Meglehetősen régi, és mindmáig megválaszolatlan kérdés, hogy az ember hol érvényesülhet könnyebben: a pezsgő szellemi életet nyújtó városban vagy a falu csendjében? Hol alkothat jelentősebbet az ember: egyetemmel/egyetemekkel, könyv- és levéltárakkal, szellemi alkotóműhelyekkel rendelkező városokban, vagy otthon, a falusi portán berendezett dolgozószobában? A helyes válasz talán az volna, hogy mindkét helyen, hiszen mindkét változatra számos példa felmutatható.
Ez ma is így van, miként az előttünk járók idején sem volt másként. Utóbbi mellett szólva Arany János például nagyszalontai otthonában vetette papírra költői pályája első alkotásait, de a magyar irodalom egyik legkiválóbb remekeként ismert és kedvelt művét, a Toldit is a hajdúváros csendjében alkotta. Mindamellett, hogy a költészettel rokonságban enyhén szólva sem álló mindennapi szolgálati, hivatali teendőit hiánytalanul ellátta.
Benkő József, az erdővidéki – középajtai és köpeci – református lelkipásztor, aki például a magyar botanikában elsőként alkalmazta Carl von Linné kettős nevezéktanát, ő is otthon, középajtai dolgozószobájában vetette papírra tudományos munkáit, köztük fő művét, a Transsilvaniát és a Transsilvania specialist. Hadd tegyem hozzá gyorsan: irigy pályatársaktól és hivatalosságoktól eredő, majdnem állandó ellenszélben. Benkő olyan korban gyűjtögette és levelezte össze hatalmas munkáihoz az alapanyagként használt forrásait – pár évtizeddel Arany előtt –, amikor a mai távközlési eszközöknek híre-hamva sem volt, s a postát is csak váltott lovakkal röpítették a szélrózsa minden irányába.
És akkor még nem is ejtettem szót Kőrösi Csoma Sándorról, aki az alig pár négyzetméteres zanglai, fűtetlen cellájában írta meg munkáit, köztük Tibet történetét és földrajzát, illetve állította össze a világon elsőként a harmincezer szóból álló tibeti szótárát. Mint mondtam, az ő korukban nem léteztek a ma rendelkezésre álló komfortok és műszaki eszközök, de a kitartás, az ügyszeretet, nem kevésbé a tudás és a szorgalom, miként az ő munkásságuk bizonyítja, mindenek felett állt.
Ebbe a sorba illeszkedik a mostani lapszámunkban is említett két kiválóság: Benedek Elek és Petri Mór. Bizonyára nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy Elek apó – és munkatársa, Pósa Lajos – nélkül aligha született volna meg akkor az irodalmi igényű és értékű magyar gyermekirodalom, miként a kisbaconi otthon csendje nélkül ki tudja, hogyan lett volna Erdélyben, sőt a Kárpát-medencében olyan gyermeklap, mint a korabeli magyar irodalom nagyjait is soraiban tudó Cimbora. Akár hálásak is lehetnénk, amiért Elek apó idejekorán kiábrándult a politikából… És bizonyára nem tévedek túl nagyot, ha azt mondom, hogy Petri Mór mérhetetlen szorgalma, kitartása és ügyszeretete nélkül aligha született volna olyan, mindmáig forrásértékű, monumentális szilágysági monográfia, mint amilyent joggal emlegethetünk egy napon Orbán Balázs hasonló értékkel bíró monumentális Székelyföld-leírásával.
Valamennyiük közös vonása, hogy nem palotákban és nem szellemi fellegvárakban születtek, hanem olyan „kicsiny” településeken, mint Nagyszalonta, a Szilágyság és Szatmár találkozásánál elhelyezkedő Tasnádszarvad, illetve az erdővidéki Bardoc és Kisbacon. Kistájakról indultak valahányan, sok-sok társukhoz hasonlóan őket is kistájak lelke adta és emelte a tudományok világába. Gyermek- és ifjúkorukban egyiküket sem kényeztette el az Élet, felnőtt korában éppenséggel Kőrösi Csomának és Benkőnek sem sok jutott a földi jóból. De tanulságos és példaértékű az, hogy valamennyiük esetében a tanítómesterektől kapott tudás és útravaló, az erre alapozott, vagy inkább ehhez társított ügyszeretet, szorgalom, konok kitartás és tenger sok munka gyümölcsei beértek. S amellett, hogy e gyümölcsök mindmáig, de még az utánunk jövőknek is mindenkoron szellemi táplálékul szolgálnak, örök érvényű példaként is állnak.
