Etnikumot-nemzetiséget illetően széles körben elfogadott és politikailag is szalonképes az a nézet, miszerint mindenki az, aminek mondja (érzi, tudja) magát. Ezzel szemben sem nem általános, sem nem szalonképes, jóindulattal is legfeljebb viccesnek szánt fanyar öniróniaként értelmezhető az a „meghatározás”, miszerint zsidó az, akit mások zsidónak mondanak. Sejtésem szerint ez a nem is tudom, hogy mi, vagy a holokauszt, vagy az azt megelőző kirekesztő és jogfosztó zsidótörvények nyomán keletkezhetett. Némi valóságtartalomnak sem lehetett híján, hiszen a diaszpóralét évezredei alatt fel-fellobbanó zsidóüldözések rejtőzködésre, mimikrire is bőven szolgálhattak okot. Mimikrikre, de elhárító stratégiákra is. Frölich Róbert budapesti főrabbinak a Tel Avivban megjelenő Új Keletben vitát kavaró interjújában olvashatjuk: „… a zsidó közösség mindenhol összetart. Ha két zsidó találkozik, és az egyiknek szüksége van bármilyen segítségre, a másik megadja neki még akkor is, ha nem ismerik egymást… A magyar zsidóságnak mindig megvolt a belső kohéziója. Amikor nem lehetett zsidónak lenni, akkor is volt és most is van.” A diaszpórában pedig természetes dolog, hogy igencsak megnő a család szerepe, fontossága, kohéziós ereje. Hát még, amikor a történelem egén orkánt hozó sötét fellegek gyülekeznek.
Akkurátus pontossággal megőrzött levelezésből áll össze Klein Andreinek négy-öt nemzedékre kiterjedő és Lea címet viselő családtörténete, amelynek román nyelvű eredetije után most a magyar fordítását is kézbe veheti az olvasó. Külön érdekessége a könyvnek, hogy a román kiadás törzsanyagát is magyar nyelvű levelezés teszi ki, Nastasă-Kovács Annamária fordítónak tulajdonképpen csak a szerzői szövegek – háttérvázlatok, kommentárok, sok esetben szépírói eszközökkel is újraalkotott párbeszédek, jelenetek – átültetésével akadt dolga, és összességében jó munkát is végzett. A magyar nyelven írt leveleket érdekességként emlegettük, de jóval többek annál. Önmagukban is jól szemléltetik azt a kulturális-nyelvi bonyolultságot, sokszínűséget, amely az erdélyi zsidóságot annyira jellemezte. De szemlélteti azt a társadalmi helyzetet is, amelybe – ellentmondva jó néhány későbbi sztereotípiának – a könyv szereplői, a Berla család nemzedékei is besorolhatók. Lőwy Dánieltől idézem: „A mai gyakori hiedelemmel ellentétben – 1941. évi adatokra alapozva – Kolozsvár zsidó lakosságának kevesebb, mint két százaléka volt mágnás, és hozzávetőleg 10–15 százaléka élt polgári értelemben vett jómódban. Túlnyomó többségük szerény anyagi körülmények között élt: kiskereskedő, elárusító, szabó, gyári munkás volt, vagy pedig magát és családját éppenséggel alkalmi munkából tartotta fenn.” Nos, könyvünk szinte mindenik szereplője ehhez a „túlnyomó többséghez” tartozott. Tragédiájukat ezekben a sorokban foglalja össze a szerző: „A deportáltak között voltak nagyszüleim, Zali és Simon, nagynénéim, Lea és Bözsi – Jenő felesége – az ikrekkel, majd közelebbi, illetve távolabbi rokonaim, Ábrahám nagyapám – apám édesapja –, valamint apám négy testvére és egy sógornője a két gyermekével. Mindezek közül az egyedüli túlélő Lea lesz.” Lea, a Berla család Kolozsváron maradt tagjai közül Auschwitz egyetlen túlélője, nem véletlenül lesz címszereplő ebben a könyvben. Öngyilkosságba torkolló tragikus történetének az auschwitzi mélypont csak egyetlen, bár meghatározó állomása, de Lea vesszőfutása már a háború előtt megkezdődik, és az Izraelbe való kivándorlás (az „alija”), illetve az új hazába való beilleszkedés kudarcai után érnek véget.
A lágerélmény és a háború utáni évek csak áttételesen, utalásokban vannak jelen, hiszen a szerző – akinek a többiektől eltérő, szerencsésebb életpályája a könyv külön fejezete, de érzésünk szerint maga is önálló „regénytéma” – tételesen ki is mondja, nem egy újabb holokauszttörténetet, hanem egy dokumentumokon alapuló családi krónikát akar írni. A családi összetartásról, de annak az ellentmondásairól is. Mert a történelem emberfeletti megpróbáltatásai rostaként is működhetnek. Az erősek megedződnek tőle és túl is élik, a gyengék kihullnak. A Berla testvérek közül Mariska, Jenő, Marci azok, akik bírják és lebírják a sorscsapásokat, Lea, aki nem, ő lesz az áldozat, a vesztes. A holokauszt utáni évek, a kivándorlás és a magára maradás áldozata. És talán itt van az a történelmi párhuzam, sorsközösség, amelyben a Berla család viszontagságaiban magukra ismerhetnek, sajátjukként olvashatják a könyv magyar olvasói is.
