Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Az otthonosság gyökerei

Él és cselekszik a falu. Éli és teremti naponta költészetét. Ahogy a kagyló a gyöngyszemet, úgy alkot a falu élményeiből rigmust, dalt, verset, mondát, hiedelmet, történetet, balladát. És pergeti, pergeti dolgos hétköznapjaiban a gyöngyszemeket, hogy könnyítsen önmagán, a lelkén és elszomorítson vagy felvidítson másokat. Réthey P. Miklós fenti sorai jutottak eszembe a minap, amikor vállaltam, hogy ismertessem dr. Barabás László marosvásárhelyi néprajzkutató Az otthonosság gyökerei című kötetét. Parajdon, a Sóvidék egyik legszebb és legdinamikusabban fejlődő nagyközségében, a szerző szülőföldjén, gyermekkori éveinek színterén. Vállaltam, hogyne vállaltam volna, hiszen a múlt század ’70-es éveinek derekán – éppen 40 éve – találkoztunk először. Ekkor nem tanárként, hanem a Munkás­élet fiatal újságírója-szerkesztőjeként járta a falvakat, a magyar településeket, Erdély tájait. Így jutott el Vadasdra is népszokásgyűjtő-kutató útján, abba a Patak menti kis faluba, ahonnan 70 évvel korábban, a Budapestre elszármazott tanár-költő, Jakab Ödön írta le a nagypénteki határkerülést és a hajnalozás szokáskészletét.

Barabás László többszöri visszatérése a faluba e sorok íróját is megfertőzte eleink szellemi és tárgyi értékeinek gyűjtésével, ápolásával és közkinccsé tételével. Most már elmondhatom: akkori biztatása, szakmai-baráti támogatása – a későbbiekben – több kötetre való néprajzi anyag megírásában és kiadásában csúcsosodott ki. Arról az időszakról beszélünk, amikor „engedett” egy keveset a szocreál „szorítása”, fel lehetett kutatni a hagyományőrző székely falvakat, Kányádit parafrazálva: be lehetett hordani mindent – de nem érett meg az idő ezek kiadására, kötetben való megjelentetésére! E sorok íróját, azokban az években, dr. Kós Károly néprajzkutató így biztatta: „Mindennek eljön az ideje, érdemes dolgozni. (…) Ha mi nem is, de utódaink bizonyára kapnak kiadót munkáinknak.”

S valóban Barabás László – néhány tanulmány kivételével – munkája gyümölcsének egy részét jóval később látta beérni. A változások után, pontosabban 1998-ban jelent meg első monumentális műve, a Forog az esztendő kereke – sóvidéki népszokások címmel. Ezt a kötetet az egyetemes magyar néprajzkutatás az egyik legjobb szokásmonográfiaként tartja számon. Ezután szinte évente következtek munkái: Karácsonytól Pünkösdig, Kapun belül, kapun kívül, Aranycsitkók, maszkurák, királynék és 2009-ben megjelent a nagy könyv, az Akiket fog a figura.

Barabás László közel 200 erdélyi falut járt be élete során, főiskolai tanári-igazgatói munkája mellett kitartóan gyűjtött és kutatott, de terepmunkájának eredményei csak részben jelentek meg.

A 2015-ben kiadott és 2016 őszén második kiadásban is napvilágot látott Az otthonosság gyökerei című, néprajzi tanulmányokat és népismereti írásokat magába foglaló gyűjteményes kötete két fő részre tagolódik: sóvidéki és Sóvidéken kívüli írásokra. Ezenkívül van még az Elődök nyomában című fejezet, amelyben jól megírt képet kapunk Petőfi Sándorról – Petőfi az erdélyi népi kultúrában –, a népköltészet-gyűjtő Kriza Jánosról, és más jeles korábbi vagy kortárs néprajzosokról is.

A kötet egyik legszebb fejezte – ez érthető is! – a Szülőföldön, Sóvidéken című kezdőrész, amelyben a néprajzi leíráson kívül, gyermekkori éveinek legszebb emlékeit tárja az olvasók elé. Otthonról beszél haza, a nagyvilágnak, s teszi ezt írói vénával megáldott szerzőként, kutatóként, pedagógusként, szülőföldféltő és szülőföldszerető rajongással. Mintha csak Tamási fájóan szép, biztató sorai lebegtek volna egész életében maga előtt: „A madárnak szárnya van és szabadsága, az embernek pedig egyetlen szülőföldje és sok kötelessége.” A Sóvidéken kívül, Az otthonosság gyökerei elkalauzolja az olvasót más tájak felé is, ahol él még a népi kultúra, ápolják és őrzik hagyományaikat. Idetartozik a Nyárád mente, Gyergyó vidéke, Szásznádas, Marosszék tájai és a Mezőség marosszéki része.

Minden tájegységnek megvannak a maga jellegzetes szokásai, hagyományai, folklórkincsei – ez teszi egyedivé, de ugyanakkor gazdagabbá és teljesebbé az egyetemes magyar néprajzkultúrát. Ebből a tiszta forrásból, a naponta pergetett gyöngyszemekből hozott nekünk Barabás László, és tette le asztalunkra: az olvasó asztalára.

A kötethez gazdag fotóanyag társul, amelynek java részét maga a szerző készítette.

Mindezek tudatában bátran kijelenthetjük: Barabás László nem csak egy kis magnóval, egy írószerszámmal és egy fényképezőgéppel járta és járja jelenleg is Erdély tájait. Mindig vele volt gyermekkorából örökölt érdeklődő természete, az ismeretlen felkutatása, megismerése és bemutatása iránti vágy.

Ezt tette gyermekkorában Parajdon, egyetemista éveiben Kolozsváron, s később marosvásárhelyi főiskolai tanárként, néprajzkutatóként, s teszi most is, életének 70. évében.

(Elhangzott Parajdon, 2016. november 23-án a kötet bemutatója alkalmával)

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Négy fiatal történész jelentkezik együtt e kötetben. Közülük ketten már megvédték a disszertációjukat, ketten pedig a védéshez közelednek. Ők most e  két város világháború előtti másfél évtizedének legavatottabb szakemberei. Fodor János, aki Bernády György pályafutásáról írta már kötetként is megjelent dolgozatát, Marosvásárhely és a Bernády-korszak elhivatott elemzője. Úgy tűnik, hogy e kötet összeállításának ötlete is tőle származik. Ferenczi Szilárd Kolozsvár 1890 utáni várospolitikájáról írt disszertációt, Fazakas László Kolozsvár infrastruktúrájának, főleg a víz- és gázvezeték, csatornázás kutatója, Gál Zsófia pedig a századeleji kolozsvári katolikus építkezések feldolgozója.

Garda Dezső, Gyergyószentmiklóson élő tanár, szociográfus, történész szakíró, politikus nemrég megjelent könyve felszínre hozza a múlt század kilencvenes éveinek az elején beindult (...), több mint másfél évtizedig tartó népfőiskola-törekvések kezdeti eseményeit. Mert abban a korszakváltó időben jórészt nem spontán módon indultak be a különböző, jövőbe tekintő társadalomszervező folyamatok, hanem jól átgondolt, megtervezett programok keretében. 

Közel hétszáz oldalas, fokos opusszal gazdagította eddigi 27 kötetből és sok tanulmányból álló életművét a szorgos gyergyói történész, dr. Garda Dezső. A száz évvel ezelőtti páratlan eseménysor, amely a román hadsereg 1916-os betörésével és a kivérzett országba való 1919-es bevonulásával járt, olyan krónikására talált benne, akit politikusként is megismerhettünk négy parlamenti mandátuma alatt, amikor is a székelység legégetőbb gazdasági és kulturális érdekei mellett kiállva próbálta meg a históriai jóvátétel ügyét előbbre mozdítani. Különben nemegyszer magára hagyták saját pártjában is. 

Az EME Tudomány- és technikatörténeti füzetek sorozatának a 2020-ban megjelent 14. kötete* igazi csemege mindazok számára, akik érdeklődnek Erdély művelődéstörténete iránt. A kiadvány messze túlszárnyalja a sorozat által hirdetett füzetméretet, hisz tekintélyes terjedelmével – 420 oldalával – egyértelműen azt sugallja, hogy a téma szempontjából nem hétköznapi kiadványról van szó.

Nagyon szomorú volt számunkra a 2020-as év. De hasonlóan az idei év is – eddig. A koronavírus-járvány miatt nem tudtuk megszervezni előre megtervezett programjainkat. Elmaradtak a konferenciák, a találkozások, a baráti beszélgetések. Mivel társaságunk tagjai szétszórtan élnek a Partiumban, a Bánságban, Kolozsváron és a határon kívül, a konferencia az egyedüli lehetőségünk arra, hogy találkozzunk, és jól elbeszélgessünk egymással. Ez most nem sikerült, amely mindannyiunkat nagyon megviselt. 

A fejezetekre bontott elbeszélés valójában egy nyaralás története, amikor is két család együtt indul el a tengerpartra. Konkrétan ugyan nincs kimondva, de bizonyára a román tengerpart az úti cél, ezt támasztja alá a hálókocsis utazás, valamint a később feltűnő kempingfelelős neve, Panait bácsi. Íme, egy-egy tipikus erdélyi család, de korántsem tipikus gyermekekkel.

Mezőségi művészetről beszélni azonban egészen meglepő. Hol élhettek itt művészek, honnan származtak el tehetséges emberek, mi is maradt meg egykori alkotásaikból – ennek számbavétele szinte kilátástalannak tűnik. Murádin Jenő az a művészettörténész, akinek teljes rálátása van Erdély képzőművészeti életére. Csak ő vállalkozhatott arra a nem túl hálás feladatra, hogy számba vegye mindazokat a művészeket, műalkotásokat, amelyek valamilyen módon a Mezőséghez köthetők. 

fél évszázad múltán újból a pusztakamarási családok történetét dokumentáló kötet* lehet az asztalunkon. A kolozsvári Művelődés Műhelyében készült, igényes kivitelezésű könyv címlapján azt olvasom: A pusztakamarási családkönyv, alatta pedig: 300 év 700 magyar családja. A címlapon négy nevet is látok, nyilván nem találom köztük a 2006-ban elhunyt Sütő Andrásét, de rajta van a szülőháza és a tornácán az író fényképe is, felismerhetően.

A Tersánszky Józsi Jenő nevével fémjelzett könyvtár, a régiségtár, az családias hangulatú vendégház, a rendezett udvar a helyiekre s az oda érkező hazai és külföldi vendégekre egyaránt kellemes hatással van. Az elmúlt években a Ház társrendezőkét/szervezőként volt jelen a város fontosabb rendezvényein – a Szent István Napokon, a Főtér Fesztiválon, a Gesztenyeünnepen… A Ház fenntartói hamar felismerték, hogy a vészesen fogyó magyarságnak mily nagy szüksége van identitása tudatosítására és őrzésére, hogy mennyire fontos a gyengülő közemlékezetbe visszahozni, visszaépíteni a valós történelmi ismeretét, erősíteni a városhoz és környékéhez kötő érzelmi szálakat.

Újabb kötettel* jelentkezett Székely Ferenc a jeles erdélyi személyiségek életútját megörökítő sorozatában. A Születésnapi beszélgetések alcímű könyvet tavaly jelentette meg a százhalombattai Üveghegy Kiadó.

A román nyelvű könyv címe azt ígéri, hogy a Küküllők völgyének középkori műemlékeit mutatja be. Ambiciózus szándék egy ekkora kötetecske részéről – gondoltam, ez csak valamiféle vázlat lehet. Átlapoztam, majd alaposan el is olvastam, és így a helyére került a könyv és üzenete.

Újabb könyve jelent meg dr. Barabás László néprajzkutatónak, főiskolai tanárnak Szikonyország eltűnőben? címmel. A néprajzi tanulmányokat, közléseket tartalmazó, ötszáz oldalt meghaladó terjedelmű kötetet a székelyudvarhelyi székhelyű művelődési intézet, a Har­gita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont adta ki.*

A történelemírás nagyon sokáig a nagy eseményeket formáló és alakító politikusok, egyházfők, szellemi és morális kánont meghatározó személyek életrajzaiból állott. Az emberi történelem 5000 éves írott történelmének ókori történeti forrásai legtöbbször uralkodók politikai propagandája nyomán örökítették meg a múlt eseményeit. 

Forrongó, néha irányt vesztett korunkban, a modern, digitális eszközök uralmának világában üde színfolt, ha valaki a Gutenberg-galaxis csillagképéhez hűen, következetesen kitart a hagyományos technika nyújtotta eszközök és lehetőségek kínálta lehetőségek mellett; olyan értékeket tesz asztalunkra, amelyet semmilyen vírus nem törölhet le, amit bármikor kézbe vehetünk, lapozgatva elmerülhetünk benne, kettős célzattal: az ismeretszerzés vagy nosztalgia ébresztette/keltette vággyal. Miként is lenne másként Misztótfalusi Kis Miklós szűkebb pátriájában, hozzá hasonlóan a míves szakmát a művészet rangjára emelve. 

erdély és az erdélyiek

Minden táj lakóját érdekli, hogyan vélekednek szülőföldjéről a távoli országból érkezők, mit vesznek észre, mire figyelnek fel, mit dicsérnek és mit kárhoztatnak. Erdélyről nagyon kevés ilyen feljegyzés született a 19. század közepéig, de akkor egyszerre két ide nősülő „nagy nemzet” fia is könyvvel adózott e kis országnak. Ezeket a terjedelmes munkákat a közelmúltig alig-alig ismerték, csak részletek jelentek meg belőlük magyar nyelven.