Garda József élete és munkássága

Új, fokos kötettel* lepte meg olvasóit a Gyergyóban élő szorgalmas történész, Garda Dezső. A szerzőnek egyre szaporodnak a könyvei, és földrajzilag is egyre tágabb témákat tárgyal, amelyekben a legfontosabb székely és magyar sorsfordulatokat veszi sorra. Munkáiból egy összerdélyi kép bontakozik ki előttünk, ugyanakkor roppantul érdekes a művek mögött álló alkotó életútja is. Garda Dezső a rendszerváltás utáni magyar politikai élet egyik nagyon tevékeny szereplője volt, akinek a nevéhez olyan törvényalkotói kezdeményezések köthetők, mint a földvisszaszolgáltatási és az erdő-közbirtokossági törvény, de a magyar közélet belső megtisztulása érdekében is fontos lépéseket tett. Garda Dezső egy református papdinasztia leszármazottja, kiapadhatatlan harci kedvét lelkész felmenőitől örökölhette.

Miután kilépett a politikából, korábbi történészi munkáját folytatta tovább lankadatlan szorgalommal. Az idén jelentetett meg egy 683 oldalas kötetet a nagyenyedi kollégium történetéről, amelyben megtalálható felmenőjének, Garda Józsefnek (1833–1899) az életrajza, aki harminchárom évig tanított az intézményben, öt évig pedig a kollégium igazgatója volt. Máshonnan nézve viszont a szerző Garda József nagyon részletes, adatgazdag, igencsak érdekfeszítő életrajzának egyfajta kereteként írta meg a kollégium történetét egészen az átköltözésig, a kolozsvári teológiai egyetem megalapításáig – a papképezdét ugyanis az újonnan alapított teológia vette át 1896-ban, Szász Domokos református püspök kezdeményezésére.

A mindennapok színes és érzelemdús világa tárul elénk a nagyon jól dokumentált kötetet lapozgatva. Betekintést nyerhetünk a diákéletbe is, a tanári társadalom belső viszonyaiba, de ne gondoljuk azt, hogy a Bethlen Gábor által Gyulafehérváron 1629-ben alapított, majd később az Apafi Mihály fejedelem által Nagyenyedre költöztetett intézményben ne vitáztak volna a kor nagy kérdésein. Az akadémiai élet belső intrikái és elvi harcai, a reformáció lelkiismeretbe szántó eszmecseréi is terítékre kerülnek a kötetben. Bethlen Gábor bőkezűen gondoskodott arról, hogy kora neves személyiségeit elhívhassák tanárnak. A fejedelem halálának évében az akadémia három karral működött, a teológia mellett filozófiából és filológiából is osztott oklevelet. I. Rákóczi Györgyről ez már nem mondható el, utóda és a tatárpusztítás pedig Erdélyt akkora válságba taszította, hogy Apafi fejedelem a főtanodát – az enyedi polgárok ellenkezése dacára – a városba költöztette.

Apafi Mihály uralkodásának éveit a kollégium virágkorának tekinthetjük. Vásárhelyi Péter, Enyedi Sámuel és Dézsi Márton is a főtanoda kiváló tudós-tanár egyénisége volt. A könyvben a szerző bemutatja az 1704. március 13-ai, Nagyenyed városa elleni virágvasárnapi labanc támadást, illetve az Őrhegy alján lezajlott önvédelmi harcot, amelyben a kollégium tanárai és diákjai vállvetve küzdöttek a báró Jean Charles de Tige (Johann Karl Tige) vezette Habsburg reguláris hadsereg, illetve a szászokból, románokból és örményekből álló segédcsapatok ellen. A Habsburgok 1707-ben ismét kirabolták Enyed városát és a kollégiumot; a 18. század első tizenhat évének legkiválóbb professzora Pápai Páriz Ferenc, az orvoslás és filozófia doktora volt, akinek a Habsburg-pusztítás után volt lelkiereje a kollégium újraépítéséhez.

A Rákóczi-szabadságharc leverése után a császáriak mindent elkövettek a nagyenyedi kollégium gazdasági alapjának megrendítéséért, birtokainak kisajátításáért, jövedelmeinek megszüntetéséért. Az 1770-ig terjedő időszak a tanoda elleni állandó támadások és végrehajtások időszakának tekinthető. Az állandó támadások ellenére a 18. században és a 19. század első felében a nagyenyedi főtanoda képezte Erdély református értelmiségét, a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban tevékenykedő kiemelkedő egyéniségeket. Mindez köszönhető volt a kollégium tanári karának is, ahol olyan kiváló professzoregyéniségek tevékenykedtek, mint Tőke-Vásárhelyi István, Ajtai Abód Mihály, I. Kovács József, Bodola János, Herepei Ádám, Hegedűs Sámuel, Köteles Sámuel, Zeyk Miklós és Szász Károly. Kiemelkedő diákjai közül csak egy nevet említenék, Kőrösi Csoma Sándorét.

Garda Dezső kötetéből megismerhetjük, hogy milyen volt az enyedi diákközösség a negyvennyolcas forradalom előtti években. Bethlen Gábor utasításai mellett az 1662-es évi rendtartás is jelentős módon befolyásolta a diáktársadalom jellegét. A diákszervezet azonban nem vált felülről irányított önkény eszközévé, mert vezetőiket a diákok választották.

Az 1848–1849-es erdélyi polgárháború felmérhetetlen pusztítást és veszteséget jelentett a nagyenyedi főtanodának is. A nagyenyedi forradalom kezdete 1848. március 19-ére tehető, amikor az enyedi ifjak Szász Károly házában gyűltek össze. 1848 őszén a Nyugati-érchegységben lakó magyarság egy része a román ellenforradalmárok elől főleg Nagyenyeden keresett menedéket. 1848. november 8-án a magyar forradalmi haderő kivonult a Maros parti városból, a helyére pedig bevonult Gracze osztrák százados serege a muzsinai románokkal és a szász segédcsapatokkal együtt. Ettől az időponttól kezdve a reguláris katonaság és a román csapatok megkezdték a kollégium gyűjteményeinek rendszeres kirablását.

A nagyenyediek legnagyobb tragédiáját az 1849. január 8. éjszakáján kezdődő gyilkosságsorozat jelentette. A Ioan Axente Sever és Simion Probu Prodan ortodox pap által vezetett román ellenforradalmárok gyilkolási módszerei nagyon változatosak voltak: egyeseket doronggal vertek agyon, másokat lándzsával szúrtak keresztül, számos enyedit lelőttek. A lakóházak kifosztásán és felgyújtásán túl nem kímélték a templomokat sem. A fosztogatás és a gyilkosságsorozat csak január 17-én fejeződött be. A magyarok irtásának mintegy 800–1000 főnyi halálos áldozatát jegyezték, de ugyanennyien fagytak halálra a rendkívüli hideg téli időben. Az agyonvertek, meggyilkoltak, kibelezettek földi maradványait a várfal előtti sáncokba hányták, illetve a korábban mészégetőként használt gödrökbe tették. A főiskola épületeiben is felbecsülhetetlen kárt tettek. A kollégium 30 ezer kötetből álló könyvtára elégett, gazdag állat-, ásvány- és régiséggyűjteményei eltűntek.

Az 1849-es évi magyarellenes genocídium bemutatása után a szerző a kollégiumi újraindulás nehézségeit tárgyalja, amely az 1860-as évek elején nyerte vissza főiskolai jellegét, a hetvenes évekig a teológiai akadémia mellett jogot is tanítottak itt. A kolozsvári Magyar Királyi Ferencz József Tudományegyetem 1872-es megalakulása után a jogi oktatás megszűnt Nagyenyeden. 1873-tól kezdődően a református papi főiskolai oktatást is át akarták helyezni Kolozsvárra. Garda József az intézmény rektorprofesszoraként mindent elkövetett a nagyenyedi papképzés védelméért.

Garda József 1869 és 1877 közötti igazgatóságát az 1848–49-es forradalom és szabadságharc utáni erővonalak határozták meg. 1873-ban nevezték ki őt rektorprofesszorrá, a szerző az ő igazgatói pályaívének szenteli a kötet kétharmadát. Részletesen ismerteti minden intézkedését, a diákok névsorát is csatolja, a tantárgyakról adatgazdag tájékoztatást nyújt, megrajzolja a korabeli tanárok portréját, ismerteti műveiket, leírja módszereiket. Beleshetünk a kulisszák mögé, megismerjük az egyházi főhatóság és a kollégium viszonyát. Mindennapi vitáikat éppúgy összegzi, mint az igazgató elleni rágalmakat, azok cáfolatát, s végül a kor eleven hírlapi harcait is.

A könyv utolsó nagy fejezete az 1878 és 1896 közötti időszakkal foglalkozik. Ennek a korszaknak a legnagyobb megvalósítása a kollégium jelenlegi épületének a felhúzása volt, amelyet 1886-ban adtak át rendeltetésének. 1885-ben Szász Domokost az Erdélyi Református Egyházkerület püspökévé választották. Kérésére 1889-ben az egyházkerület közgyűlése engedélyezte a felállítandó kolozsvári református egyetem számára az anyagi alapok gyűjtését. A püspök ismertette Csáky Albin vallás- és közoktatásügyi miniszterrel azt a tervet, hogy miképpen költöztetnék a teológiai fakultást Nagyenyedről Kolozsvárra. A miniszter megígérte, hogy támogatni fogja a kezdeményezést. Az 1889 októberében tartott kerületi gyűlésen előterjesztették a kolozsvári teológiai fakultás létrehozásának tervezetét, illetve ennek költségeit. A Bethlen-kollégium egyik főgondnoka ezen a megbeszélésen a nagyenyedi főiskola képviseletében egyetértett a kolozsvári egyetem létrehozásával, cserében pedig kérte az ötödik, teológiai tanszék jóváhagyását a nagyenyedi főiskolán. Józsa Zsigmond két évig tevékenykedett később ezen a tanszéken rendes tanárként, azonban 1893. augusztus 14-én, harmincegy éves korában elhunyt. Hegedűs János 1894. április 23-án távozott az élők sorából, dr. Kovács Ödön pedig 1895. május 16-án tért örök nyugovóra. Garda József az őt ért elvtelen támadások miatt ideg­gyengeségben szenvedett, és kénytelen volt nyugdíjba vonulni. A nagyenyedi főiskola papképzése tehát két esztendő alatt elvesztette négy akadémiai professzorát is.

Az egyházkerületi közgyűlés rendes tanárokká kellett volna válassza a Nagyenyeden teológiát tanító helyettes tanárokat, Szász Domokos református püspök azonban megakadályozta az egyházkerületi közgyűlési tanárválasztásokat. Az utolsó választási próbálkozás az 1896. július 7-ére összehívott kolozsvári közgyűlésen volt, amikor a küldöttek 127–52 arányban szavaztak a tanárválasztás megakadályozása mellett. Szavazásukkal lehetetlenné tették a nagyenyedi lelkészképzés folytatását. A kolozsvári egyházkerület döntésével a Bethlen-kollégium elvesztette főiskolai státuszát, és egyszerű középiskolává minősült. Bartók György írásaiban Szász Domokost vádolta a nagyenyedi papképzés megszüntetéséért, őt 1899-ben választottak református püspökké, ugyanakkor a továbbiakban sem próbálta meg visszaállítani a nagyenyedi teológiai akadémiát, pedig ezt párthíveinek többsége elvárta volna tőle.

Garda Dezső munkája nagyon olvasmányos, kielégíti az utókor emberének kíváncsiságát. Gazdag életanyagot tár elénk, méghozzá jól rendszerezett fényképek, illusztrációk, portrék, térképek és terjedelmes forrás­anyag kíséretében.

* Garda Dezső: A nagyenyedi Bethlen Kollégium története a 19. század végéig. Garda József élete és munkássága. F&F International, Gyergyószentmiklós, 2022.