Általános megállapítás, hogy a történelmi emlékezet lezáratlanul hagyja a múltat. A kijelentés az erdélyi magyarság esetében is igaz, még akkor is, amikor az 1956-os forradalom hatvanadik évfordulójához közeledünk. A forradalom erdélyi vonatkozásairól már sok minden elhangzott a rendszerváltás óta, azonban az „erdélyi 1956” emlékezete még mindig ambivalens módon él tovább. Főleg akkor, ha a kérdés tágabb értelemben, a kommunista diktatúra időszakának keretében jelenik meg, amikor a zsarnoksággal szembeni ellenállás kiemelkedő példái szembe kerülnek az egyénileg és közösségileg megkötött kompromisszumokkal és a rendszerhez való hűség példáival.
Magyarországon a hatalom zsarnoksága a kommunista tömbben addig még nem tapasztalt ellenállást váltott ki 1956-ban. A forradalom idején egyedülálló szolidaritás jött létre a magyarság körében, és a népakarat egyértelműen megfogalmazta a közös célt: a diktatúra lerombolását. Való igaz, hogy a magyarországi forradalom időszakában Erdélyben is számos rendszerellenes cselekményre került sor, azonban a résztvevők egymástól függetlenül, elszigetelten cselekedtek, és tömeges támogatottság hiányában esélyük sem volt megrendíteni a rendszert. A nagyobb városokban csak a diákság mozdult meg anélkül, hogy az értelmiség és a politikai elit melléjük állt volna. Egyedül a nemzetiségek közötti szolidaritásban már ekkor példát mutató Temesváron hasonlíthattak volna az 1956-os események a magyarországi folyamatokhoz, ha az állambiztonsági szervek rajtaütése ezt nem akadályozza meg. Ezzel szemben Kolozsváron a román lakosság körében sikeresnek bizonyult a hatalom manipulációja, a budapesti forradalom revansisztaként való megbélyegzése.
Az elszigetelt szolidaritási akciók tényleges résztvevői és a későbbi megtorlások során elítélt áldozatai mellett a mérleg másik serpenyőjében állnak azok az értelmiségiek, akik az 1956-ot megelőző évtizedben sikeresen épültek be a romániai politikai rendszerbe, és ezért inkább veszély forrását látták a forradalom eseményeiben. A magyarság vezető rétegei nem csak saját pozíciójukat féltették, hanem azt a politikai integrációt is, amit az egész közösség nevében elfogadtak, még akkor is, ha ezzel folyamatosan alkalmazkodtak az önkényhez, ami végső soron erkölcsi hitelvesztéshez vezetett. Sokan közülük a hatalmi fórumok értelmezését elfogadva minősítették ellenforradalomnak az eseményeket, majd félelmetesen rendszerhű, a forradalom eszméit gyalázó, nem kevésbé félelmetes szövegeket írtak a sajtóban.
Az 1956-ot követő években Romániában is számos börtönviselt ellenállót sikerült megtörnie az állambiztonságnak. Drasztikusan megnőtt a Securitate által beszervezett, az állambiztonsági szervvel együttműködő személyek száma, akik saját lelkiismeretük megnyugtatására érvelhettek azzal, hogy 1956 után már nincsenek makulátlan emberek. A forradalom után az erdélyi magyarság a diktatúrához való alkalmazkodásnak a kényszerpályájára került, ami felerősítette a „határon innen” és „határon túl” élő magyarság külön „fejlődésének” folyamatát. Míg Magyarországon a forradalmi események az önazonosság megőrzését tették lehetővé, amivel a rendszernek hosszútávon számolnia kellett, Romániában a szervezett ellenállás és a társadalmi szolidaritás hiánya a diktatúra bekeményítéséhez vezetett.
Így alakulhatott ki a későbbi években a szovjetellenes sztálinizmus, amelynek románok és magyarok egyaránt szenvedő alanyai voltak. Ilyen körülmények között a Bolyai Egyetem megszüntetése 1959-ben nem ütközhetett semmilyen ellenállásba, hiszen a főpróba, a magyarság előzmény értékű rendszerhűségének a kikényszerítése az 1956-os forradalom idején már lejátszódott. Így hozhatta létre a román kommunista pártvezetés azokat a nemzetépítési technikákat, amelyeket Ceaușescu örökölt, és a rendszer bukásáig alkalmazott a magyarság ellen. Ezért történhetett meg, hogy Ceaușescu rövid ideig tartó liberalizációs időszaka az önazonosságától megfosztott magyarság zömét ugyanúgy megtévesztette, mint a román társadalom nagy részét.
A személyes élettörténeteken túl – függetlenül attól, hogy egyéni drámákról, vagy épp ellenkezőleg, a rendszernek a különböző fokú kiszolgálásáról van szó – a tisztánlátás tétje az erdélyi magyarság közösségi életpályájának alakulása. Hiszen csak a múlt valós értékelésével valósulhat meg a nemzeti önismeret, ami az illúziókkal és tévhitekkel való leszámolás feltétele. Annak árán is, hogy a tabuként kezelt múltunkat a történelmi hitelesség tükrében vizsgáljuk.
