Nyári, sistergő hőségben, valahol a nyolcvanas évek derekán a kolozsvári ószeren adtam túl – kinőtten divatjamúlt – mogyoróbarna konfirmációs öltönyömön. Nosztalgiaféle vagy hiányérzetes utórezgés aligha kísérte a gesztust, annyira izzadtam a déli verőn; a próbatétel, az első nyilvános megmérettetés viszont most is ott áll a sor elején, ha eddigi pályám futását éppen vizsgafüzérként modellezném. Nyolcadikosként mindössze az egyenruhás fekete-fehér osztályfotó dokumentálja a pillanatot, akkoriban nem volt (vagy csak nem emlékszem?!) búcsúünnep, az oszinak biztosan vettünk valamilyen jelképes ajándékot. Húsz évre rá nagybácsiként zavarodottan néztem, amint óvodások kis pálcikára csomózott pöttyös batyujukkal és kellő megilletődéssel dalolnak, az óvó néni pedig diszkréten szipog a szülői karéj vakuözönében. Hovatovább, ha ebben a ritmusban hígul a jelenség, a bölcsiből való elbattyogás-totyogás is dívni kezd: így telítődik, vagy éppen „szervesedik” az oktatás teljes vertikumában az elválás kultúrája.
Újszerű környezetében a ballagás – mert erről szólt a szerkesztői kérés – tehát a klasszikus, érettségi utáni záróakkord jó eséllyel átminősül, mintegy súlytalanná válik, hacsak a rendezvényszervezők lobbija nem vág új (t)rendet a témában. Félmúlté már a vácimihályos, templomos-iskolás rituálé, melyről Egyed Emese idejekorán, kilencvenegynéhányban kultúrés szövegszociológiai vétetésű előadásban figyelmeztetett: rohamtempóban kánonná merevült textusok fogják behatárolni az ilyenkor obligát ünnepi diskurzust, ami nem csupán a ceremónia színvonalát kezdheti ki. A szakember e fesztív alkalmakra kiszelektált textusok nívóját is féltette egyben, s csak reménykedve tette hozzá: a Reményik-életmű korántsem legsikeresebb versének diadalútja, mely peremre sodort sok esztétikumában-üzenetében egyaránt indokoltabb szöveget, nem fajul hosszú meneteléssé.
Jelentéstartalmában, de főképp küllemében a ballagás az utóbbi két évtizedben jócskán odébb ballagott valahai mintájától: felturbósított-ultradizájnolt változatával azon igyekszik, hogy újra révbe érjen a tanoda–végzős–család határolta Bermuda-alakzatban. Még jócskán van mit fejlődnie, míg közelébe kerül a nyugati maturandusok elváráshorizontjának, ahol már bevett szokás, hogy a sikeres érettségi és az egyetemi tanulmányok közé bónuszesztendőt iktatnak be, ekkor a nagykorúvá cseperedett gyerek barátaival (és farzsebében a szülők-rokonok által feltankolt bankkártyával) tapasztalat- és élményszerző körútra indul szerte a világba. Hogy ezáltal is feljebb nőjön, beérjen, meg hogy kiélje élete talán utolsó felhőtlen nagyvakációját.
Mifelénk is egyre gyakoribb a jogosítvány+slusszkulcs képlet, a legénylakás vagy leánykégli a megszokott könyv és (virág)csokorba kötött gratulációk mellé, de alapjáratban is ott a családi büdzsét alaposan megcsapoló készlet biztosítása. (A bál–ballagás–bankett triásznak megfelelően egy-egy öltözékkel való kistafírozás, a fotóműhelyek honlapján a külön menüpontban hirdetett ballagási képek, maga a tabló, mint műalkotás, kártyák, kitűzők, a tanároknak, vezetőségnek illő protokoll, s persze az elmaradhatatlan családi ebéd). Nem tudtam még megfejteni, hogy a srófolás mennyire tudható be az iskolák közötti versengéskényszernek, vagy az egykoron frusztrált szülői keblek utóbalzsamozásának.
Mottó kategóriában is frissülni látszik a mezőny; az Ady–Tóth Árpád–Hamvas–Goethe–Szilágyi Domokos–Márai vonulatot egyre inkább pigmentálják Varró Dániel-, Hooligans-,Axl Rose-citátumok, de az ilyenkor ajánlott dalokban várat magára az áttörés: a Napoleon Boulevard-, Edda-, P. Mobil-, Demjén-, Bródy-, Bojtorján-, Bikini-, Bergendy-nóták között Ákos az egyetlen fecske.
Érdekes megfigyelni a szóhasználatot is, amint időben változik: …-ban végzett és hadbavonult ifjak baráti társasága, majd növendékek, végzősök diákok. Valamelyik kolozsvári patinás iskola át szerette volna fogni jelképesen e korívet, és felfedezte, hogy még él Nagyenyeden egy azelőtt 75–80 esztendővel végzett aggdiák. Meghívták sebtében, az öregúr készséggel válaszolt is, egyetlen apró feltételt szabva: hogy ő hintón szeretne eljutni a ballagásra, mert az ő idejében így volt ez szokás. S ha már szokás, akkor némileg nóvumként hat az ilyen alkalmakra nyomtatott üdvözlet is, igaz, amit a honlapokon fellelni, inkább eltántorít, annyira übergiccsesen kellemkedő portéka.
Hogy termékké silányult volna az egész, és már csak amolyan ballagás-bagázs, árcédulázható – s licitálható – entertainment-cikk lenne, az talán túlzás (bár lehet olyat is olvasni például, hogy 12 tipp az izguló szülőnek, hogyan örökítse meg, és miként töltse fel a közösségi oldalakra csemetéje utolsó nebulós napját), de az ünnepélyességhez szükséges visszafogott fennköltség megkopott-forma a sarkoknál; marad mégis a keserédes küszöbérzet, hogy itt és most végérvényesen lezárul valami, és a Gaudeamus örömre sarkalló biztatása még át-áttör a sminken, hajzselén, a külcsín harsány, magamutogató tüntetésén.
