Az idei húsvétot nemcsak Nagycsütörtök és Nagypéntek, de Nagyhétfő is megelőzte… Lélegzetvisszafojtva hallgatták és nézték világszerte a közel 400 tűzoltó viaskodását a lángokkal, hogy megmentsék a világ egyik legismertebb épületét, templomát, turisztikai látványosságát: más és más jelentőséggel bír Párizsban a Szajna Île de la Cité nevű szigetecskéjén közel nyolcszázötven éve épült Notre-Dame-katedrális.
A francia hatóságok még tűzoltás közben igyekeztek megnevezni a katasztrófa okát, sietve megelőzni a találgatásokat, gyanúsítgatásokat, miszerint más vallású bevándorlók bosszújából csaphattak fel a lángok. Az amúgy is zaklatott, naponta sárga mellényben tüntető/zavargó francia közvéleménynek most nincs szüksége többletfeszültségekre…
A valóban hajó nagyságú, ám öt hajójával mégis világszerte páratlan ikertornyos hajlék egyszerre mintegy 6000 hívőnek képes helyet adni Isten színe előtt, Krisztus keresztje alatt, Mária közelében.
A szemtanúk is összeroskadtak, amikor a fő- és a kereszthajó képzeletbeli metszéspontján ágaskodó „huszártorony” közel száz méter szédítő magasságából a lángok martalékaként beleroskadt a boltívek ölelésébe. Vele együtt omlott a katedrális kúp alakú tornya. Az egykoron közel ezerötszáz tölgyfából készült tetőszerkezet kétharmada megsemmisült.
Majdnem kétszáz évig épült: alapkövét III. Sándor pápa 1163-ban fektette le, de csak 1345-ben sikerült felszentelni. Már menet közben korrigálni kellett a tervet, mert a „karcsú asszonynak” megálmodott épület hatalmas méretű kövekből összerakott gótikus falait a világon először alkalmazott módon támfalakkal kellett megerősíteni, hogy megtarthassák a rájuk nehezedő súlyt.
Faragott kőcsipkéi, akár a vert csipke: leheletkönnyűek. Homlokzatát faragott alakokkal díszített oszlopsor emelte ki, színes rózsaablaka tízméteres, a díszes ólomüvegeken beszűrődő napsugarak csodálatos fényben fürdették meg a templom belsejét. Orgonája – a Le grand Orgue – méretében, hangzásában egyaránt lenyűgöző. Már 1730-ban úgy érezték, hogy a hatalmas belső térnek nagyobb „tüdőre” van szüksége, így XVI. Lajos utasítására ötmanuálosra bővítették, és 46 regiszteren közel 7800 síppal szólaltatta meg az isteni zenét. Nem véletlenül tekintették a világ egyik legjobb hangszerének. A templom mérete, fénye, zengése, csillogása az egyház diadaláról tett vallomást. Tanúja volt őszinte hitnek és tagadásnak, hűségnek és árulásnak, szeretetnek és gyűlöletnek, háborúnak és békének. A reformáció idején Franciaországban a kálvini teológiával együtt terjedt a feszültség a protestánsok és katolikusok között. 1570-ben a saintgermaini szerződésben a hugenották először „visszavonhatatlan” engedményeket kaptak. Az anyakirályné
a felek békítésének jegyében leányát, Valois Margitot feleségül adta Henri de Bourbonhoz, ám a „Mi Asszonyunk” templomában tartott esküvőn jeles katolikus és protestáns személyiségek összegyűltére sem jelent meg a vőlegény a római katolikus szertartáson 1572. augusztus 18-án. Látnia kellett a két nappal később a „Szent Bertalan éji mészárlás” hugenotta áldozatait, menekültjeit. Igaz, hogy csak tanúként, mert az öldökléshez a jelet a Saint-Germain-l’ Auxerrois-templom harangja adta meg.
Hallhatta 1593-ban IV. (Bourbon) Henrik híressé vált mondatát – „Párizs megér egy misét” –, amikor uralmát csak akkor ismerte el a pápa, ha katolikus hitre tér. Megérte azt is, amikor a hitgyakorlatában protestáns király kiadta a széleskörű vallásszabadságot hirdető nantes-i ediktumot, ám „Mi Asszonyunk” megmaradt katolikus szertartású helynek, mert Párizsban továbbra is tilos volt protestáns istentiszteletet tartani.
A későbbi korok okozta sebek miatt többször szorult felújításra. Nem annyira a kövekben esett sérülések voltak a mélyebbek – amikor például az 1789-es francia forradalom idején a „szabadság, egyenlőség, testvériség” jegyében „felvilágosuló tömeg” megrongálta a művészi szobrokat, legtöbbnek összetörve a fejét –, hanem sokkal kártékonyabb esemény volt, amikor az 1792. szeptemberi mészárlások idején a papságot végezték ki, űzték szanaszét a tomboló szabadság jegyében. Hamarosan új rendeltetéssel ruházták fel: az „Ész Temploma” nevet kapta 1793 novemberében, mint az újonnan bevezetett ateista „Értelem/ráció kultusz” fellegvára. Lerombolták régi oltárait, és helyükbe a „Szabadság”-nak emeltek oltárt, majd az „egyenlőség hamvain” koronáztak benne császárt is 1804. december 2-án I. Napóleon személyében. Végül a rombolás fölött győzött a józan ész, és 1845–1878-ig eredeti állapotába visszaállították.
A tűzesetkor az elvilágiasodás következtében megfogyatkozott hívek csoportja imával kísérte a tűzoltók munkáját. A csak műemlékként rátekintők a pótolhatatlan muzeális értékek megsemmisülés miatt gyászoltak. Milliomosok nyitották meg látványosan a zsebüket, Európa polgárai, kormányok, önkormányzatok ajánlottak fel kisebb-nagyobb összeget az újjáépítéshez.
Macron elnök határidőt szabott: öt éven belül vissza kell állítani a felújítási munkálatok alatt levő katedrálist. Egy híres francia építész szerint technikailag lehetetlen. A szükséges faanyag meglenne, de a szakszerű szárítás nem egyszerű: a faanyag évente egy centimétert száradhat, így például a 60 centi vastag gerendáknak hatvan évig kellene száradni, hogy megfelelők legyenek.
Aki látta, el nem feledheti. Aki imádkozott benne, az szívében, lelkében hordozza. Aki eredeti rendeltetésének megfelelően megépíti, az nevezheti majd „Mi Asszonyunknak”.
Lehet, hogy a fejlett civilizáció és technológia korában sem könnyű templomot építeni?
