Az otthonosság gyökerei

Él és cselekszik a falu. Éli és teremti naponta költészetét. Ahogy a kagyló a gyöngyszemet, úgy alkot a falu élményeiből rigmust, dalt, verset, mondát, hiedelmet, történetet, balladát. És pergeti, pergeti dolgos hétköznapjaiban a gyöngyszemeket, hogy könnyítsen önmagán, a lelkén és elszomorítson vagy felvidítson másokat. Réthey P. Miklós fenti sorai jutottak eszembe a minap, amikor vállaltam, hogy ismertessem dr. Barabás László marosvásárhelyi néprajzkutató Az otthonosság gyökerei című kötetét. Parajdon, a Sóvidék egyik legszebb és legdinamikusabban fejlődő nagyközségében, a szerző szülőföldjén, gyermekkori éveinek színterén. Vállaltam, hogyne vállaltam volna, hiszen a múlt század ’70-es éveinek derekán – éppen 40 éve – találkoztunk először. Ekkor nem tanárként, hanem a Munkás­élet fiatal újságírója-szerkesztőjeként járta a falvakat, a magyar településeket, Erdély tájait. Így jutott el Vadasdra is népszokásgyűjtő-kutató útján, abba a Patak menti kis faluba, ahonnan 70 évvel korábban, a Budapestre elszármazott tanár-költő, Jakab Ödön írta le a nagypénteki határkerülést és a hajnalozás szokáskészletét.

Barabás László többszöri visszatérése a faluba e sorok íróját is megfertőzte eleink szellemi és tárgyi értékeinek gyűjtésével, ápolásával és közkinccsé tételével. Most már elmondhatom: akkori biztatása, szakmai-baráti támogatása – a későbbiekben – több kötetre való néprajzi anyag megírásában és kiadásában csúcsosodott ki. Arról az időszakról beszélünk, amikor „engedett” egy keveset a szocreál „szorítása”, fel lehetett kutatni a hagyományőrző székely falvakat, Kányádit parafrazálva: be lehetett hordani mindent – de nem érett meg az idő ezek kiadására, kötetben való megjelentetésére! E sorok íróját, azokban az években, dr. Kós Károly néprajzkutató így biztatta: „Mindennek eljön az ideje, érdemes dolgozni. (…) Ha mi nem is, de utódaink bizonyára kapnak kiadót munkáinknak.”

S valóban Barabás László – néhány tanulmány kivételével – munkája gyümölcsének egy részét jóval később látta beérni. A változások után, pontosabban 1998-ban jelent meg első monumentális műve, a Forog az esztendő kereke – sóvidéki népszokások címmel. Ezt a kötetet az egyetemes magyar néprajzkutatás az egyik legjobb szokásmonográfiaként tartja számon. Ezután szinte évente következtek munkái: Karácsonytól Pünkösdig, Kapun belül, kapun kívül, Aranycsitkók, maszkurák, királynék és 2009-ben megjelent a nagy könyv, az Akiket fog a figura.

Barabás László közel 200 erdélyi falut járt be élete során, főiskolai tanári-igazgatói munkája mellett kitartóan gyűjtött és kutatott, de terepmunkájának eredményei csak részben jelentek meg.

A 2015-ben kiadott és 2016 őszén második kiadásban is napvilágot látott Az otthonosság gyökerei című, néprajzi tanulmányokat és népismereti írásokat magába foglaló gyűjteményes kötete két fő részre tagolódik: sóvidéki és Sóvidéken kívüli írásokra. Ezenkívül van még az Elődök nyomában című fejezet, amelyben jól megírt képet kapunk Petőfi Sándorról – Petőfi az erdélyi népi kultúrában –, a népköltészet-gyűjtő Kriza Jánosról, és más jeles korábbi vagy kortárs néprajzosokról is.

A kötet egyik legszebb fejezte – ez érthető is! – a Szülőföldön, Sóvidéken című kezdőrész, amelyben a néprajzi leíráson kívül, gyermekkori éveinek legszebb emlékeit tárja az olvasók elé. Otthonról beszél haza, a nagyvilágnak, s teszi ezt írói vénával megáldott szerzőként, kutatóként, pedagógusként, szülőföldféltő és szülőföldszerető rajongással. Mintha csak Tamási fájóan szép, biztató sorai lebegtek volna egész életében maga előtt: „A madárnak szárnya van és szabadsága, az embernek pedig egyetlen szülőföldje és sok kötelessége.” A Sóvidéken kívül, Az otthonosság gyökerei elkalauzolja az olvasót más tájak felé is, ahol él még a népi kultúra, ápolják és őrzik hagyományaikat. Idetartozik a Nyárád mente, Gyergyó vidéke, Szásznádas, Marosszék tájai és a Mezőség marosszéki része.

Minden tájegységnek megvannak a maga jellegzetes szokásai, hagyományai, folklórkincsei – ez teszi egyedivé, de ugyanakkor gazdagabbá és teljesebbé az egyetemes magyar néprajzkultúrát. Ebből a tiszta forrásból, a naponta pergetett gyöngyszemekből hozott nekünk Barabás László, és tette le asztalunkra: az olvasó asztalára.

A kötethez gazdag fotóanyag társul, amelynek java részét maga a szerző készítette.

Mindezek tudatában bátran kijelenthetjük: Barabás László nem csak egy kis magnóval, egy írószerszámmal és egy fényképezőgéppel járta és járja jelenleg is Erdély tájait. Mindig vele volt gyermekkorából örökölt érdeklődő természete, az ismeretlen felkutatása, megismerése és bemutatása iránti vágy.

Ezt tette gyermekkorában Parajdon, egyetemista éveiben Kolozsváron, s később marosvásárhelyi főiskolai tanárként, néprajzkutatóként, s teszi most is, életének 70. évében.

(Elhangzott Parajdon, 2016. november 23-án a kötet bemutatója alkalmával)

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Máramarossziget börtön

A máramarosszigeti börtön ajtajára 1977-ben lakat került, bezárták. Az 1989-es politikai fordulatot, a kommunizmus bukását követően kelt új életre, 1993-ban. Ana Blandiana és Romulus Rusan kezdeményezésére, a Polgári Akadémia Alapítvány a saját kezelésébe vette az egykori fegyházat, benne hozta létre, alkotta meg – a világon elsőként – a Kommunizmus Áldozatainak és az Ellenállás Emlékközpontját. A projekt az Európa Tanács égisze alatt valósult meg.

Most, hogy kezembe vehettem Vonház István A Szatmár vármegyei német telepítés című rendkívüli jelentőségű monográfiájának harmadik kiadását*, a késő római irodalom jeles alkotója, Terentius Maurus szavai jutnak eszembe: „(Pro captu lectoris) habent sua fata libelli” (A könyveknek is megvan a maguk sorsa – szerk. megj.). Az olvasó emlékezetében valószínűleg csak a mottóként idézett szavak jönnek elő, holott az előtte, zárójelben szereplő rész is igen fontos dologra hívja fel a figyelmet: arra, hogy mi is határozza meg a könyvek sorsát? Pro captu lectoris, azaz az olvasók fejében meglévő képesség, fogadókészség, igény. És hozzátehetjük: egyfelől az alkotó szándéka, a téma iránti elkötelezettsége, másfelől az alkotás utóéletének tovább folytatása, az olvasói igényt felismerő, az új és új kiadásokat finanszírozó mecénások áldozata által.

Közel húsz éve, 2000 októberének közepén az EME és az EMKE tudományos ülésszakot szervezett az ezredforduló alkalmából Kolozsvár 1000 esztendős múltjáról. Erre a konferenciára állítottam össze a Kolozsvár a magyar szépirodalomban című tanulmányomat, melyben a fejedelemség korától kiindulva az ezredvégig több mint hatvan szerző Kolozsvárról írt verses, prózai vagy színpadi alkotását vettem számba. Csak az elhunyt szerzőkkel foglalkoztam. A legfiatalabb közülük az 1935-ben született Palocsay Zsigmond volt. 

Nánay Mihály József Ágost fő- herceg

Az első világháború századik évfordulója környékén több olyan történeti mű is nyomdafestéket látott, amelyek ezzel az időszakkal foglalkoznak. Ezek közé tartozik Nánay Mihály József Ágost főherceg életútjának 1914 és 1924 közötti időszakáról szóló doktori disszertációja, mely kötetben 2018-ban jelent meg.

Hosszú kényszerpihenőre kárhoztatva, most olvasva „utaztam be” keresztül- kasul Erdélyt . Kalauzaim ebben a szellemi, lelki utazásban, amelyet az évek során magam is bejártam, a lelkes fiatal tanító- és kántorjelöltek mellett vezetőjük, dr. Barabás László volt, aki a marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképző Főiskolát igazgatta húsz éven át . Diákjainak a néprajzot, a folklórt az elméleti órák mellett népismereti és egyházszolgálati tanulmányutak, táborok és ünnepi szolgálatok során tette élővé, személyiségüket, hitvallásukat, pályaválasztásukat meghatározó élménnyé az 1993–2018 közötti időszakban. A negyedszázadot átölelő magvetésből született, és 2018-ban a Mentor Kiadó gondozásában jelent meg a Népismeret, szolgálat, jövendő – Táborok, tanulmányutak negyedszázada című kötet.*

Valljuk be őszintén, hogy a Beszterce környéki magyarokról nem tudunk túlságosan sokat. Mármint mi, Erdély többi részéről valók; marosszékiek, udvarhelyiek, csíkszékiek, kolozsváriak, vásárhelyiek, nem beszélve messzibb tájakról, alföldiekről, dunántúliakról. Hacsak nincsen odavaló rokonunk, szomszédunk, katonacimboránk, munkatársunk.

„Adósa vagyok e földnek. Örök adósa, mint gyermek a szülőnek. Nyugtalanít a gon­dolat: törleszthetem-e valaha? (…) Adósa vagyok e földnek – gyermekkorom örö­meiért, mindazért, amit tőle kaptam. Kitől? Kiktől? Mindazoktól, akik szá­zadok során a Bányahegy kincsei után kutattak a lámpák gyér fényénél, akik a sötétből a világosságra vágytak, hogy a környező természettől csikarják ki a reményt.”

Dr. Tempfli Imre

Az Otthonom Szatmár megye könyvsorozat 52. darabja két, műfaji szempontból teljesen különböző munkát tartalmaz. Tempfli Imre tanulmánya az első magyar nyelvű tudományos munka a kommunista Románia börtönviszonyairól, míg a másik írás, Pakocs Károly Háromszáz nap a föld alatt című visszaemlékezése olvasmányos formában mutatja be nekünk a püspöki helynök első, 1949 és 1950 közötti börtönidőszakát.

Hirtelen nem tudnám megmondani, hogy Erdélyben, Felvidéken, Kárpátalján vagy éppenséggel Magyarországon hányan kapnák fel a fejüket egy dél-bácskai sváb család történetét mazsolázó könyv megjelenése hírére. Gondolom, nem sokan. De ha beleolvasunk Mayer Antal „Én már választottam hazát…” című könyvébe, aligha lehetnek kétségeim afelől, hogy ez a kötet mind műfajában, mind tartalmában ne keltené fel akár Kárpát-medencei szinten is az érdeklődést. 

Pakocs Károly

Az 1989-es rendszerváltozás után Szatmár vidékén hónapokon, sőt éveken át nagyon gyakran hangzott el a kérdés: mit rejtegetnek a fiókok a több évtizedes kommunista elnyomás időszakából? Nem kis meglepetésre, alig-alig került elő egy-két olyan írás, amely a kommunista rendszer rémuralmáról szólt. Egyesek dörzsölték is a markukat: lám-lám, nem is volt olyan rettenetes az a rendszer, mindenki szabadon közölhetett, amit akart. Teltek az évek, évtizedek és a jelenkorról szóló írások szabadságában elfeledkeztünk a fiókokról. 

Faluvégi Anna író, költő, újságíró

Életem az írásról szól, irodalomhoz fűződő szeretetem egész kicsi korban alakult ki. Négyévesen tanultam meg írni-olvasni, önszorgalomból balladákat, verseket tanultam, és mondtam fel, hétéves koromban írtam meg első versemet. Ez ösztönszerű cselekvés volt, csak később tudatosult bennem a vers, mint szépirodalmi alkotás fogalma. 

Szamos: politikai, társadalmi, közéleti, kulturális folyóirat – 2019. január, I. évfolyam, 1. szám. E tájékoztató, önmeghatározó szavak olvashatók a frissen megjelenő, havi megjelenést ígérő új lap címoldalán, természetes folyományaként annak a szellemi kibontakozásnak, amelynek alaphangját tíz évvel ezelőtt néhai Bura László ütötte le a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon Szatmárnémeti magyar irodalmi és művelődési hagyományai címszavában: „1990-től a megváltozott társadalmi viszonyok folytán megélénkült az irodalmi-művelődési élet.”

Kiemeljük, hogy ezek a hagyományos foglalkozások, mesterségek évszázadokon át rendszerint a helyben elérhető, fellelhető természetes alapanyagokra, erőforrásokra és nemzedékről nemzedékre átadott különleges tudásra támaszkodtak. Mivel a háromszékieket, a józan hagyományőrzésük mellett, minden korban jellemezte az új kulturális elemek iránti fogékonyság, a székely mezővárosokban vagy a közeli szász urbánus központokban működő kézművesek is folyamatosan gyarapították az itt élő tárgyalkotók tudását, eszközkészletét és technológiáját.

Kelemen Lajos, Napló

Kelemen Lajos tanítványai tudták, hogy mesterük szinte egész életében naplót vezetett. Ezt és megőrzött levelezését más kézirataival együtt Kelemen halálát követően az Unitárius Egyház levéltárába menekítették. Az akkori kommunista hatalom azonban gyanakodott az iránt, hogy milyen titkos szövegek, tiltott iratok lehetnek ebben a hagyatékban.

Boér Ilka: Az erdélyi reformáció egy korai dokumentuma

Johannes Honterus munkássága kiemelkedően fontos a reformáció és az erdélyi szász közösség szempontjából, így ezeknek műveknek már számos kiadása látott napvilágot, ahogyan már ennek az írásának is több, köztük kritikai kiadása is ismert lehet az értő olvasó közönség számára. Az erdélyi reformáció kulcsírásának, mely gyakorlatilag az első erdélyi protestáns egyházi szabályzatként kezelhető, Bernard Heigl és Thomas Șindilariu szerkesztésében közreadott legfrissebb hasonmáskiadását az eredeti latin szöveg háromnyelvű (német, román, magyar) fordítása kíséri, hasonlóan a 2015-ben megjelent, Honterus főművének tartott Rudimenta Cosmographicához.