Kelemen Hunor beszéde az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díj átadó ünnepén

Köszönjük, hogy eljöttek ma esti rendezvényünkre ezen a gyönyörű havas januári napon, ami állítólag az év legszomorúbb hétfőjét követi, ám számunkra közel három évtizede a világ legtermészetesebb módján a magyar kultúra napja. Ünnepnap. A Himnusz befejezésének, végső változata leírásának napja.

Kölcseynek soha meg nem fordult a fejében, hogy az ő verse lesz egykor a magyar nemzet himnusza, s arra aztán végképp nem is gondolhatott, amikor szatmárcsekei házában magányosan üldögélt, hogy e nap őáltala ünnepnappá lényegül át.

Mint ahogyan mi sem tudtuk például 1989 előtt, hogy mikor jön el az a nap, amikor a Himnuszt szilveszterkor például nem attól félve énekeljük, hogy másnap lecsapnak ránk a politikai titkosrendőrség szolgái. De ez is már a múlt, és ma annyira természetes, hogy szabadon ünnepelhetjük ezt a napot, mint-ha mindig is így lett volna. Mintha soha nem lett volna másképp.

Telt ház az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díj átadó ünnepségén

S mindeközben Mark Zuckerbergnek és az általa kreált virtuális valóságnak köszönhetően – amely egyre inkább lerázza magáról a virtuálisságot – húsvér emberek ezekben a napokban arról vitáznak, hogy miért van szükség erre a napra. Arról okoskodnak, hogy a globalizáció utáni világban egyáltalán szükség van-e bármely nemzeti kultúra napjára.

Tudjuk, kérdezni bármit lehet. És ha már így szembejött ez a kérdés, én sem kerülhettem meg, hogy legalább magam számára megfogalmazzak valamiféle választ.

Először, miért ez a nap? Kölcsey versének nemzeti himnusszá válásáig, a megírásától annak a törvénynek az elfogadásáig, amely kimondja, hogy ez a magyar nemzet himnusza, több mint egy évszázad telt el. Ez idő alatt, mint egy igazi legenda, a himnusz önmagát felépítette, megszilárdította, és a rendszerváltás pillanatában mindenki egyetértett abban, hogy törvénnyel kell megerősíteni azt, ami évtizedek óta már létezett.

Egyébként a kommunistáknak volt egy kezdeményezése, hogy lecseréljék Kölcsey versét valami ideológiailag számukra könnyebben emészthető, legalább az Istent mellőző szövegre. Ám azok, akiket erre a célra felkértek – nevezetesen Kodály Zoltán és Illyés Gyula –, nem dőltek be ennek az egyébként csábító lehetőségnek, és sikeresen megmagyarázták, hogy miért kell megőrizni, és miért nem szabad lecserélni a Himnuszt.

Másodjára, miért van szükség a nemzeti kultúrák ünnepére? Biztos vagyok benne, hogy erre a kérdésre több igaz válasz lehetséges, mint ahogyan a kultúrában is elfér egymás mellett több alkotó, sőt, elfér minden alkotó igazsága.

Abban talán mégiscsak meg tudnánk egyezni, hogy a kulturális értékteremtés – mint alkotó cselekedet – mindig valamilyen nemzeti kultúrához kötött. Nincs azon kívül. Nem lehet azon kívül semmilyen globalizációs világban. Nyelvhez kötött, a nyelv adta világszemlélethez, gondolathoz, amely maga is nyelvben ölt formát. És igaz ez nemcsak az írott kultúrára, hanem zenére, színházra, képzőművészetre is, még akkor is, ha ma már senki sem vitatja, hogy van külön zenei nyelv, színházi nyelv és vizuális nyelv.

Harmadsorban pedig ünnep. Mondják, hogy a kultúra nem lehet ünnepi, hisz annak mindennapivá kell válnia. Szóval nincs olyan, hogy ünnepi és hétköznapi kultúra. És mégis lehet egy nap, ez a nap, január 22, amikor az alkotót és az alkotást állítjuk előtérbe, az alkotót ünnepeljük, őelőtte tisztelgünk.

Hölgyeim és Uraim!

Minden emberben van egy kontinens, amit születése óta épít azokból a kulturális élményekből, amelyekkel nap mint nap gazdagabbá válik. Sokszor ugyanaz a vers, ugyanaz a regény, ugyanaz a zene, színházi előadás vagy vizuális műalkotás más és másképpen épül be személyes kontinenseinkbe. Ez a számunkra otthonos kontinens egyben kapu a világra, és híd más kultúrák, más nemzetek, más személyek felé.

Ma négy személyiséget ünneplünk, akik az elmúlt években maradandót alkottak saját területükön, gazdagabbá tették az erdélyi magyar kultúrát, gazdagították az összmagyar kultúrát, és nem utolsósorban számtalan személyes kontinenst is továbbépítettek. Zágoni Balázst tavaly megjelent, A Gömb című regényéért, Hatházi Andrást száznál is több színpadi és filmszerepéért, Köteles Róbert Pál festőművészt kísérletező, és mégis mindig következetes alkotó tevékenységéért.

És idén először műfordítás kategóriában is díjat adunk át. Ennél a díjnál egy kis magyarázattal tartozom Önöknek. Először is azt kellett eldöntenünk, hogy magyar nyelvből románba vagy más nyelvbe fordított művet díjazunk, vagy fordítva.

Úgy döntöttünk, hogy első alkalommal olyan fordítónak mondunk ezzel a díjjal köszönetet, aki magyar, erdélyi magyar irodalmat fordított román nyelvre, ezáltal is építve azt a bizonyos hidat, amelyen jó lenne, ha minél többen járnánk.

Noha eddigi munkássága is indokolta, azért esett Marius Tabacura a választásunk, mert Bánffy Miklós Erdély-trilógiáját ültette át román nyelvre. A könyv megjelenése halasztást halasztás után szenvedett el – ennek okairól itt nem kívánok beszélni –, mégis abban reménykedem, hogy ezzel a döntésünkkel, és a döntés üzenetével talán segíteni tudjuk, hogy mielőbb román nyelven is olvasható legyen az immár lefordított Bánffy-trilógia.

És mivel fordításról van szó, ebben az évben először ennek a munkának a díjazása előtt lesz magyar és román laudáció is.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket, a díjazás után pedig hallgassuk együtt a Sárik Péter Trió Bartók-feldolgozásait!

Isten, áldd meg a magyart, jó kedvvel, bőséggel!

 

(Elhangzott 2019. január 22-én az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díj átadási ünnepségén, Kolozsváron)

 

Új hozzászólás