Él és cselekszik a falu. Éli és teremti naponta költészetét. Ahogy a kagyló a gyöngyszemet, úgy alkot a falu élményeiből rigmust, dalt, verset, mondát, hiedelmet, történetet, balladát. És pergeti, pergeti dolgos hétköznapjaiban a gyöngyszemeket, hogy könnyítsen önmagán, a lelkén és elszomorítson vagy felvidítson másokat. Réthey P. Miklós fenti sorai jutottak eszembe a minap, amikor vállaltam, hogy ismertessem dr. Barabás László marosvásárhelyi néprajzkutató Az otthonosság gyökerei című kötetét. Parajdon, a Sóvidék egyik legszebb és legdinamikusabban fejlődő nagyközségében, a szerző szülőföldjén, gyermekkori éveinek színterén. Vállaltam, hogyne vállaltam volna, hiszen a múlt század ’70-es éveinek derekán – éppen 40 éve – találkoztunk először. Ekkor nem tanárként, hanem a Munkásélet fiatal újságírója-szerkesztőjeként járta a falvakat, a magyar településeket, Erdély tájait. Így jutott el Vadasdra is népszokásgyűjtő-kutató útján, abba a Patak menti kis faluba, ahonnan 70 évvel korábban, a Budapestre elszármazott tanár-költő, Jakab Ödön írta le a nagypénteki határkerülést és a hajnalozás szokáskészletét.
Barabás László többszöri visszatérése a faluba e sorok íróját is megfertőzte eleink szellemi és tárgyi értékeinek gyűjtésével, ápolásával és közkinccsé tételével. Most már elmondhatom: akkori biztatása, szakmai-baráti támogatása – a későbbiekben – több kötetre való néprajzi anyag megírásában és kiadásában csúcsosodott ki. Arról az időszakról beszélünk, amikor „engedett” egy keveset a szocreál „szorítása”, fel lehetett kutatni a hagyományőrző székely falvakat, Kányádit parafrazálva: be lehetett hordani mindent – de nem érett meg az idő ezek kiadására, kötetben való megjelentetésére! E sorok íróját, azokban az években, dr. Kós Károly néprajzkutató így biztatta: „Mindennek eljön az ideje, érdemes dolgozni. (…) Ha mi nem is, de utódaink bizonyára kapnak kiadót munkáinknak.”
S valóban Barabás László – néhány tanulmány kivételével – munkája gyümölcsének egy részét jóval később látta beérni. A változások után, pontosabban 1998-ban jelent meg első monumentális műve, a Forog az esztendő kereke – sóvidéki népszokások címmel. Ezt a kötetet az egyetemes magyar néprajzkutatás az egyik legjobb szokásmonográfiaként tartja számon. Ezután szinte évente következtek munkái: Karácsonytól Pünkösdig, Kapun belül, kapun kívül, Aranycsitkók, maszkurák, királynék és 2009-ben megjelent a nagy könyv, az Akiket fog a figura.
Barabás László közel 200 erdélyi falut járt be élete során, főiskolai tanári-igazgatói munkája mellett kitartóan gyűjtött és kutatott, de terepmunkájának eredményei csak részben jelentek meg.
A 2015-ben kiadott és 2016 őszén második kiadásban is napvilágot látott Az otthonosság gyökerei című, néprajzi tanulmányokat és népismereti írásokat magába foglaló gyűjteményes kötete két fő részre tagolódik: sóvidéki és Sóvidéken kívüli írásokra. Ezenkívül van még az Elődök nyomában című fejezet, amelyben jól megírt képet kapunk Petőfi Sándorról – Petőfi az erdélyi népi kultúrában –, a népköltészet-gyűjtő Kriza Jánosról, és más jeles korábbi vagy kortárs néprajzosokról is.
A kötet egyik legszebb fejezte – ez érthető is! – a Szülőföldön, Sóvidéken című kezdőrész, amelyben a néprajzi leíráson kívül, gyermekkori éveinek legszebb emlékeit tárja az olvasók elé. Otthonról beszél haza, a nagyvilágnak, s teszi ezt írói vénával megáldott szerzőként, kutatóként, pedagógusként, szülőföldféltő és szülőföldszerető rajongással. Mintha csak Tamási fájóan szép, biztató sorai lebegtek volna egész életében maga előtt: „A madárnak szárnya van és szabadsága, az embernek pedig egyetlen szülőföldje és sok kötelessége.” A Sóvidéken kívül, Az otthonosság gyökerei elkalauzolja az olvasót más tájak felé is, ahol él még a népi kultúra, ápolják és őrzik hagyományaikat. Idetartozik a Nyárád mente, Gyergyó vidéke, Szásznádas, Marosszék tájai és a Mezőség marosszéki része.
Minden tájegységnek megvannak a maga jellegzetes szokásai, hagyományai, folklórkincsei – ez teszi egyedivé, de ugyanakkor gazdagabbá és teljesebbé az egyetemes magyar néprajzkultúrát. Ebből a tiszta forrásból, a naponta pergetett gyöngyszemekből hozott nekünk Barabás László, és tette le asztalunkra: az olvasó asztalára.
A kötethez gazdag fotóanyag társul, amelynek java részét maga a szerző készítette.
Mindezek tudatában bátran kijelenthetjük: Barabás László nem csak egy kis magnóval, egy írószerszámmal és egy fényképezőgéppel járta és járja jelenleg is Erdély tájait. Mindig vele volt gyermekkorából örökölt érdeklődő természete, az ismeretlen felkutatása, megismerése és bemutatása iránti vágy.
Ezt tette gyermekkorában Parajdon, egyetemista éveiben Kolozsváron, s később marosvásárhelyi főiskolai tanárként, néprajzkutatóként, s teszi most is, életének 70. évében.
(Elhangzott Parajdon, 2016. november 23-án a kötet bemutatója alkalmával)
Barabás László többszöri visszatérése a faluba e sorok íróját is megfertőzte eleink szellemi és tárgyi értékeinek gyűjtésével, ápolásával és közkinccsé tételével. Most már elmondhatom: akkori biztatása, szakmai-baráti támogatása – a későbbiekben – több kötetre való néprajzi anyag megírásában és kiadásában csúcsosodott ki. Arról az időszakról beszélünk, amikor „engedett” egy keveset a szocreál „szorítása”, fel lehetett kutatni a hagyományőrző székely falvakat, Kányádit parafrazálva: be lehetett hordani mindent – de nem érett meg az idő ezek kiadására, kötetben való megjelentetésére! E sorok íróját, azokban az években, dr. Kós Károly néprajzkutató így biztatta: „Mindennek eljön az ideje, érdemes dolgozni. (…) Ha mi nem is, de utódaink bizonyára kapnak kiadót munkáinknak.”
Új hozzászólás