A kiadvány* kapcsán már elöljáróban le kell szögeznem: nem él olyan ember a földön, aki dr. Karácsonyi Károlynál alkalmasabb, illetékesebb lett volna arra, hogy a Nagykároly központjában található, Károlyi-kastélyt övező, megközelítőleg tízhektáros kerttel kapcsolatos tudnivalókat összegyűjtse, majd könyv formájában megjelentesse.
Karácsonyi Károly a Babeş–Bolyai Egyetem biológia–földrajz szakának végzettjeként (1964) közel húsz éven át (1969–1988) dolgozott a Károlyi-kastély épületében működő nagykárolyi múzeum botanika szakirányú muzeológusaként. Ez idő alatt hivatali feladatai közé tartozott a kastélyt övező dendrológiai kert gondozásának az irányítása. (A görög dendrosz szó jelentése fa, a dendrológia ritkán használt magyar neve faismerettan.) Akkoriban mondhatni minden ott termesztett fát, cserjét, növényt ismert, de a parkbeli vegetáció sorsát utána is figyelemmel kísérte, legújabb könyve megírásának időpontjáig gyakran szolgált tanácsokkal a kert későbbi gondozóinak.
A mostanival együtt immár huszonhárom – egyedül vagy társszerzővel, társszerzőkkel írt – könyve jelent meg. Németországi szaklapokban is publikált tanulmányokat. Ellentéte a szobatudósokként emlegetett botanikusoknak, akik négy fal között, könyvek lapjairól vagy képernyőről ismerkednek a növényekkel.
Karácsonyi Károly a Flora şi vegetaţia judeţului Satu Mare (Szatmár megye flórája és vegetációja) című művét 1995-ben adták ki; majd egy évvel később, 1996-ban elnyerte munkájával a Román Akadémia díját a botanika tárgyú szakkönyvek kategóriájában. 1969 és 1988 között, évente úgy ötven alkalommal járt olyan tereputakon, amelyeken feltérképezhette Szatmár megye egész területének vegetációját. A természetes élőhelyeikről begyűjtött felsőbbrendű növényekből – a Károlyi-kastélyban ma is tanulmányozható – 22 ezer herbáriumi lapot számláló gyűjteményt állított össze. 1989-ben Németországba költözött, majd sajátos világjárásba kezdett. Társasutazásokra fizetett be, hogy valódi célját minél olcsóbban elérhesse. Mivel szenvedélyes természetbúvár volt, nem az érdekelte az újonnan megismert helyeken, amit az idegenvezetőtől megtudhatott. A csoporttársaitól többnyire elcsatangolt, és olyan, az ember által minél érintetlenebbül hagyott helyeket keresett fel, ahol őshonos növényeket tanulmányozhatott. Így lényegében a hajdani megyejárásból világjárásra váltott. Azt folytatta „nagyban” – a világ öt kontinensére kiterjesztve –, amit idehaza nagykárolyi muzeológusként közel húsz éven át „kicsiben” – Szatmár megye területét lefedve – végzett.
Szatmár megye flóráját és vegetációját mindenkinél jobban ismeri. A világ számtalan, nálunk egzotikusnak számító növényét – egy részük a nagykárolyi kastélykertben is megtalálható – saját élőhelyén tanulmányozta. Közel húsz évig a Károlyi-kastély kertjének gondozását irányította. Egész nagykárolyi tevékenysége során szorgalmasan gyűjtötte a helyi, helytörténeti vonatkozású – köztük a kastélykerttel kapcsolatos – dokumentumokat, adatokat, tudnivalókat. Így talán már jobban értjük, miért Karácsony Károly volt a legalkalmasabb személy arra, hogy megírja a nagykárolyi kastélykert krónikáját.
A nemrég megjelent könyv első, Nagykároly földrajzi viszonyai című fejezetéből a vidék geológiai, vízrajzi, éghajlati viszonyait, talajtani adottságait, növényföldrajzát, a területre lehulló évi csapadékmennyiséget, illetve ennek évszakok szerinti eloszlását is megismerhetjük. Felesleges lenne bizonygatni, hogy ezek az adatok a vizsgált téma – ezen belül a parkban található fák, cserjék és egyéb növények telepítése, gondozása, megmaradása – szempontjából milyen különleges fontossággal bírnak, mellette pedig e lapokat a Nagykároly környékéhez köthető személyek is haszonnal és érdeklődéssel forgathatják. A Néhány szó Nagykárolyról, a Károlyi családról és a kastélyról című második fejezet csak ráerősít az utóbbi felvetésre, hiszen a város, a grófi család és a Károlyi-kastély múltjába kínál rövid, de lényegre törő betekintést.
Zöld oázis a betonfalak gyűrűjében − írta valaki arról a Nagykároly központjában elterülő, valamivel több, mint tízhektáros parkról, amelyről Karácsonyi Károly könyvének A kastélykert története című harmadik fejezete szól. Már néhány mondat után sejthető, hogy a fő téma iránt esetleg kevésbé fogékony, de kitartó érdeklődőnek a továbbiakban is színes, helyenként érdekfeszítő olvasmányban lesz része. A szerző ugyanis, miközben kifogásolhatatlan tudományos alapossággal kezeli a témát, nem csupán a hasonló értekezésekben használt megbízható, de kevésbé izgalmas tényfeltáró módszereket veszi igénybe. A tanulmányok esetében a szokásosnál szélesebb perspektívák felől közelít, és miközben új ismeretekkel gazdagodunk, a különféle tudnivalók felfedezésének élményét is megadja nekünk.
Megtudhatjuk például, hogy Móricz Zsigmond Erdély-trilógiájának második, A nap árnyéka című kötetében a Károlyi család 1592-ben épült váráról is ír. Pontosabban arról, milyennek látta „a nagy ház és a közeli kert” egyes részleteit báró Károlyi László lánya, Zsuzsanna a 17. század elején. Annak érdekében, hogy minden tekintetben pontos információval szolgáljon, Karácsonyi Károly nem mulasztja el megjegyezni: „Nehéz eldönteni, hogy az elénk tárt kép teljes egészében az írói fantázia szüleménye, vagy nem. Tény, hogy Móricz Zsigmond trilógiájában egy teljesen korhű képet tár elénk.”
A továbbiakban megtudhatjuk: egy, a Károlyi-várról a 17. században készült – a könyvben is közölt – metszeten az épület előterében jól kivehető ültetvény, illetve bokorszerű növényzet látható. Azonban ha létezett is itt „főleg a haszonnövények termesztésére alapuló kert”, ez „1661-ben kétségtelenül megsemmisült”. Honnan tudhatjuk ezt ilyen pontosan? Evlia Cselebi török világutazó leírása szerint ebben az évben „egy éjjel kétezer tatár bég a nagykárolyi vár alá osont. Miután a települést felgyújtják, megostromolják a várat. Innen erős ágyútűz válaszolt, ezért az erődítményt bevenni nem tudták.”
A 18. század első évtizedében, a II. Rákóczi Ferenc által vezetett többéves szabadságharc idején a Károlyi-vár ura, Károlyi Sándor gyakran volt távol otthonától. Ezekben az években a Károlyi-birtokot jobbára felesége, Barkóczy Krisztina irányította, aki férjének írt leveleiben többször említést tett a nagykárolyi kertről és annak kertészéről. Beszámolói szerint a kertben már a 18. század elején megjelent a melegágy, illetve „az üvegablakkal ellátott építmény”. Termesztettek itt zöldségeket (lencsét, borsót, karfiolt, hónapos retket, articsókát), gyógynövényeket (izsópot, violagyökeret, ültetett mályvát), szőlőt, puszpángot. Ültettek gyümölcsfákat (barackot, birsalmát, szilvát), sőt citrommal is foglalkoztak, amelynek faállományát egy későbbi forrás szerint 390-re szaporították.
Ekkor a várkertben még – a kolostorkertek mintájára – elsősorban haszonnövényeket tartottak, majd hamarosan megkezdődött az egzotikus díszfák betelepítése. Károlyi Sándor – aki időközben grófi címet nyert – szintén írt leveleket feleségének, ezekben többször is megemlítette a kertet, amelynek első részletes leírása az 1722-es Nagy-Károlyi urbáriumban maradt fenn. Érdekes módon Bél Mátyás, a neves felvidéki geográfus az 1726–1728-as években kelt feljegyzései alapján az előbbitől némileg eltérő képet fest a kertről, amelynek közepén „halastó, pontosabban: mélyre leásott teknősbékató van, melyet sűrű fakerítés vesz körül, nehogy a kétéltűek kimásszanak”.
Még Károlyi Sándorné 1724-ben bekövetkezett halála előtt az addigi „haszonkert” kezdett átalakulni díszkertté, részben arborétum jelleget öltött. 1757-ben Hueber Antal ferences szerzetes a következőket jegyezte le a kertről: „A paliszádon túl van a szép és híres udvari kert, amelynek szinte nem látni a végét. Itt megtalálhatók a legkülönfélébb olasz fák és gyümölcseik, ezen kívül megszámlálhatatlan sok egyéb gyümölcsfa az összes elképzelhető gyümölccsel. Különféle virágok, amik gyönyörűséges látványt nyújtanak az embernek. Több kút, valamint egy tavacska a teknősöknek és a szükséges konyhakert, valamint veteményes, amiket sokasságuk végett most nem sorolok fel.”
Károlyi József gróf megbízásából a régi Károlyi-vár helyén Joseph Bitthäuser architektus 1792 és 1795 között új, emeletes, barokk stílusú kastélyt épített. Ekkor a szomszédos kert is nagy változáson esett át, kialakításában teljes szemléletváltás érvényesült: tájképi, vagyis angolkert jelleget kapott. A megújult kertről Vályi András 1799-ben megjelent könyvében ezt írja: „számos külső országi fák vagynak [benne – B. E.].”
A park XIX. századi története című fejezetből a következőt tudhatjuk meg: „Míg a XVIII. századi nagykárolyi kertben, majd parkban rendszerint szerepet kaptak a konyhakerti növények is, a barokk kastély építésével egy időben kialakított »angol kertben« erről már nem esik szó. Ugyanis a XIX. század folyamán a veteményes kertet átköltöztetik a park déli részén húzódó, Nagyvárad felé vezető út ellenkező oldalára, ahol még az 1920-as években is üzemel.”
A kastélykert „különleges gondozást igénylő egzotikus növényeiről” ebben az időszakban keletkezett leltárok is fennmaradtak. 1826-ból mindjárt kettő, amelyek egymástól függetlenül készültek, és részben eltérők. Íme, mi mindent termesztettek akkortájt a kastélykertben: istenfa, marokkói ciprus, égi illat, maszlagfa, perui kunkor, kínai hibiszkusz, illatszer jázmin, orvosi vagy fehér jázmin, skótvirág, nemes babér, oleander, rozmaring, fatermetű kövicserje, enciánbokor, korállbokor, pompás pálmaliliom, kék golgotavirág; két kaktuszféle, három aloéfaj, tizenhárom muskátlifaj vagy -változat, kék szerelemvirág, kerti begónia, sárkánygyökér, kolokázia, ernyős liliom, örvös- vagy szobapalka, két krizantémféle, kerti szegfű, gyopár, örökzöld tatárvirág, tűlevelű levendula, bíboros lobélia, rózsás ólomvirág, Kanári-szigeteki zsálya, bojtos zsálya, cinerária, három hamvaskafajta, kék cérnakürt, kerti sarkantyúka, 230 citromfa, hét narancsfa, kilenc ananászfa, selymes boglárka, barátszegfű. Az itt felsorolt fajokat – kevés kivétellel – télen üvegházban tárolták. Szabad földbe ültetett fák és cserjék ebben az összeírásban nem szerepelnek.
1887 májusában tűzvész tört ki Nagykárolyban. Egyes források szerint 260, más feljegyzések alapján 98 lakóház égett le. A kastély parkjában is jelentős kár keletkezett. A „kincset érő pompás virágház menthetetlenül odaégett”, igaz, rövidesen új üvegház épült helyette. A 19. század végén feltételezhetően több magas dekoratív értékű vagy ritka faféleség volt már a parkban. Néhány példa: teltvirágú gesztenye, vasfa, osztrák fenyő, hikoridió fajok.
A kastély parkja a XX. században című fejezetben a szerző megállapítja, hogy a nagykárolyi kastélykert a századfordulón és a XX. század első évtizedeiben élte virágkorát; ezt követően a hanyatlás korszaka következett. 1925 februárjában a parkban ismét tűz pusztított, amely során a díszes pálmaház porig égett, a mellette álló, fából épített ún. magházzal együtt. A két háború között a kert növényzetét alig gondozták, a második világháború utáni években pedig, az ún. proletkult idején, amikor a letűnt uralkodó osztály anyagi örökségét is nem kívánatosnak, sőt veszni valónak minősítették, a fák egy részét tüzelőnek használták.
1970-ben a város vezetői elrendelték a park faállományának felmérését, majd 111-féle fás növényt – fát, cserjét és liánt – vettek leltárba. Néhány a termetesebb, illetve ritkább fafajok közül: amerikai tölgy, amerikai vasfa, cukorjuhar, duglászfenyő, fehér hikoridió, fekete dió, hegyi juhar, japánakác, kaliforniai gyantás cédrus, kaukázusi szárnyas dió, keserű hikoridió, mezei szil, nyugati ostorfa, páfrányfenyő, platánfa, szívlevelű szivarfa, tiszafa, törökmogyoró, vérbükk, teltvirágú vadgesztenye, törpegesztenye, csörgőfa, sallangos levelű bodza.
1973-ban a városvezetés a park felújításáról, azaz „a száraz fák eltávolításáról, a csonka és balesetveszélyes példányok kivágásáról, a sűrű bozótot képző, értéktelen cserjék kiirtásáról” hozott döntést. Mivel a munkálatok nyomán „az itteni növénytakaró sokkal levegősebb lett […] új, dekoratív fajok beültetése vált szükségessé […] az itteni fa- és cserjefajok száma egy évtized alatt több mint duplájára nőtt.” Ekkor kerültek ide a máig fennmaradt következő dendrológiai ritkaságok is: háromkaréjú juhar, sisakvirág-levelű borostyánszőlő, kínai papíreperfa, ázsiai gyertyán, karéjoslevelű szivarfa, csavaros fafojtó, kaliforniai dió, japán díszalma, kaukázusi gesztenyelevelű tölgyfa, mongol kutyacserje, óriás tuja. A helyi múzeum kezdeményezése nyomán 1982-ben a nagykárolyi arborétumot védett területté nyilvánították, amit a Román Tudományos Akadémia is jóváhagyott. Néhány idős, hatalmas termetű „famatuzsálem” (platánfa, páfrányfenyő) védelme külön hangsúlyt kapott. A nyomasztó 1980-as éveket a nagykárolyi arborétum is alaposan megsínylette, ráadásul faállománya az 1989. decemberi politikai fordulatot követő években tovább szegényedett. Sőt, az itteni zöldövezet rehabilitációja még azt követően is váratott magára, hogy 2000-ben a kastélykertet dendrológiai parkká nyilvánították.
Románia 2007-ben csatlakozott az Európai Unióhoz, így pedig lehetővé vált az, hogy az impozáns Károlyi-kastélyt uniós pénzen felújítsák, majd az ezt övező dendrológiai park rendbetétele és fejlesztése is napirendre került. „Megindult az arborétum faállományának fokozatos cseréje, és főleg a magas dekoratív értékű fákkal, cserjékkel való gazdagítása […] évenként számos hazai, valamint külföldi – olasz és magyarországi – értékes ültetőanyag érkezett”. Az 1925-ben leégett pálmaház helyett 2013-ban új üvegház épült, amelybe más kontinenseken őshonos növényfajokat is telepítettek. Néhány példa: kivi, kamélia, vörösödő végzetfa, japán szentfa, kenderpálma; marokkói zanót, ólomvirág, mirtuszfüge, kocsonyapálma, argentin pillangófa, kék golgotavirág, frangipánifa, merev kefevirág, déli bunkóliliom, ausztrál serlegpáfrány, pénzlevelű eukaliptusz, rozmaringlevelű selyemtölgy. Időközben az üvegház a helyi diákok természettudományos képzésében is fontos szerepet kapott.
Idézetek Karácsonyi Károly könyvéből: „A nagykárolyi dendrológiai park 10,3 hektárnyi területén a közelmúltban mintegy 1500 fás növény került felleltározásra. Ezek közül a legnagyobb méretű példányok száma, amelyek minden kétséget kizáróan egy évszázadnál idősebbek, mintegy 90−95-re tehető. A legöregebb fák – mintegy 30 egyed – még a XIX. században lettek ide beültetve. […] A fás növényzetet 268-féle fa-, cserje- és liánfaj, valamint ezek termesztett változatai képviselik. […] Jelenleg a parkban leggyakrabban előforduló fák az amerikai ostorfa, vadgesztenye és főleg a mezei és a hegyi juhar. A fajok legtöbbje külhoni eredetű, egzotikus, de nem hiányzik a hazai flóra néhány jellegzetes képviselője sem. […] A park fái és cserjéi között számos (termesztett) dendrológiai ritkaság látható, ami másként fogalmazva azt jelenti, hogy az ország többi arborétumában vagy akár botanikus kertjében is csak elvétve található.”
Könyvének befejező részében a szerző életközösségként írja le a dendrológiai parkot, amelyben képzeletbeli körsétára is elviszi az olvasót. Miután a város központi részén elterülő „zöld oázis” szerepéről és jövőjéről értekezik, közli az itt található fák és cserjék (esetenként színes képekkel illusztrált) pontos listáját, valamint a könyv megírásához felhasznált bőséges bibliográfiát.
A tudomány elvárásainak minden szempontból eleget tevő, 70 reprodukcióval illusztrált kiadvány könnyen érthető nyelvezetének köszönhetően laikusok számára is hozzáférhető és könnyen fogyasztható. Az itt felsoroltak természetesen csak kis hányadát képezik azoknak az információknak, amelyek miatt Karácsonyi Károly könyvét érdemes áttanulmányozni.
* Karácsonyi Károly: A nagykárolyi kastély dendrológiai parkjának krónikája. Nagykároly, 2022.
