Napjainkban reneszánsza van a magyaros ruhának. Jeles alkalmakkor, de akár színházi vagy operaelőadásokra sokan öltöznek népművészeti ihletésű, rusztikus ruhába, s a férfiak körében is egyre többen előnybe részesítik a zsinóros kabátot a zakóval vagy a szmokinggal szemben. S még mondják azt, hogy nem a ruha teszi az embert! Valóban, nem a ruha tesz emberré, de megmutatja hovatartozásodat, legyen az etnikai, kulturális vagy társadalmi hovatartozás.
Ha visszaemlékszünk még a múlt század hetvenes éveinek végére, nyolcvanas éveinek elejére, a táncházmozgalom nemcsak néptáncaink, népdalaink újratanulását eredményezte, hanem divatba hozta a paraszti gyolcsinget, a posztóból készült gyimesi vagy csíkos moldvai tarisznya viselését, a lakásoknak a falusi hétköznapok tárgyaival való díszítését. Előkerültek a szőttesek, a varrottasok, a festett tányérok, a faragott sulykok, a faragott vagy festett bútorok, a régi mozsarak és a szenes vasalók – megannyi a magyar paraszti kultúrára emlékeztetve.
Az erdélyi magyarság körében a népihez való időnkénti visszatérés nem pusztán divat, mint Magyarországon, hanem szükséglet: a megmutatkozás, azonosságunk megfogalmazásának és felmutatásának szükséglete, kényszere erősíti. A kisebbségi lét ad többlettartalmat, többletjelentést neki.
Nem volt ez másként a két világháború közötti időszakban sem, abban a huszonkét szűk esztendőben, amelyben meg kellett tanulni élni az élhetetlen helyzetben, állapotban, a kisebbségi létben.
A falusi és a városi lét peremén ingadozó Csíkszeredában, a városba tagolódott hajdani közigazgatási és egyházi központban, Csíksomlyón 1931. július 7-én szervezték meg az első Ezer Székely Leány Napja találkozót azzal a szándékkal, hogy a népi hagyományok felelevenítésével a közösségi identitást erősítsék. Ezt a nemes szándékot tükrözi a találkozó jelmondata is: Hitében erős, erkölcsében tiszta, és önazonosságában szilárd ifjúságot akarunk. A rendezvény beilleszkedik az impériumváltás utáni útkeresés és helykeresés, illetve a gyorsuló polgárosodás közepette megerősödő, a népi kultúra – mint identitáshordozó elem – iránti érdeklődés folyamatába. Vámszer Géza, a jeles néprajzkutató és művészettörténész, aki az 1920-as évek végén került Csíkszeredába rajztanárként így írta le e törekvéseket: „A népi művészet és háziipar felelevenítése, illetve megörökítése annyira a levegőben volt már, hogy minden értelmiségi – aki tehette – munkakörében e területen tevékenykedett.” Ezt tette a pár évvel korábban Budapestről hazatért Domokos Pál Péter tanítóképzői tanár, aki mindennapi viseletként székely harisnyát és csizmát hordott, s aki szőttes bálok szervezését kezdeményezte – szőttesnek nevezik Csíkban a házi készítésű textíliákat és a belőle készült ruhadarabokat egyaránt. A később néprajzkutatóként nevet szerzett Domokos Pál Péter így nyilatkozott 1990-ben erről a törekvésről: „Ezt akartam: az új világba a régi életet vinni és úgy élni, hogy minta lehessen. Azért öltöztem harisnyába és csizmába. A tanártársaim nem lelkesedtek érte, a szemükben a kultúra a nadrág volt.”
A népi kultúra felé forduló, identitáserősítő törekvéseket felkarolta a Szociális Testvérek Társasága és a Katolikus Nőszövetség, s a mozgalom eredményeként megszervezték az első Ezer Székely Leány Találkozót. A jeles eseményről így számol be a Pásztortűz című folyóirat A Székelyföld virágai című írásban: „A magyar népviseleti akció Erdélyben június hó 7-én fordulóponthoz érkezett. Hosszú, fáradságos és sokszor csaknem meddőnek látszó előkészítő munkálatok után, a Missziós nővérek Csíksomlyón és Csíkszeredában sikerült népviseleti ünnepélyt rendeztek. A csíksomlyói »Ezer székely leányok napja« a magyar nemzeti viselet feltámadásának ünnepe volt! A szokásos úrnapi körmenet messze kimagaslott az egyházi események sorából azáltal, hogy azon a székely leányok, a missziós nővérek – elsősorban Stettner Andrea testvér – buzdítására, falujuk népi viseletébe öltözve jelentek meg, virágos kertté varázsolva a poros utcákat is. A gyönyörűséges körmenetben 42 falu leányai vonultak fel, nemcsak Csíkból, hanem a távolabbi megyékben fekvő székely falvakból is.”
1935-ig évente megszervezték a találkozót, majd az akkori hatóságok betiltották. 1940-ben találkozhattak ismét a viselet ünnepén a fiatalok Csíksomlyón, az újabb impériumváltás, s a vele együtt fokozaton bekövetkezett rendszerváltás lehetetlenné tette megtartását.
Az ünnepet 1990-ben élesztették újra lelkes csíksomlyói értelmiségiek, karöltve a katolikus egyház képviselőivel és a világi hatóságokkal. 1990. július 9-én zajlott a nagyszabású rendezvény, amely – Walter Ilona szociális testvér szavaival élve – öt évtizedes Csipkerózsika-álmából éledt újra. Azóta is évente népviseletbe öltözött fiatalok sokasága vesz részt a rendezvényen.
A viselet hovatartozást jelez, nyelvi, kulturális, társadalmi hovatartozásunkat jelzi környezetünknek. A feléje való fordulást a mában pedig ugyanazok a körülmények indokolják, mint az első impériumváltás után. Találóan fogalmazta meg egy hajdani egyházi elöljáró: „Jelenleg is hasonló helyzetben van a székelység, mint nyolcvan esztendővel ezelőtt: egy nagyobb társadalmi fordulópont után, gazdasági nehézségek közepette. Akkor is megélhetési nehézségekkel küzdöttek, főleg a fiatalok, akárcsak ma. Akkor a nagyvárosokban, illetve Ó-Romániában keresték boldogulásukat, ma viszont már messzebbre mennek munkáért, jobb keresetért. S a szülőföldjétől elszakadt fiatal kiszolgáltatottá válik.”
Tehát viseletünk menekvés számunkra. Önigazoló, erőt adó menedék, amely véd és ékesít. Ezért ragaszkodunk hozzá, ezért élnek a hozzá kapcsolódó rendezvények, mint amilyen az Ezer Székely Leány Napja.
