„A felejtés – száműzetés, az emlékezés – szabadulás”

A címben szereplő idézet – amely a zsidó chaszidizmus alapítójától, Báál Sém Tov lengyelországi zsidó rabbitól (1698–1760) származik – akár mottója is lehetne a hosszúra nyúlt, 2015 és 2017 közötti GULAG-GUPVI-emlékévnek, hivatalos nevén a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékévének. E nagyon sikeres kezdeményezés nyomán, a magyar állam támogatásával számos nagyszerű megvalósítás, jelentős eredmény született az elmúlt hónapokban a szovjet fogság feldolgozásának témakörében. Konferenciákon, előadásokon idézték fel történészek, szociológusok és más társadalomtudósok e kollektív tragédiát szerte a Kárpát-medencében és azon túl is. Nagy mértékben előrehaladt az erdélyi magyar civil lakosság szovjet fogságba hurcolásának kutatása is; a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem Kolozsvári Karán a szovjet fogságból hazahozott emléktárgyak állandó kiállítása nyílt meg, valamint interjúk készültek a még közöttünk lévő egykori foglyokkal, a sztálini terror túlélőivel, és azok feldolgozásával dokumentumfilmek születtek.

Az emlékév 2017. február 25-i lezárulta viszont nem jelentette azt, hogy egyben az e hatalmas téma kapcsán folytatott kutatások, feltárások is befejeződtek, vagy egyszerűen leálltak volna. Talán csak valamivel kevésbé vannak most reflektorfényben. Nem úgy a kutatások eredményeit felvonultató újabb és újabb nagyszerű szakkönyvek és az érdeklődő nagyközönség számára készített ismeretterjesztő alkotások, amelyeknek már-már tömegesnek mondható megjelenése most mintegy „tudományos betakarításként” hozza felszínre korábbi évek, évtizedek fáradságos háttérmunkájának, aprólékos kutatásainak termését. Így van ez Gazda József ismert erdélyi művészeti író, szociográfus A Golgota útján* című legújabb kötetével is.

Az immár 82-ik életévében járó, de ma is igencsak lendülettel teli, már-már fiatalos hévvel alkotó szerző az erdélyi magyar értelmiségnek, nemcsak szűkebb hazájában, Háromszéken, de egész Erdélyben, sőt a Kárpát-medence magyar nyelvterületén is jólismert és elismert, fáradhatatlan kultúrembere. A Kézdivásárhelyen, 1936. áprilisában született Gazda József igazi író ember. Az Utunkban, 1956-ban megjelent első írása óta eltelt bő hat évtized alatt több tucat kötete jelent meg, amelyek felölelik a művészetet és a műkritikát általában (ide tartozik a Nagy Imréről még 1972-ben írt kismonográfiája, felesége, a textilművész Olosz Elláról, halála után 1994-ben írt kötete stb.), de a szociológiát is (említésre méltók a szórványkutatásban és különösképpen a csángókutatásban elért eredményei – Hát én hogyne siratnám: csángók a sodró időben, 1993), és igen jelentős a Körösi Csoma Sándor életét feldolgozó írásainak, az általa szerkesztett köteteknek a sora is (Kőrösi Csoma Sándor és tudományos műhelyeink, 1999; Körösi Csoma Sándor és magyar mítoszaink, 2002; Kőrösi Csoma Sándor és a népek önazonossága, 2011; Kőrösi Csoma Sándor – kultúrák keresztútján, 2012). Mindemellett Gazda József a szépirodalom terén is sikeresen jelentkezett, legújabb regénye, A hajótörött tavaly jelent meg. E gazdag életút természetesen elismerések sorát hozta meg számára: nagyívű munkásságát 1994-ben Bethlen Gábor-díjjal, 2011-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével, 2013-ban Tamási Áron-díjjal, 2014-ben pedig Magyar Örökség díjjal ismerték el.

Ugyanakkor Gazda József mögött 40 évnyi tanári pálya is áll, a maga minden lekötöttségével, apró, de állandó vesződéseivel. A szerzőt azonban a tanári sors évenként ismétlődő, ciklikus monotonsága nem őrölte fel. Éppen ellenkezőleg: ráirányította figyelmét a közérthető, de egyben tudományos igényű írás fontosságára. Kötetei ezért olvasmányosak, mindenki számára értelmezhetők és élvezhetők, de egyben a tudományos színvonalból nem engedő, értékes alkotások.

Ezek sorába tartozik A Golgota útján is. A szerző rendkívül kedvelt műfaja az interjú. E nagyívű, 500 oldalt meghaladó kötete is a történetkutatás oral history módszerére épül. Éppen ezért nem száraz leírás, vagy nehezen olvasható, tudományos történetírás. Nem lapalji jegyzetekkel, kiegészítő magyarázatokkal teletűzdelt, vaskos szakkönyv. Hanem az élet, egy sokat szenvedett nemzedék, apáink, nagyapáink sorsának őszinte, az interjúk frissessége nyomán, érezhető közelségbe hozott feltárása. A világháborús nemzedék emberi sorsok villanásaiból összeálló kaleidoszkópja. Képek ugyan nincsenek a könyvben, de a visszaemlékező interjúalanyok spontán szövegeinek plasztikus realitása képnél elevenebben ég bele az olvasó tudatába. És e témában most pontosan erre van szükség! A történészi, levéltári feltárómunka mellett, ez egy nagyon fontos, mondhatni „missziós” feladat, amely egyrészt az egykori szemtanúk emlékeinek felgyűjtését és egyben közkinccsé tételét jelenti, másrészt a magyar olvasóközönségnek a szovjet fogság évtizedekig agyonhallgatott valóságával való megismertetését célozza.

Ez a kötet nem könnyű olvasmány, hiszen eleve a múlt megismeréséhez szükséges komoly elmélyülést igényel, amire mai rohanó világunkban egyre ritkábban adódik lehetőség. Gazda József könyve ugyanis nehéz témát dolgoz fel, a magyar közelmúlt sorozatos tragédiáinak megértését és értelmezését keresi. Ennek eléréséhez nyújt segítséget, s aki e cél követésének okából veszi kézbe a kötetet, annak e könyv valóban lebilincselő olvasmány lesz.

A szerző nem titkolt célja a szovjet lágervilág többévtizedes tabujának áttörése. Könyve fél évszázad gyűjtőmunkájának eredménye. Az 1970 és 2017 között vallomásra bírt 385 ember emlékezése igazi korképet nyújt a kommunizmusról társadalmi rangokon és rétegeken túl. Az egyszerű oral history műfaja mellett az író arra törekedett, hogy kiegészítő magyarázataival összképet nyújthasson az olvasónak egyrészt a szovjet munkatáborokba hurcolt magyarok szomorú sorsáról, másrészt a szülőföldjükön maradó, és itt különböző meghurcoltatásokat, atrocitásokat szenvedők kálváriájáról. A golgotai sorsok százait rögzítő „dokumentumregényével” arra törekszik, hogy a nácizmus közismert rémtettei mellett a 20. század másik totalitárius diktatúrája, a kommunizmus által az emberiség ellen elkövetett bűnöket is minél inkább ismertté tegye. Ezzel pedig elérje azt, hogy e két pusztító diktatúra ugyanolyan elbírálás alá essék. Hiszen mindez ma nincs egyensúlyban! A rövid életű, 12 évig tartó hitlerista őrjöngés köztudatba átültetett képei, a Holokauszt iszonyata, az Einsatzgruppék hirhedt kegyetlenkedései messze meghaladó módon vannak jelen a társadalom tudatában, mint a GULAG[¹], vagy a GUPVI[²] lágereinek, többévtizedes, lassú, de ugyanolyan kegyetlen és cinikus gyilkoló gépezete.

A szerző nem hagyományos értelemben vett történész, mégis tudatosan történészi munkát végez. Ugyanakkor ennél többről van szó: hiszen e hatalmi szóval feledtetni kárhoztatott kollektív tragédiát, a szovjet terror pusztító gépezetét, ártatlanok tömeges meghurcoltatását próbálja – igazi küldetésként felfogva – ismertté tenni. Ahogy írja: „megcsonkított sorsú embereket” szólaltat meg, hogy ezáltal az olvasót teljesebb, valóban megélt, a múlt időkre tisztánlátó életre ösztökélje. Ugyanakkor az olvasóra bízza azt, hogy értelmezze a kötetében megválaszolni óhajtott örök kérdést: miért működött velünk szemben másként a történelem, mint ahogyan más népekkel szemben működött. Miért voltunk, vagyunk mi „bűnös nemzet”?

„Ott van az arcodon a szenvedés. Amit átéltél, azt, annak a nyomát onnan letörülni nem lehet. Ezekben az években öregebb lett a nemzet” – írja a szerző a Megviselt arcok című alfejezetben. E monumentális nemzeti szociográfia abban is segít, hogy sokat szenvedett népünk megviselt arcának barázdáit közelebbről megismerhessük. A tíz nagyobb fejezetre osztott, az interjúk anyagát gondos rendezésben összefoglaló mű, igazi forrásértékű munkaként sokat segíthet önismeretünk elmélyítésében.

Ugyanakkor, a kötet jelentőségének van egy másik vetülete is. Nemcsak az olvasónak fontos, hanem annak a többszáz embernek is, aki életéről vall e műben. Számukra ugyanis a Gazda Józsefnek adott interjúk lehetőséget adtak az átélt traumák kimondására, kibeszélésére, ami hovatovább esélyt jelentett lelki egyensúlyuk visszanyerésére is. Több évtizedes kötelező hallgatás és elhallgattatás után a visszaemlékezők a lelki felszabadulás katartikus élményével mondhatták el megpróbáltatásaikat. Gazda József e hosszú életútinterjúkat azután gondosan témákba rendezve és szétválogatva, nagyobb tömbökben tárja az olvasó elé. Ezáltal igazi értékmentő munkát végez, hiszen e többszáz láger- és szenvedéstörténet legnagyobb része a szerző évtizedeken át folytatott konok, kitartó munkája nélkül, a múló élettel együtt örökre elenyészett volna. Mindez akkor értékelhető igazán, ha számításba vesszük azt, hogy a kiterjedt gyűjtőmunka még a kommunista rezsim legsötétebb időszakában kezdődött, akkor amikor nem hogy a technikai feltételek nem voltak kezdettől adottak ehhez, hanem maga a téma kutatása is retorziók veszélyét hordozta magában. Gazda Józsefnek nem volt szüksége emlékévre, pályázati háttérre, kedvező politikai légkörre ahhoz, hogy közelmúltunk e félárnyékban rekedt szegmensének élettörténetekbe csomagolt szilánkjait gyűjteni kezdje. Hihetelen kitartás, hosszú, aprólékos munka és a korszakra általánosan jellemző bizalmatlanság falainak folyamatos áttörése kellett ahhoz, hogy az e kötetbe foglalt értékes interjúanyagok létrejöhessenek. Ezáltal pedig folyton múló történetünk egyik szelete került rögzítésre, megmenekülve végső soron a feledéstől.

Csak az tudja mit jelent majd négyszáz szörnyű módon meghurcolt, majd évtizedekre hallgatásra kötelezett, megfélemlített ember őszinte vallomásra késztetése, aki próbálkozott már a GULAG-kutatás interjús módszerével. Gazda József mondhatni fél életét e nagyszerű munka véghezvitelének szentelte. Mindezzel pedig – más eszközökkel ugyan, de – ugyanazt a célt szolgálja, mint az éppen mögöttünk hagyott emlékév többi nagysikerű megvalósítása: a maga nyers őszinteségében a mai ember elé tárni a szovjet fogság soha igazán ki nem beszélhető, kollektív traumáját. Ezt az oly sokáig eltussolni próbált poklot. Nem kis feladat ez, hiszen a 21. század emberének a legtöbbször elképzelhetetlen a szovjet lágervilág szolzsenyicini képe. A primitív körülmények, az alapvető higiéniai körülmények hiánya, a létminimumra szorított létezés, az emberi élet hihetetlen mélyre taszított elértéktelenítése. Mindez egy olyan, már-már szürreális rendszerben, amely Isten nélkül, de az emberi egyenlőség hamis mítoszával zúzta össze a civilizáció megannyi vívmányát.

Azt tartja a közismert mondás, hogy a történelem ismétlődik. Ha valóban így van, akkor az orwelli 1984 jóslata, legalábbis részleteiben egyszer még valóra válhat. Ahhoz hogy erre minél kevesebb legyen az esély elsősorban az kell, hogy az olyan értékhordozó kötetek, mint amilyen A Golgota útján is, minél több ember kezébe eljussanak. Így lesz értelme a GULAG-GUPVI-emlékévnek, s hovatovább magának a történelmi emlékezetnek is.

* Gazda József: A Golgota útján. Hét Krajcár Kiadó, Budapest, 2017.