A címben szereplő három tájegység népzenekutatói megközelítése Kodály részéről nem ebben a sorrendben történt, csak a cím ritmusa és a Budapesttől való közelítés szempontja okán alakult így a megfogalmazás. E rövid írásban a részletekbe való elmélyedés nélkül, csak vázlatos áttekintésre vállalkozhatok.
Az előzmények
Kodály a budapesti Zeneakadémia zeneszerzés tanszaka mellett a Tudományegyetemen magyar és német irodalmi és nyelvészeti tanulmányokat folytatott. Disszertációja témájául a magyar népdalok strófaszerkezetének vizsgálatát választotta. Tanulmányozva az addig kiadott és kéziratos népdalanyagot, s összevetve azt a maga gyermekkori népdalélményeivel, felismerte a hiányosságokat, és szükségesnek látta, hogy friss gyűjtésű anyaggal bővítse a példatárát. Erős indítást adott számára az is, hogy megismerkedett Vikár Béla fonográffelvételeivel, köztük énekes és hangszeres erdélyi dallamokkal (ezeket azonban jobbára Bartók jegyezte le később). A disszertáció 1906-os megvédése után nagyobb tudományos célokat megfogalmazva és zeneszerzői inspirációt keresve folytatta a munkát. Elsősorban az északi nyelvhatár mentén haladt kelet felé. Fontos tanulságokkal szolgált Bartók 1907-es, első erdélyi (csíki, gyergyói) „expedíciója”, amelyről – Kodály szavai szerint – „oly tömeg ötfokú dallammal jött vissza, hogy a magam egyidejű északi leleteivel egybevetve egyszeriben világos lett ennek az addig észre sem vett hangsornak az alapvető fontossága.” (A folklorista Bartók, 1950) A tudományos eredményt azonban csak 1917-ben, már nagyobb anyag ismeretében fogalmazta meg először: Ötfokú hangsor a magyar népzenében.
Mielőtt – legalább nagy vonalakban – megismerkedünk Kodály legfontosabb gyűjtőhelyi eredményeivel, a Szalay Olga népzenekutató által összeállított térkép részletének segítségével, tekintsük át előre Kodály keleti régiókban végzett gyűjtőmunkájának helyszíneit.
Az első erdélyi út – 1910
A személyes tapasztalatok élménye mélyen és hosszan hatóan ívódott bele a már több éves gyűjtői tapasztalattal rendelkező népzenekutató-zeneszerzőbe. Már 1919-ben szembesítette a zenei közízlést, a téves vélekedéseket az Erdélyben talált kincsekkel A székely népdalról című cikkében (kiinduló dallampéldája a Három árva ballada egyik változata volt). Tíz évvel később pedig így írt: „A legutóbbi években tartott magyar dalestéim plakátjául egy székely kapu stilizált rajzát használtam fel. A szokatlan plakát mindenkinek feltűnt, de többen megkérdezték: mit ábrázol? … Ismerik, utazásaikon jól megnézték az európai népek »székely-kapui«-t, mert azokra a Baedeker figyelmeztet. De ki utazott Erdélybe? Hisz Budapesttől Svájcnál is távolabb esett.” (A magyar népdal művészi jelentősége, 1929)
Kodály 1910. március 27. és április 4. között Gyergyóban gyűjtött. Táblázatunk számszerűen foglalja össze a termést: a meglátogatott helységek neve után az első adat a gyűjtött énekelt dalok számát, a második a hangszeres darabokét; végül a harmadik a zeneszerzői alkotásokba emelt darabok számát jelzi. Néhány fontosabb feldolgozást címmel is kiemelünk.
Gyergyószentmiklós 42 / 2 / 9 – Székely keserves (zongora, ill. vegyeskar), El kéne indulni, Egy nagyóru bóha, Te túl rózsám (Székely fonó); Gyergyóalfalu 18 / 4 / 8 – Három árva; Szárhegy 20 / 1 / 2 – Mónár Anna; Gyergyóremete 15 / 4 / 3 – Magyar rondó – Csűrdöngölő (Finale), Marosszéki táncok; Ditró 16 / 1 / 4 – Ludaim lúdaim (Magyar Népzene); Székelydobó (Szárhegyre szakadt adatközlőtől) 4 / – / Jaj, de szépen cseng a lapi (Székely fonó, Finale). Összesen: 105 / 12 / 26.
Az összesítésekben a kifejezetten pedagógiai művekbe (Bicinia Hungarica, Ötfokú zene I.) felvett dallamokat nem vesszük most figyelembe.
A második erdélyi út – 1912
Mottója lehet ennek az útnak az a mondat, amelyet az 1927-ben írt Népzene című cikkben olvashatunk: „Budapestről Párizsba rövidebb volt az út, mint Kászonba. De még elég jókor megtudtam, hogy itt is van annyi keresnivalónk, mint ott.” Aki pedig keres, az talál is. Nem is akármit, a székely népdalok egyik kincsestárát találta meg Kodály Zoltán a kászoni medence falvaiban, 1912 áprilisában, húsvét táján. Összegezzük ezt a termést is!
Kászonújfalu 58 / 15 / 4 – Kádár István, Rossz feleség; Kászonjakabfalva 19 / 10 / 2 – Hess légy (Székelyfonó), Marosszéki táncok; Kászonimpér 19 / 4 / 7 – Az hol én elmegyek, Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek (Székely fonó), Árva madár, Egy kicsi madárka (Magyar Népzene, sőt az utóbbi még a Bicinia Hungaricában és annak nyomán a Nyolc kis duettben is szerepel); Kászonaltíz 8 / – / 1 – Kádár Kata; Kászonfeltíz 12 / 20 / 2 – Este, rózsám, ne jöjj hozzám, Kis kertet kerteltem (Magyar Népzene); Összesen: 120 / 49 / 16.
A bukovinai gyűjtőút – 1914. április 26. – május 2.
Tudjuk, hogy Bartók is szeretett volna eljutni a Kárpátokon túlra, Moldvába. De ez már csak a következő népdalgyűjtő nemzedék tagjainak sikerült, nem kis nehézségekkel. Ezért is vált utólag különösen fontossá Kodály „expedíciója”. Rendkívül fontos tanulságokkal szolgált Kodálynak ez az útja. Cáfolatát adta például annak az elképzelésnek, miszerint a hazai földből a madéfalvi veszedelem, a sicvlicidivm (1764) után kényszerűen kiszakadt székelység csakis régebbi dalanyagot őrzött meg és használ. Ezzel szemben az újabb stílusrétegek is megtalálhatók voltak „repertoárjukban”, bizonyítva az élő kapcsolatot az újat termő „óhazával”.
Hét helységben – Andrásfalva, Fogadj¬isten, Hadikfalva, Istensegíts, Józseffalva, Gura Solcii (az Osztrák-Magyar Monarchiabeli írásmód szerint: Gurasolcze – szerk. megj.), Grăniceşti (Graniczestie – szerk. megj.) – 347 énekes és hangszeres darabot gyűjtött Kodály. A helységek szerinti részletes számbavétel helyett a bukovinai gyűjtés fontosságát többek között azzal jelezhetjük, hogy a Bartókkal közösen jegyzett Erdélyi magyarság – Népdalok című korszakos jelentőségű kötet (az Elöljáró beszéd kelte: 1921) 150 dallamából 78 Kodály gyűjtéséből való, s abból 30 a bukovinai dal, tehát a teljes kötet 20 százaléka: Andrásfalváról 6; Fogadjistenből 3; Hadikfalváról 3; Istensegítsből 14; Józseffalváról 4.
Visszatekintve még a két korábbi gyűjtőútra, e kötet tartalmából is vegyük számba a Kodály erdélyi (két Csík megyei) gyűjtéséből átvetteket az arányok érzékeltetésére:
1910 – Gyergyószentmiklós – 11; Gyergyóremete – 6; Gyergyóalfalu – 3; Gyergyóditró – 4; Gyergyószárhegy – 3; összesen: 27.
1912 – Kászonújfalu – 9; Kászonimpér – 3; Kászonaltíz – 2; Kászonfeltíz – 1; Kászonjakabfalva – 4; összesen: 19. Máshonnan: Székelydobó (Udvarhely) – 1 és Szilágyperecsen – 1.
Visszatérve a bukovinai út tudományos eredményeihez az Árgírus nótája című előadást és tanulmányt kell megemlíteni. A 18. században már nyomtatásban is megjelent, 16. századi széphistória dallamaként azonosíthatta Kodály a Katona vagyok én, ország őrizője szöveggel felvett szépséges dalt (feldolgozása a Magyar Népzene 32. számában). Még azt is megállapíthatta, hogy a magyar nyelvterületen másutt is ismert dallamtípust, az Árgírus/Árgyílus nótáját „ismerik a cigány-zenészek és a furulyás pásztorok is.” Bizonyság rá a Nyisztor Tituş 40-es juhász furulya-előadásában felvett változat Istensegíts községből.
A zeneszerzői életműben is jelentős nyomot hagyott e mindössze egyhetes út. Feldolgozások a bukovinai anyagból: Istensegíts 7 – Túrót eszik a cigány (gyermekkar), Rutén lányok kara (Háry János), Szomorú fűzfának, Üres ládám, Most jöttem Erdélyből, A citrusfa (Székely fonó); Fogadjisten 3 – Cifra bunda (Székely fonó), Tücsöklakodalom (Magyar Népzene), Molnár Anna (vegyeskar); Hadikfalva 3 – Szabó Erzsi (Magyar Népzene); Józseffalva 2 – Ne búsuljon senki menyecskéje (Magyar Népzene); Andrásfalva 1 – Cigánysirató (gyermekkar). Összesen tehát 16 bukovinai népdal került a különböző zeneművekbe.
Az 1914-es esztendő nemcsak a világtörténelemben, de Kodály életében is fontos, eseménydús év volt. Másfél hónappal a bukovinai élmények után a Kodály házaspár Bartókkal együtt Párizsba utazott, majd barátjukat a francia fővárosban hagyva Svájcba mentek üdülni. Itt érte őket a háború kitörésének híre. El kellett hagyniuk a hatalmas hegyek látványát, a békességes pihenőhelyet, s már valódi háborús körülmények között, tehervagonban kellett a határra utazniuk. Feldkirchben várakozva támadt a zeneszerzőben a hegedű-cselló Duó (Op. 7.) víziója. A természeti élmény, a háború előérzete nyomta rá bélyegét az 1-2. tételre és a 3. bevezetésére. Ám a záró tétel végkicsengése derűs, erőteljes, amelyet megszakít két változatban egy népdalszerű szakasz – előbb feszesebben, másodjára „kicsit ázottan”, szinte dülöngélve. A Túl a vízen, Tót országon kezdetű bukovinai népdalt ismerhetjük fel a Kodály-téma hátterében (gyűjtötte Andrásfalván, énekelte az 50 éves Sebestyén László – lásd: Erdélyi magyarság 29. sz.) Ha a népdalt és a Kodály-témát egy hangnemben egymás alá írjuk, könnyen felismerhetjük a zeneszerzői inspiráció forrását.
A Partium
A Részek, ez a nehezen körülhatárolható, a történelem folyamán a politikai határok szerint hol ide, hol oda tartozó terület is gazdag népdaltermést hozott Kodály Zoltánnak többszöri visszatérése során. E nem kevésbé gazdag anyagból emeljük ki az előbbiekhez hasonlóan még a „monarchikus” időben végzett intenzív gyűjtési alkalmat, a legfontosabbat, Nagyszalontát. Arany János centenáriumát többek között azzal akarták megünnepelni, hogy összegyűjtik a szülőfalu/város népdalait, népmeséit, népszokásait, gyermekfolklórját. Erre indította a folkloristákat Arany János (nép)dalgyűjteménye, amelyet Bartalus István kérésére írt össze. Megmutatni, mi él még abból, amit gyermekként, fiatalemberként megismerhetett s elraktározott emlékezetében „a tamburás öregúr”. Az amatőr gyűjtők által kezdett gyűjtőmunkát Kodály 1916-17 fordulóján folytatta, és a közreadással teljesítette ki. A többek munkáját összegző Nagyszalontai gyűjtés című kötet a Magyar Népköltési Gyűjtemény XIV. köteteként 1924-ben jelent meg; Kodály teljes nagyszalontai gyűjtése, 353 tétel, pedig csak 2001-ben. Kodály kórusműve, a Nagyszalontai köszöntő (vegyeskari feldolgozásában csak Köszöntő címen) messzire repítette Arany szülőhelyének nevét. Nem kevésbé ismert a Háry-ból az Ábécédé nóta, a Gólya-nóta és az Új esztendőt köszöntő gyermekkar is. De itt gyűjtötte a Nővérek című balladaszerű dalt (Kéreti a nénémet cifra szabó legény) és a népzene történeti kapcsolatainak szép példáját, a Rákóczi kesergőjét is (Hallgassátok meg magyarim amit beszélek).
A zeneszerző, karmester és zenepedagógus Kodály látogatása
Kodálynak, a budapesti Zeneakadémia zeneszerzés tanárának több onnan származott tanítványa révén is megvolt a kapcsolata Erdéllyel: Veress Sándor, Viski János, Végh Sándor, Jodál Gábor neve juthat elsőként eszünkbe. Különösen fontos volt a Kodály-kórusok erdélyi megismertetésében a hegedűsként indult Nagy István tevékenysége. Egyik kiemelkedő tette a vallomásos, személyes és közös gondokat, kétségeket megfogalmazó szövegű Balassa Bálint elfelejtett éneke (Gazdag Erzsi verse, 1938) című megrázó erejű kórusmű ősbemutatója 1942. május 26-án Kolozsváron, a Tanítóképzők vegyeskarával. Ugyancsak nevükhöz fűződik A 121. genfi zsoltár bemutatója (1943. április 18., Kolozsvár).
Ugyanebben az időszakban jelent meg a Bicinia Hungarica harmadik füzete, a végén (120. szám) Misztótfalusi Kis Miklós 1697-ben írt Siralmas panasz című hatalmas költeményének négy versszakával a különlegesnek mondható korabeli dallamra. A szövegbe foglaltan Kolozsvárnak szóló üzenet, szinte egy kis-Psalmus, nem kevésbé időszerű mondanivalóval: korholással, a romlás felidézésével, aggodalommal és bizakodással.
1943. május 20–23-ig a 60 esztendős Kodály Zoltán köszöntése jegyében tartott eseménysorozat helyszíne volt Kolozsvár a zeneszerző jelenlétében és aktív közreműködésével. 20-án előadást tartott Zenei anyanyelvünk címmel, 21-én megtekintette a Háry János előadását, 22-én két zenekari művét – Concerto, Fölszállott a páva – vezényelte, bizonyára kolozsvári bemutatóként. A következő napon Éneklő Ifjúság címmel hangversenyt tartottak, Kodály pedig Zenei abc című előadásában az Iskolai énekgyűjteményt ismertette.
A népművészet, népzene sem maradhatott ki a látogatás programjából. Május 24-én Székre látogatott Kodály, de Szamosújvár görögkeleti hagyományaival is ismerkedett. Az erdélyi-partiumi „kirándulás” május 25-én, Nagyváradon ért véget, ahol Éneklő Ifjúság hangversenyt tartottak tiszteletére, s a záró összkart, A magyarokhoz című kánont a szerző vezényelte.
Ezek voltak azok a szálak, amelyek egyrészt Kodály Zoltánt egész életére, tudományos munkájában és alkotóművészetében, a tágabban értelmezett Erdélyhez kötötték, másrészt Erdélyt, az ottani muzsikusokat és zenepedagógusokat Kodályhoz kapcsolták – mind a mai napig, s bizonyára a jövőben is.
(A szöveg a Kodály-év romániai központi rendezvényén, Kolozsváron 2017. október 14-én a Mit kaptunk és mivel igyekszünk meghálálni című ülésszakon elhangzott előadás szerkesztett változata.)
Felhasznált források:
Eősze László: Kodály Zoltán élete és munkássága. Zeneműkiadó, Budapest, 1956.
Eősze László: Kodály Zoltán életének krónikája. Editio Musica Budapest, 2007.
Bereczky János, Domokos Mária, et al.: Kodály Zoltán népdalfeldolgozásainak dallam- és szövegforrásai. Zeneműkiadó, Budapest, 1984.
Szalay Olga: Kodály, a népzenekutató és tudományos műhelye. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2004.
Szalay Olga és Rudasné Bajcsay Márta (szerk.): Kodály Zoltán nagyszalontai gyűjtése. Balassi Kiadó–Magyar Néprajzi Társaság, Budapest, 2001.
Erdélyi magyarság. Népdalok. Közzéteszik Bartók Béla és Kodály Zoltán. Népies Irodalmi Társaság, Budapest, é. n.
Tari Lujza: Kodály Zoltán, a hangszeres népzene kutatója. Balassi Kiadó, Budapest, 2001.
