Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

A tordaszentlászlói kórusmozgalom antológiája

Fokozott érdeklődéssel és várakozással vettem kézbe Boldizsár Zeyk Imre könyvét*, hiszen mint zenész, karvezető, jómagam is cselekvő részese voltam a benne foglaltaknak. A szép, vonzó kivitelezésű borító valóban ünnepi hangulatot sugároz: a Kolozs megyei, „Kalotaszegelet” település kórusmozgalma immár 125 éves.


Pillanatkép a 2014. évi Szent László-napi kórustalálkozóról. Vas Géza felvétele

A község szülöttje, egyben az antológia írója és szerkesztője az örökmozgó Boldizsár Zeyk Imre. Az Előszóban azt írja: „Erdély három néprajzi vidékének – Kalotaszeg, az Aranyosvidék és a Mócvidék – találkozásánál fekvő Tordaszentlászló hazánk egyik legszebb, a néprajzi, művészeti és művelődéstörténeti hagyományokban gazdag táj­egységnek: Kalotaszegnek egyik színes virága. (…) A 20. században az anyanemzettől való elszakításunk után új körülmények között végig jelen van abban a mélyreható gazdasági, társadalmi, közművelődési harcban és munkában, amelyet az erdélyi/romániai magyarság folytat nemzeti identitása és fizikai léte megőrzéséért, emberi és kollektív jogai, intézményei, anyanyelve, kulturális értékei és hagyományai átmentéséért és továbbfejlesztéséért.”

A kórusmozgalom első szentlászlói állomása az indulás. Az adatgazdag fejezet a kezdetektől (1888) számított száz év eseményeit tárgyalja. A helybeli új református templom felszentelése az indítéka a Tordaszentlászlói Ifjúsági Dalkör megalakulásának. A jó hanganyagú, zenét szerető alapító tagok szándékának megfelelően elhangzott az első karének, a Botos Imre karnagy által tanított Magasan repül a daru. Az együttes nemsokára (1894) már a tordai EMKE- közgyűlés műsorán szerepelt. A korabeli sajtó kiemeli a dalkör precíz énekét, amellyel általános feltűnést keltett. Nem térhetünk ki a dalárda működésének minden mozzanatára, amit az antológia részletesen bemutat. A tordaszentlászlói dalkör 1908-ban belépett az Országos Dalárdaegyesületbe, majd később (1921) a Romániai Magyar Dalosszövetségbe (RMD). A helybeli fellépések mellett vendégszereplésre is vállalkoztak, példát mutattak a környező falvak dalköreinek, kórusrepertoárjuk folyamatosan bővült. Fokozatosan megismerkedtek a Bartók–Kodály által fémjelzett zenei stílussal. A kevésbé jól és jól képzett karvezetők a kórus élén váltogatták egymást, és az együttes többször nevet cserélt. Soraiból kerültek ki a műkedvelő színjátszók és a fúvószenekar tagjai. Megalakult a vegyeskar mellett a férfikar is. Természetesen az együttesnek voltak felfele ívelő szakaszai és hullámvölgyei, amiket sikerült átvészelni. Sokoldalú támogatás folytán megépült a Dalárdaház, majd a Művelődési Ház.

Mindezeket az eredményeket a századik évforduló alkalmával tartott közgyűlésén és ünnepségen összegezték (1988), felkészülve a további kihívásokra, megmérettetésekre, szereplésekre. A fejezetet a forrásjegyzék és a Dalkör irattárából származó adatok zárják.


Képfelirat

A következő, Az erdélyi magyar kórusmozgalom a Szent László-napi kórustalálkozók tükrében (1990–2004) című, szintén tartalmas fejezetet a szerző Boldizsár Zeyk Imre történelmi számbavétellel kezdi. Megelevenednek a magyar kórusokat még 1867-től összevonó országos és területi egyesületek működései, feladatai, a zenei egyesületek összefogását magára vállaló RMD és EMKE, mert „Az RMD az EMKE mellett elévülhetetlen érdemeket szerzett a vidéki és városi közművelődés megszervezésében, irányításában, a növekvő kulturális igények kielégítésében és a közösségi erők összetartásában az államosítást (1948) követő szétveréséig.” Az RMD mozgósította a legjobb erdélyi magyar zenészeket; hangversenyeket, ünnepségeket, karnagyképző tanfolyamokat szervezett, felkarolta az újabb zenei kifejezési eljárásokat; kapcsolatot épített ki a külhoni magyar szövetségekkel.

Majd beköszöntött az 1989-es rendszerváltozás, amelynek hatására újjászervezték az EMKE-t, az RMD-t, amely „vállalja és folytatja elődei áldozatos, etnikummegtartó munkáját.”

A szerző áttér arra a nagyhatású kezdeményezésre és megvalósításra, amelyben Tordanszentlászló apraja-nagyja segédkezet nyújtott: az évente megrendezett Szent László-napi nemzetközi magyar kórustalálkozóra. „E kezdeményezés Kalotaszeg legrégibb kórusának, a Tordaszentlászlói Ifjúsági Daloskör (1887/88) hagyományaira és tapasztalatára támaszkodik, melyben zenei anyanyelvünk műhelyei: kórusaink, zenekarok, népdalkörök, hagyományőrző csoportok felhívásunkra (…) minden külső, állami beavatkozás nélkül, önszántukból vehetnek részt. Tehát: sem verseny, sem osztálytalálkozó jellege nincs.” A hozzáértő szervezők kidolgozták a találkozó menetét, kezdve a kórusok elszállásolásától, a népviseletben pompázó, utcai felvonuláson és a Szent László szobra előtti tisztelgésen keresztül a fellépésig. Közben képzőművészeti kiállításról is gondoskodnak az irányítók. A felhívásra évente beneveznek Tordaszentlászló, Erdély, az Anyaország és a Kárpát-medence magyarlakta vidékeinek és helységeinek a kórusai. Ezek az együttesek a református templomban, az igényesen felújított Művelődési Házban és a templom előtti Szent László-szobor előtt tesznek tanúságot tudásukról.

A Tordaszentlászlói Női Kórus fennállásának 10. évfordulója alkalmából elmondott köszöntőt (1999) a kórus egyik tagja, Mátyás Katalin tolmácsolta, aki rövid számvetés keretében beszámolt az eltelt időszak fontosabb mozzanatairól. Külön kitért Guttman Mihály karnagy döntő fontosságú zenei működésére, akinek – mint fogalmazott – „fiatalos lendülete, türelme, önfeláldozó munkája nélkül kórusunk biztosan nem érte volna meg a 10. évfordulóját. Guttman Mihály vállán vezénylés közben otthonosan megült a kalotaszegi szűr. (…) Ez a díszpolgárság, amellyel most Guttman Mihályt megtiszteljük (…) Tordanszentlászló minden lakosának elismerését és megbecsülését fejezi ki.”

Részletes függelék zárja az antológiát a Dalkör névsoraival (évszám, alapító tagok, választmány, tisztikar, karnagyok), és műsorának pontos címjegyzékével, továbbá a helybeli kórusmozgalom irataival, fényképeivel, sajtóvisszhangjával.

Boldizsár Zeyk Imre szándéka a 125 éves tordaszentlászlói kórusmozgalom eddigi működésének bemutatása, rögzítése és továbbadása, „hogy általa részleteiben is megismerje az olvasó vidéki nemzetiségi közművelődésünk múltját, jelenét, hibáiból és erényeiből okulva pedig ki-ki megtalálja jövőnkhöz a cselekvés járható útjait és módszereit.”

* A 125 éves tordaszentlászlói kórusmozgalom antológiája, Tordaszentlászlói Kalotaszegi Tájmúzeum, 2016.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Négy fiatal történész jelentkezik együtt e kötetben. Közülük ketten már megvédték a disszertációjukat, ketten pedig a védéshez közelednek. Ők most e  két város világháború előtti másfél évtizedének legavatottabb szakemberei. Fodor János, aki Bernády György pályafutásáról írta már kötetként is megjelent dolgozatát, Marosvásárhely és a Bernády-korszak elhivatott elemzője. Úgy tűnik, hogy e kötet összeállításának ötlete is tőle származik. Ferenczi Szilárd Kolozsvár 1890 utáni várospolitikájáról írt disszertációt, Fazakas László Kolozsvár infrastruktúrájának, főleg a víz- és gázvezeték, csatornázás kutatója, Gál Zsófia pedig a századeleji kolozsvári katolikus építkezések feldolgozója.

Garda Dezső, Gyergyószentmiklóson élő tanár, szociográfus, történész szakíró, politikus nemrég megjelent könyve felszínre hozza a múlt század kilencvenes éveinek az elején beindult (...), több mint másfél évtizedig tartó népfőiskola-törekvések kezdeti eseményeit. Mert abban a korszakváltó időben jórészt nem spontán módon indultak be a különböző, jövőbe tekintő társadalomszervező folyamatok, hanem jól átgondolt, megtervezett programok keretében. 

Közel hétszáz oldalas, fokos opusszal gazdagította eddigi 27 kötetből és sok tanulmányból álló életművét a szorgos gyergyói történész, dr. Garda Dezső. A száz évvel ezelőtti páratlan eseménysor, amely a román hadsereg 1916-os betörésével és a kivérzett országba való 1919-es bevonulásával járt, olyan krónikására talált benne, akit politikusként is megismerhettünk négy parlamenti mandátuma alatt, amikor is a székelység legégetőbb gazdasági és kulturális érdekei mellett kiállva próbálta meg a históriai jóvátétel ügyét előbbre mozdítani. Különben nemegyszer magára hagyták saját pártjában is. 

Az EME Tudomány- és technikatörténeti füzetek sorozatának a 2020-ban megjelent 14. kötete* igazi csemege mindazok számára, akik érdeklődnek Erdély művelődéstörténete iránt. A kiadvány messze túlszárnyalja a sorozat által hirdetett füzetméretet, hisz tekintélyes terjedelmével – 420 oldalával – egyértelműen azt sugallja, hogy a téma szempontjából nem hétköznapi kiadványról van szó.

Nagyon szomorú volt számunkra a 2020-as év. De hasonlóan az idei év is – eddig. A koronavírus-járvány miatt nem tudtuk megszervezni előre megtervezett programjainkat. Elmaradtak a konferenciák, a találkozások, a baráti beszélgetések. Mivel társaságunk tagjai szétszórtan élnek a Partiumban, a Bánságban, Kolozsváron és a határon kívül, a konferencia az egyedüli lehetőségünk arra, hogy találkozzunk, és jól elbeszélgessünk egymással. Ez most nem sikerült, amely mindannyiunkat nagyon megviselt. 

A fejezetekre bontott elbeszélés valójában egy nyaralás története, amikor is két család együtt indul el a tengerpartra. Konkrétan ugyan nincs kimondva, de bizonyára a román tengerpart az úti cél, ezt támasztja alá a hálókocsis utazás, valamint a később feltűnő kempingfelelős neve, Panait bácsi. Íme, egy-egy tipikus erdélyi család, de korántsem tipikus gyermekekkel.

Mezőségi művészetről beszélni azonban egészen meglepő. Hol élhettek itt művészek, honnan származtak el tehetséges emberek, mi is maradt meg egykori alkotásaikból – ennek számbavétele szinte kilátástalannak tűnik. Murádin Jenő az a művészettörténész, akinek teljes rálátása van Erdély képzőművészeti életére. Csak ő vállalkozhatott arra a nem túl hálás feladatra, hogy számba vegye mindazokat a művészeket, műalkotásokat, amelyek valamilyen módon a Mezőséghez köthetők. 

fél évszázad múltán újból a pusztakamarási családok történetét dokumentáló kötet* lehet az asztalunkon. A kolozsvári Művelődés Műhelyében készült, igényes kivitelezésű könyv címlapján azt olvasom: A pusztakamarási családkönyv, alatta pedig: 300 év 700 magyar családja. A címlapon négy nevet is látok, nyilván nem találom köztük a 2006-ban elhunyt Sütő Andrásét, de rajta van a szülőháza és a tornácán az író fényképe is, felismerhetően.

A Tersánszky Józsi Jenő nevével fémjelzett könyvtár, a régiségtár, az családias hangulatú vendégház, a rendezett udvar a helyiekre s az oda érkező hazai és külföldi vendégekre egyaránt kellemes hatással van. Az elmúlt években a Ház társrendezőkét/szervezőként volt jelen a város fontosabb rendezvényein – a Szent István Napokon, a Főtér Fesztiválon, a Gesztenyeünnepen… A Ház fenntartói hamar felismerték, hogy a vészesen fogyó magyarságnak mily nagy szüksége van identitása tudatosítására és őrzésére, hogy mennyire fontos a gyengülő közemlékezetbe visszahozni, visszaépíteni a valós történelmi ismeretét, erősíteni a városhoz és környékéhez kötő érzelmi szálakat.

Újabb kötettel* jelentkezett Székely Ferenc a jeles erdélyi személyiségek életútját megörökítő sorozatában. A Születésnapi beszélgetések alcímű könyvet tavaly jelentette meg a százhalombattai Üveghegy Kiadó.

A román nyelvű könyv címe azt ígéri, hogy a Küküllők völgyének középkori műemlékeit mutatja be. Ambiciózus szándék egy ekkora kötetecske részéről – gondoltam, ez csak valamiféle vázlat lehet. Átlapoztam, majd alaposan el is olvastam, és így a helyére került a könyv és üzenete.

Újabb könyve jelent meg dr. Barabás László néprajzkutatónak, főiskolai tanárnak Szikonyország eltűnőben? címmel. A néprajzi tanulmányokat, közléseket tartalmazó, ötszáz oldalt meghaladó terjedelmű kötetet a székelyudvarhelyi székhelyű művelődési intézet, a Har­gita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont adta ki.*

A történelemírás nagyon sokáig a nagy eseményeket formáló és alakító politikusok, egyházfők, szellemi és morális kánont meghatározó személyek életrajzaiból állott. Az emberi történelem 5000 éves írott történelmének ókori történeti forrásai legtöbbször uralkodók politikai propagandája nyomán örökítették meg a múlt eseményeit. 

Forrongó, néha irányt vesztett korunkban, a modern, digitális eszközök uralmának világában üde színfolt, ha valaki a Gutenberg-galaxis csillagképéhez hűen, következetesen kitart a hagyományos technika nyújtotta eszközök és lehetőségek kínálta lehetőségek mellett; olyan értékeket tesz asztalunkra, amelyet semmilyen vírus nem törölhet le, amit bármikor kézbe vehetünk, lapozgatva elmerülhetünk benne, kettős célzattal: az ismeretszerzés vagy nosztalgia ébresztette/keltette vággyal. Miként is lenne másként Misztótfalusi Kis Miklós szűkebb pátriájában, hozzá hasonlóan a míves szakmát a művészet rangjára emelve. 

erdély és az erdélyiek

Minden táj lakóját érdekli, hogyan vélekednek szülőföldjéről a távoli országból érkezők, mit vesznek észre, mire figyelnek fel, mit dicsérnek és mit kárhoztatnak. Erdélyről nagyon kevés ilyen feljegyzés született a 19. század közepéig, de akkor egyszerre két ide nősülő „nagy nemzet” fia is könyvvel adózott e kis országnak. Ezeket a terjedelmes munkákat a közelmúltig alig-alig ismerték, csak részletek jelentek meg belőlük magyar nyelven.