Közel egy hónap telt el az avatás óta, pedig úgy tűnik, mintha Dávid Ferenc szobra mindig ott állt volna. Kinyújtott jobb keze beszélgetésre, okos vitára, mély fohászra hív. Ha képzeletben folytatom a kar lendületét, a templom felé mutat. Ott bent valami más van, amire a zsúfolt utcán sietősen áthaladó embernek talán ma inkább szüksége van, mint bármikor. Arra a hűs és gazdag csendre, ahol a lét apró rezdülései felkavarják a tudat rétegeit, de csak azért, hogy felemeljenek, nemesítsenek, csillapítsanak. Másik kezében könyvet tart. Talán Bibliát, talán valami egyebet. Ha követjük e kar mozdulásának irányát, látjuk, odakínálja a könyvet a járókelőnek. Mintha a bal oldalán levő iskola alapszerepére, az oktatásra és nevelésre buzdítana. S középen ott áll a szobor. Komoly, higgadt tekintettel néz. Nem királyként, mint Mátyás, hanem bölcsként és látnokként.
Az avatás óta nem telt el olyan nap, hogy ne álljak meg, akár csak pár másodpercre előtte. Szememmel kóstolgatom az új terecskét, a templom és iskola szárnyú püspökszobrot. „Szárnyad van, lelkem, meg ne tagadd magad!” – jut eszembe a Dávid Ferencnek tulajdonított idézet. Templom és iskola szárnyad, ami most mintha széttárulna, hogy valami mitikus főnixként a magasba emelkedjen, és ragadjon magával engem is egy igazabb, emberibb létállapotba.
Valahányszor ránézek, mindig a megadott kölcsön nyugalma tölt el. Mert tartoztunk annak az 1800-as évek végén megfogalmazott halk sóhajnak, miszerint ideje lenne szobrot állítani a püspöknek szülővárosában. Közben pedig nyugalommal tölt el, hogy mindezidáig milyen nyugodt, békés kort érhettünk meg. Mert ez a szobor nem mulasztásból vagy hanyagságból készült el ilyen évszázados lassúsággal, hanem azért, mert több mint egy évszázadon keresztül még álmodni is csak alig lehetett róla. A két világháború, majd a kommunista vész nevetségessé tette az avatásnak puszta gondolatát is. Akkor a száj elé tett ujj ideje volt, a lehajtott fővel való mormolása azoknak az alapigazságoknak, amiket nem volt szabad elfelejteni, amelyeket addig kellett mondani, amíg az új nemzedékek sejtjébe is beleivódik. Hogy az nem a normalitás, hogy az emberhez méltó élet másképp néz ki, hogy az a lét karikatúrája, hogy eljön majd egy jobb idő, amikor újra elő lehet venni egy, a szekuritáté előtt is rejtett szekrényből, fiókból néhány régi, de kopni nem akaró álmot. És lásd, az Úr megsegített! Az évszázados suttogás erősebbnek bizonyult, mint az őrült diktatúra ordítása, hiszen áll a szobor. Mintha létével is hirdetné: lejártnak látszik egy éra, a félelem érája, a huszadik század befelé fordulásának ficamodott kora, és eljött egy új időszak, a felemelkedés ideje.
Dávid Ferenc a végletekig vitt puritán protestantizmus jelképévé vált. Olyannyira, hogy még arcát is elfedte az idő, hogy személyes vonásai ne árnyékolják be mondanivalóját. Sola Scriptura! – hirdeti. Egyedül az Írás, egyedül az igazság, egyedül Krisztus. Az emberi, az esendő, az anyagi eltűnik, az arcot elfedi az idő, még a sírhely is ismeretlenné válik, de megmarad a szellem, a létlenyomat, a pőre gondolat és tanítás. A protestantizmus a kereszténység vélt rehabilitációja, remélt újraalakítása – re-formációja – egy hajdan volt tisztaságnak. E tekintetben Dávid Ferenc a par excellence reformátor! Egész életét ennek a visszatalálásnak szentelte. Mindig mélyebbre, vissza a forráshoz, mint korának humanistái, ásta, vágta magát végig a teológia, hagyomány és politika dzsungelén, ahhoz az alapigazsághoz, ami közvetlenül a Názáretitől származik. Sokan „vallásváltásait” – helytelenül – felszínességként, álhatatlanságként értelmezik, és nem veszik észre azt, ami ritka erénye kiváltságos embereknek: szellemi horizontját nem zárta le a fényes püspöki cím és nem korlátozta a beteljesült karrier andalító szunyókálása. Az ő szemei előtt a tiszta jézusi kereszténység, a Názáreti mester szavainak egyszerű és sallangmentes megélése lebegett. Élete úton levés az igazság felé, amit az értetlenül álmélkodó kortársak gyűrűje koszorúz. És ha ez a keresés az életét követelte, akkor az sem számított túl nagy árnak. Az igazság mindenek felett! – ez lehetne egyféle életmottója. A hagyomány, a tekintély, a rang, a cím, a politika az emberi és gyarló fölé tornyosuló vágyódás az embert felszabadító és boldogító igazság felé.
Áll a szobor! Egy metafora metaforája. Egy közösség életrevalóságának példájaként, egy szellemiség megtestesítőjeként, egy új korszak jelképeként. Miközben nézem, Sámuel próféta szavai visszhangoznak bennem: „Mindeddig megsegített bennünket az Úr!” (1Sám 7,12), majd kicsit nyugodtabban, kicsit derűlátóbban lépek tovább apró-cseprő dolgaim felé. Köszönet érte Gergely Zoltán szobrászművésznek, hogy bronzba álmodta azt, amit oly nehéz anyaggá formálni, köszönet azoknak, akik hittek az álom megvalósulásában, de mindenekfelett és mindenkor köszönet Istennek, aki megsegít!
