,,Győztünk! A vívók! A sportnak művészi fajtájában: elsők vagyunk, az elsők között! Július hó 23-ik napján szállt fel először a győzelmi árbóczra magyar nemzetünk dícsőséges lobogója! A versenyek tízedik napján! Nekünk az utolsó órában! Vágyva vágytunk a győzelemre! Izgatottan, türelmetlenül lestük a jó hírt. S íme! Meghozta a távíró. A váratlan győzelmet osztatlan örömünk fogadja!” Ekképp számolt be a Sport-Világ 1908. július 26-i száma a magyar kardvívócsapat olimpiai győzelméről. Ekkor már igen nehéz napokon volt túl a magyar sportszerető társadalom: hosszas harc után elnyert igen jelentős támogatásnak köszönhetően az addigi legnagyobb magyar olimpiai csapat utazhatott ki Londonba, ennek ellenére egyetlen aranyérem sem született az első kilenc versenynapon. És aztán érkezett az első örömünnep, s vele együtt a helyszínről küldött táviratok sokasága is, amelyekben a helyszíni tudósítók a kis magyar csapat örömét tolmácsolták. S ugyanakkor Budapesten és szerte az országban mindenki a friss lapokat várta a kávéházakban, mindenki a sikerekről áradozott.
Ugye, kedves olvasó, száznyolc év alatt a technikán kívül szinte semmi sem változott. Ma is izgalommal várjuk a sport legnagyobb ünnepét, az olimpiai játékokat. Követjük az indulási jogosultság, vagyis a kvóták szerzését, várjuk az ünnepélyes megnyitót, az olimpiai láng fellobbanását a riói stadionban. Szorítunk kedvenceinknek, a megszállottabbak már a selejtezők és a döntők napjait is bejelölték a naptárban.
Hiszen sportnemzet a magyar! Részt vettünk Kemény Ferenc révén a Nemzetközi Olimpiai Bizottság megalapításában, illetve az első, 1896-os athéni olimpia lebonyolításában. Sőt, rövid ideig Budapest neve is felmerült az első olimpia helyszíneként; 1908-tól folyamatosan jeleztük, szeretnénk olimpiát rendezni. 1914-ben nem számított a háború híre sem, előszavazást nyertünk, és komoly szervezéssel láttunk hozzá az 1920-as budapesti olimpia megrendezéséhez. Aztán jött a világháború, és a tragikus kimenetel nem tette lehetővé a világverseny megrendezését. Sőt, 1920-ban meg sem hívtak a játékokra, mert a vesztesek táborába tartoztunk.
Ennek ellenére, amikor csak a háború vagy a politika nem tartott távol, a magyar sportolók ott voltak, és büszkén versenyeztek. Talán foghatjuk a magyar sorsra, hogy sokszor a magyar szív más ország színeiben versenyzett; és például a zágoni Szabó Katalin érmeit nem számolhatjuk hozzá a magyar sport nagy győzelmeihez. Igen, a statisztikákból hiányzik, de a magyar szív magáénak vallja.
A második bécsi döntést követően, 1940 őszétől, Magyarországon egy téli olimpiai síközpont kiépítését kezdték meg annak érdekében, hogy téli olimpiát rendezhessenek itt. A helyszínt a Radnai-havasok lábánál található Borsa település közelében jelölték ki, és a háború ellenére óriási anyagi befektetések mellett alakították itt ki a sípályákat, építettek síugrósáncot, olimpiai szállodát és kabannákat. 1944-ben az első nemzetközi versenyen német, magyar és lengyel versenyzők találkoztak itt. A sport pedig felülírt minden háborús szabályt, a sportszerűség eszméje pedig diadalmaskodott: az itt bujdosó lengyel versenyzőt „háborús bűnökért” már halálra ítélték Németországban, de a német sportolók egy pillanatig sem gondoltak arra, hogy ezt jelenteni kellene a hatóságoknak.
Hiszen a sportban nincs helye a politikának. Az éppen befejeződött labdarúgó Európa-bajnokság is megmutatta, hogy a sport akár egy teljes nemzetet is képes összekovácsolni. Kívánom, kedves olvasó, hogy folytassa ezt a riói olimpia is, a Gyorsabban, magasabbra, erősebben! jelszóval.
Legyen a 2016-os olimpia a sport teljes győzelme a háború, a széthúzás, a kegyetlenség és a kishitűség felett! S miként az ókori Hellászban az olimpiai játékok idején: hallgassanak el a fegyverek.
