Manapság szinte divattá vált szidni a kelet-európai egészségügyi rendszerek állapotát, amelyek súlyos alulfinanszírozottságuk, diszkriminatív egyenlőtlenségeik, a rájuk telepedő bürokrácia és a kritikus méreteket öltő agyelszívás ellenére még mindig képesek ellátni alapvető feladataikat. Az ellátás minősége sok kívánnivalót hagy maga után, a betegek többsége azonban még így is hozzájut a legszükségesebb kezelésekhez, életmentő beavatkozások esetén pedig – néhány sajnálatos, emberi mulasztással és gondatlansággal is magyarázható, kirívó példát leszámítva – idejében eljutnak a megfelelő intézményekbe. Hogy ez mennyire nincs így a harmadik világ országaiban, és mennyire nem jelent semmit az egészséges életmódhoz, ezen belül pedig a megfelelő orvosi ellátáshoz való alapvető emberi jog annak függvényében, hogy épp hová születik az ember, arról válságövezetekben vagy mély szegénységben élő közösségekben önkéntes munkát végző orvosok tudnak hitelt érdemlően tanúskodni. Közülük való dr. Turóczi Ildikó családorvos, aki a Györkös Mányi Albert Emlékház Nyitott szemel c. beszélgető sorozatában kameruni szakmai tapasztalatairól és egy sajátosan szerveződő etnikai közösség hétköznapjairól osztotta meg rabul ejtő, tanulságos, olykor mulatságos, máskor torokszorító történeteit.
(Molnár Ferenc felvétele)
Laczkó Vass Róbert: Missziós orvosnak lenni nem egyszerű döntés, az ismeretlen terepen való helytállás komoly szakmai és emberi kihívást jelent nap, mint nap, ám ismerve az itthoni egészségügyi rendszer buktatóit, Romániában a családorvosi szolgálatnak is megvannak a maga sajátos, naprakész izgalmai. Hogyan jut arra az elhatározásra egy erdélyi magyar orvos, hogy hagyjon csapot-papot, és Afrikában próbáljon szerencsét?
Turóczi Ildikó: Humoros történet az enyém, tele meglepetésekkel, izgalmakkal és véletlenekkel. Kezdjük mindjárt a családorvoslással. Mindig nagyon szerettem a hivatásomat, és nagyon jól éreztem magam a helyemen, egészen addig, amíg a jelenlegi egészségügyi rendszer rá nem kényszerített, hogy elhagyjam. Úgy erőltetett rám dolgokat, ahogyan már nem tudtam és nem kívántam megtenni, ezért kiléptem a rendszerből, pedig akkorra már két rendelőt is működtettem két műszakban: az egyiket Kézdivásárhelyen, a másikat pedig egy közeli községben, Ozsdolán. A városi rendelőm épülete a sajátom volt, így az ingatlan árából úgy gondoltam, oda megyek orvosolni egy időre, ahol nem kényszerít rám senki semmit. Erre volt a legjobb lehetőség az önkéntes munka. Szerencse is kell hozzá, mert nem minden önkéntes munka szabálymentes. Kaptam egy hosszú listát a lehetőségekkel, és egyet kiválasztottam közülük.
LVR: Ráböktél az egyik tételre, hogy na, most akkor legyen ez?
TI: Egy AIDS-megelőző program volt a misszió lényege. Nem bántam, hiszen így legalább többet fogok megtudni erről a betegségről. Bejelentkeztem hát az Egyesült Államokban bejegyzett humanitárius szervezethez, ők pedig elfogadták a jelentkező lapot, és közölték, hogy tanuljak minél többet erről a betegségről. Néhány hónapra rá már indulnom kellett volna, itthoni dolgaim azonban addigra nem rendeződtek, így halasztást kértem, közben pedig férjhez mentem, és a második, decemberi terminus pedig az ünnepek miatt vált lehetetlenné. Külön tölteni egy házasságban a legelső karácsonyt mégsem illett volna...
LVR: Úgy kezdődött minden, hogy mindjárt be is fejeződött?
TI: Majdnem. Készültem is már Nepálba, van ott missziós munka bőven, amikor érkezett a hír az amerikai szervezettől, hogy áttanácsoltak Afrikába. Meglepő fordulatot vett az ügy, én pedig bejelentkeztem az afrikai szervezethez is. Akkor még eszembe sem jutott, hogy vízumra is szükség lehet.
LVR: Fogadni mernék, hogy eszed ágában sem volt éppen Kamerunba menni. Nem volt alternatíva egy jól fizető praxis Nyugat-Európában? Bűvöli rendesen a szakmát a pénzkereseti lehetőség, a friss diplomások is csomagolnak és mennek odaátra, miért ne tenné a gyakorlott szakorvos?
TI: Dolgozni szerettem volna – szabadon. Mégis miért mentem volna Nyugatra? Egy gondom volt csupán: a kameruni vízum, amiről kiderült, hogy szükséges és Moszkvában kell beszerezni...
LVR: Oroszország is vízumköteles ország a számunkra! Barátaimtól tudom: ott nagyobb a paranoia, mint egy amerikai vízumkérelemnél. Aki csak azért szenvedi végig a többszöri visszautasítást, hogy egy újabb vízumot szerezzen Moszkvában, többet fog sóhajtozni, mint Csehov Három nővére összesen!
TI: Nekünk szerencsénk volt. Amerikából közölték: ne aggódjak, nincs reptéri vízum, Afrikából pedig megnyugtattak, hogy majd lesz! Úgy döntöttem, az afrikai félnek hiszem el, amint üzen, így megvettem a repjegyeket, és amikor megérkeztem Dualába, tényleg volt reptéri vízum. Elintézték. Hivatalosan ez lehetetlen, de meg lehet ott is beszélni a dolgot.
LVR: Megérkeztél a check-pointhoz, és beragasztották az útleveledbe, mint egy bélyeget?
TI: Eleinte tébláboltam, hiszen vízum nélkül nem léphettem az országba. De mivel az egyetlen fehér bőrű nő voltam a fedélzetről, az afrikai szervezet titkára nyilván felismert, és intett, hogy oké, jön a vízum! És jól belepecsételték az útlevelembe.
LVR: Mi a szervezet neve, amely ily könnyedén intézi a vízum-ügyeket? Sose tudni, mikor megy az ember Kamerunba...
TI: Hivatalosan CAMCWEMEF NGO – meg sem kísérelném kiejteni –, de Polycarp a becsületes hétköznapi neve.
LVR: Azaz két lábon járó szervezet, amely egy személyben elnök, titkár és számlavezető?
TI: Ezt a szót, hogy „számla” kéretik most rögtön elfelejteni.
LVR: Szóval egymagában érkezik Erdélyből egy orvos Kamerunba, van egy önjelölt szervezet, amely a Polycarp névre hallgat, aztán elvisz valahová az őserdőbe kutatómunkára – nincs ebben egy adag fatalizmus?
TI: Ha elvinnének a dzsungelbe, annyi tapasztalattal jöhetnék vissza onnan, amennyivel... talán már nem is jönnék!
LVR: Nem ismerem a kameruni dzsungeltörvényeket, a kérdésem is ennek megfelelően óvatos: nem volt benned félelem...?
TI: Inkább kíváncsiság! Eszembe sem jutott, hogy félnem kellene: rengeteg ember vett körül. Nem is a dzsungelbe mentünk, hanem úgy heten vagy nyolcan bezsúfolódtunk egy rozoga autóba, és elporoztunk Limbébe.
LVR: Vagyis csak úgy mentetek valahová...
TI: Fogalmam sem volt, mekkora távolságot tehettünk meg, de zötykölődtünk legalább másfél órát. Késő este volt, mire megérkeztünk a városba, fáradt is voltam nagyon, arra tudtam gondolni csupán, hogy a pénzemet és minden fontos iratomat be kellene varrnom a ruhámba, mert az amerikai figyelmeztetés szerint Kamerunban lopnak. A végén már ezzel sem törődtem, fáradt voltam, és gyorsan elaludtam. Reggel persze megvolt mindenem, így indultunk aztán a párszáz kilométernyire lévő célállomásunk, Esu felé.
LVR: Most jön a dzsungel?
TI: Maradjunk annyiban, hogy Bamendában, ahol autóbuszra szálltunk, össze kellett szednünk a gyógyszereket és egyéb hasznos dolgokat. Egy halom regisztrációs lapot nyomtattunk, hiszen kiderült, hogy Esuba két hónapra megyünk, ott fogunk orvosolni, és ott mindezekre szükség van. De miért éppen a feketepiacról? Nem értették, hogy mit nem értek. Ekkor határoztam el, hogy megfigyelek mindent, de kérdezni semmit nem fogok, pörögjenek az események a maguk sorrendjében, egyszer mindenre fény derül. De tök sötét volt mire megérkeztünk, csak itt-ott pislákolt némi tűz vagy valami hasonló pár vályogviskó mellett. Ekkor megijedtem egy kicsit: ilyesmiben fogok élni két hónapig...
LVR: Esu város vagy falu?
TI: Egyik sem. Egy törzsi királyság az ország észak-nyugati határvidékén, kb. 30 ezer ember alkotja. Szerintük hatezer kilométer a birodalom átmérője, de nem hiszem, hogy ezt valaha bárki lemérte volna.
LVR: Mennyi idő kellett ahhoz, hogy egy ilyen Isten háta mögötti törzsi királyságban, Kamerun Köztársaság határvidékén hozzászokj a se nem falusi, se nem városi közösséghez?
TI: Két hónapnyi tapasztalás, jövés-menés, ismerkedés, és természetesen orvoslás kellett hozzá, hogy megszokjam őket, és megszokjanak ők is engem.
LVR: Küldetéstudatod, missziós kényszered volt, vagy inkább csak nagyon mást akartál, mint idehaza dolgozni, a szakmádnak megfelelő közép-európai kutumák szerint?
TI: Inkább ez utóbbi, kíváncsisággal fűszerezve. Kíváncsi voltam, hogyan hat rám egy teljesen idegen kultúra. De hogy éppen ekkora szerencsém lesz, arról fogalmam sem volt.
LVR: Hasonló beszélgetésen kérdeztem egy szintén Afrikában utazgató vendégemtől, hogy volt-e kényszerképzetük a kézmosás miatt? Más kontinensen másként szaporodnak a baktériumok, és más normák szerint fertőznek a vírusok is... hogyan reagál ilyenkor egy orvos?
TI: Ritkán mos kezet, mert alig van víz a környéken. A közkút egyelőre messze van, de jelenleg egy okos és bölcs király uralkodik Esuban, aki Nigériában végezte a főiskolát és 48 évesen került a királyi trónra. Tudja például, hogy szüksége van tiszta vízre, sok pénzt áldoz tehát arra, hogy Esunak csatornázott vize legyen.
LVR: Sok pénzt mihez képest és honnan? Zsebből fizet a király?
TI: Az lehetetlen. A király nem tud zsebből fizetni, mivel ő is szegény. Egy palotában lakik, amely ugyanúgy vályogtéglából épült, mint a többi kunyhó, csak éppen bádog fedi fű helyett.
LVR: A bádog, mint királyi luxus...
TI: Ott a király nem attól király, hogy luxuskörülmények között él, hanem attól, hogy bölcs és jó döntéseket hoz, amikor a népének gondjai és egymással problémái vannak. A 30 ezer alattvaló két csoportra tagolódik: 15 ezer fős az őslakó közösség, ugyanennyi a nomád fuláni nép. Ez a két etnikum olykor konfliktusba keveredik, a perpatvarokat a király elé viszik, a királynak pedig az a dolga, hogy a két fél között békét teremtsen. Hallgat a vének tanácsára, hogy a nép életében fontos szerepet játszó királyi feladatoknak maradéktalanul eleget tegyen. Ettől király a király, akinek a palotájában ez idő tájt még villanyáram sem volt.
LVR: Ott is lehet örökölni a királyi bölcsességet?
TI: Esuban más a rendszer. A vének tanácsa választja ki az éppen soron következő királyt. Legfontosabb szempontjaik szerint egy király legyen okos és tanult, legyen egészséges, legyen erős és legyen katolikus. És persze származzon a királyi házból.
LVR: Milyen volt az első találkozásod Albert királlyal?
TI: Nagyon fontos dolog, ha átléped Esu határát, első dolgod legyen bejelentkezni a királyhoz. A királynak elsőként kell tudnia bárkiről, aki a közösségbe érkezik, bármilyen szándékkal. Mi késő este érkeztünk Esuba, gondoltam, csak viccel ez a Polycarp, amikor bejelenti, hogy elmegyünk a palotába királyt üdvözölni. Kezet fogni persze nem illik a királlyal, hanem a jobb tenyérrel a bal karra kell finoman csapkodni háromszor, és közben azt mondani: beee. Szerencsére már elég sötét volt a látogatás idején ahhoz, hogy óvatosan elhagyjam az udvariassági formulát...
LVR: A király tehát megtudta, milyen szándékokkal érkeztél Esuba. Milyen volt ezek után az első munkanapod, és hogyan szembesültél a közösséggel?
TI: Esuban nyolc napból áll egy hét, így két vasárnapot is ünnepelnek. A 8. nap a hagyományos munkaszüneti nap, a másik pedig a keresztény vasárnap, ezen sem dolgoznak. Az első nap, amire ébredtünk, egy keresztény vasárnap volt éppen, így elmentünk a templomba, mert ez nagyon fontos. Ott ugyanúgy kihirdetik, mint a mi falusi templomainkban, ha valami történik a közösségben. Akkor éppen az történt, hogy orvos érkezett Esuba.
LVR: Kimondta a pap bácsi, hogy megjött a doktor néni?
TI: Nem a pap bácsi, mert alig jut neki szerep a szentmisén. A liturgia negyedóráján kívül az összes esemény lezajlik nélküle, mert vannak nagyon ügyes hölgyek, akik ismertetik a közösséggel, mik az újdonságok, mire kell figyelni, mire kell gyűjteni. Közben bibliai szövegeket énekelnek a saját ritmusuk és tánclépéseik szerint. Az egyik dalbetétre fölkaptam a fejem: a Blowing in the Wind c. Janis Joplin-szám dallamára bibliai szöveget hallgatni frenetikus élmény. Azt mondtam magamban: rendben vagyunk, itt mindent lehet, igazi szabadság van, ide készültem, ide kerültem, éppen jó helyen vagyok!
LVR: Aztán beültél a rendelőbe, fogtad a műszereket, és elindult a praxis Esuban?
TI: Ugyan! A királytól kaptunk egy vályogépületet, mire Polycarp kijelentette, hogy mi tulajdonképpen azért vagyunk itt, hogy kórházat létesítsünk Esuban. Persze mi sem egyszerűbb, mint odamenni, ahol az égvilágon semmi sincs, és ha kér tőled a király – mert király, az van – egy egész kórházat, akkor azt mondani: két hónap múlva meglesz! Na nem, ezt felejtsük el! De mégsem: lássuk inkább, hogy mi tud ebből lenni!
LVR: Végül mi lett belőle?
TI: Kórház. Béreltünk egy istálló-szerű épületet, amit folyamatosan bővítgettünk: leválasztottuk belőle a gyógyszertárat, aztán a vizsgálószobát, majd a fektetőt, ahová szép, virágos matracokat rendelt Polycarp. Volt vérnyomásmérőnk és sztetoszkópunk, és nagyjából annyi vértesztünk, amennyivel éppen dolgozni tudtunk. A gyógyszereket a takarékosság jegyében a feketepiacról vásároltuk; Kamerunban fizetős az egészségügyi ellátás, a mi betegeinknek is kellett fizetniük a kapott gyógyszerekért, mert csak így sikerült önmagunkat fenntartani, ám csak annyi gyógyszert adtunk el nekik, amennyire feltétlenül szükségük volt. A vizsgálatokért is jól megfontolt szándékkal regisztrációs díjat kértünk, ugyanannyit, mint az állami egészségügyi pont, azzal a különbséggel, hogy hozzánk egyetlen regisztrációval bármikor és bárhányszor visszajöhetett ugyanaz a beteg ingyenes ellenőrzésre.
LVR: Nem könnyű teher egy páciensnek abban a helyzetben, amelyben ők vannak...
TI: Nem is mindig volt, amiből fizetniük a hatalmas szegénység miatt. Pedig az 50 kameruni frank egy euró sincsen. Erre Polycarp bevezette a hitelre való vizsgálatot és gyógyszereket. Jelentem: sose volt gond, a pénzt utólag mindig behozták! Ez azért fontos, mert a kameruni városokról folyamatosan rossz dolgokat hallunk; ebben a közösségben, ahol én voltam, sohasem loptak és nem maradtak adósok; ha nagyon lassan is, mindig behozták az adósságot.
LVR: A hagyományos orvoslásnak nyilván addig is megvolt, és továbbra is megmarad a maga sajátos szerepe a közösség életében. Te viszont a haladást képviseled, és doktor fehér ember olyasmikre is tudhatja a megoldást, amire mások nem. Téged miféle nyavalyákkal kerestek föl az emberek Esuban?
TI: Mindenféle nyavalyával. Ugyanúgy vannak ott is krónikus betegek, mint bárhol a világon. AIDS-szűrést végezni mentem tulajdonképpen, de hál’ Istennek, nem csak ebből állt az orvosi munkám. Keserves tapasztalattal indult, de végül is megtanultam kezelni, például a maláriát. Ennek ott érdekes kultusza van. Aki bekerül az egészségügyi központba, mindegy, hogy milyen tünetei vannak, kezelést kap maláriára és hastífuszra. Senkit nem érdekel tovább, hogy éppen a kisujjad fájt. Ennek van jó oldala is: gyakori jelenség, hogy az emberek átvészelik az említett betegségeket, és megmaradnak tünetmentes hordozónak. Ilyenkor egyáltalán nem árt, ha kezelést kapnak. Az egészségügyi pontnak ennél sokkal több szerepe a heveny megbetegedések diagnosztizálásában és kezelésében aligha van.
LVR: Személyedben viszont képzett orvosa lett a közösségnek. Nem jelentettél konkurenciát a szakrális orvoslást művelő sámánoknak?
TI: A hagyományos orvoslás művelői, a jelenkori sámánok hagyományos orvosoknak nevezik magukat. Kamerun-szerte épp Esuban vannak a legtöbben, több mint ötvenen. Ők a szellemeket hívják segítségül a gyógyításhoz. Tulajdonképpen a szellemek gyógyítanak, a hagyományos orvos pedig közvetít a gyógyító szellem és beteg ember között. Mintegy meginvitálja az emberek hitét a gyógyuláshoz, és ez nagyon fontos! Ennél több nem is történik: amuletteket kapnak, esetleg gyógyító porokat, olykor köpölyözést vagy bemetszéseket a bőrön, hogy a betegségnek legyen hol távoznia az emberi testből.
LVR: Idegen orvosként nem volt nehéz megszerezned az emberek bizalmát, amely egy természetes köteléket jelent mindig a beteg és orvosa között?
TI: Első körben kíváncsiak voltak arra, hogy milyen a gyógyszeres gyógyítás, és hogyan gyógyítunk mi. Viszont ha a hagyományos orvos azt mondja, hogy a betegség nem gyógyítható, akkor fölösleges minden egyéb kísérlet. Később olyan esetekben, amikor nem volt sikeres a szakrális gyógyítás, már eljöttek hozzánk is. Nem ingott meg a bizalmuk a hagyományos orvosban, csak a mi véleményünket is kikérték, hogy mi hogyan látjuk az esetet? Ha mi is azt mondjuk, hogy valami nem gyógyítható, akkor a helyzettel meg kell békélni. Rögtön az első héten fölkerestem néhány hagyományos orvost a saját szentélyében – így nevezik a helyet, ahol dolgoznak –, és én magam érdekesnek találom a ténykedésüket.
LVR: Bizonyára volt olyan drámai helyzet, amelyet megtapasztaltál ottani működésed kapcsán, és amit nem illetlen dolog elmesélni...
TI: Mindenről szabad beszélni. Kérdeztem is tőlük, és azt felelték, hogy bármiről írhatok, ami Esuval kapcsolatos. Már a fogadtatásom is ennek a szabadságnak a jegyében zajlott: azt cselekedtem, amit jónak találtam. Az egyik történet, amit elmondanék, a következő: mindjárt az első napok egyikén érkezett hozzánk egy nagymama hatéves unokájával. A kisfiú nagyon rossz állapotban volt, maláriás lázban szenvedett, kiszáradt, már-már haldoklott. Nekünk akkor még nem volt infúziós kininünk, de nem akartam elhinni, hogy a gyermek azért nem kap az egészségügyi központban kezelést, mert a családnak nincs 7000 kameruni frankja. Hozzánk azért fordultak, mert hallották, hogy nálunk ilyesmit hitelben is lehet. Ahol tehát nincs pénz, ott közösségen belül is lehetetlen a helyzet.
A másik történet az én európai logikám szerint ennél is kegyetlenebb. Egyszemélyes menedzsmentünk, Polycarp mindenféle pályázatokat küldözget szerte a világba. Talált is többek között egy adakozó szervezetet, amely időnként féregűző szereket és vitaminokat küld Esuba. Nos, egy ilyen adománnyal házaltunk az elején, hogy ennek apropóján én is megismerhessem az ottani szokásokat és életformát. Hallottuk az egyik családnál, hogy a kunyhó sarkában nyöszörög valami. Talán egy beszorult állat lehet, gondoltuk, mert nagyon fura hangja volt. Rákérdeztünk, és akkor az anya kihozott egy másfél éves gyermeket. Életemben nem láttam ehhez foghatót: csonttá-bőrré összeaszott pókhasú gyerek, tele mindenféle parazitákkal és fertőzésekkel. Kértük az anyát: engedje, hogy kezelésbe vehessük a kicsit. Azt válaszolta: szó sem lehet róla, hiszen láthatjuk, milyen állapotban van, hamarosan úgyis meghal, ő pedig nem költhet egy haldoklóra egy fityinget sem, hiszen ott van a másik hat egészséges gyerek, elég őket eltartani! Felajánlottuk az ingyenes kezelést, az asszony azonban hajthatatlan maradt: aki meg fog halni, az meg fog halni, ez nyilvánvaló. Fogta a gyermeket, és visszavitte a kunyhó sarkába. Ennyi...
(Folytatjuk)
(A felhasznált fotók Turóczi Ildikó felvételei)
