Ünneplő és emlékező kolozsvári Magyarok! A szervezők arra kértek, hogy október 23-iki sétatéri ünnepségünk befejezéséül a Kolozsvár Társaság által felállíttatott emlékműnél mondjak egy alkalmi imát.
Vállaltam a feladatot, s ezért rögtön kutakodó kérdést teszek fel: mit jelent imádkozni? Semmiképpen sem azt, hogy elmondok egy imakönyvből kimásolt szöveget s közben önelégülten hallgatom magamat, a magam hangját. Hanem azt, hogy elcsendesedem, s lelkem csendjében a hozzám szóló Istenre figyelek, és Őt hallgatom. Mert végül is a hit, a remény és a szeretet emeli az embert – Istenhez.
Amikor az ószövetségi választott nép karizmatikus vezére, Mózes mélyen megrendülve annak a bizonyos titokzatos égő csipkebokornak a közelébe ért, Isten a lángoló és el nem fogyó tűzből szólt hozzá, mely megnyilatkozási forma önmagában is jelzés értékű volt. Igen, mert a tűznek négy alapvető tulajdonsága van: éget, tisztít, melegít és világít.
Hasonlósági alapon nagyon szerényen merem állítani, hogy egyfajta Isten akarta TŰZ volt magyar történelmünkben az 1956-os forradalom és szabadságharc is, mely rövid ideig ugyan, de valóban égetett, tisztított, melegített és világított. És szellemi fáklyaként világít ma is!
Az azóta eltelt 59 esztendő után sok mindent megértve, és sok mindent nem értve meg, alkalmi imádságunkat a Jézustól tanult legszentebb imádság, a Miatyánk szellemében fogalmazzuk meg és mondjuk: szenteltessék meg a Te neved, s nem a miénk, legyen meg a Te akaratod, s nem a miénk, jöjjön el a Te országod, s nem a miénk. Folytatólagosan meg azt is kérjük, hogy: égesd ki lelkünkből az önteltség, a kivagyiság szellemét, tisztítsd meg lelkünket a képmutatástól és hazugságtól, melegítsd át bűnökben érzéketlenné és fagyossá vált szívünket, és főképp világítsd be küzdve küzdéssel és bízva bízással teli, gyakran viszont sötétben botorkáló életünket. Az acsarkodó gyűlölettől egyre inkább felzaklatott, a káosz felé rohanó zűrzavaros mai világunkban add meg a rend nyugalmát, a békét! Békét te magaddal, békét különféle bőrszínű, vallású és kultúrájú embertársainkkal, s nem utolsó sorban békét önmagunkkal. Egyidejűleg pedig szabadíts meg a világra rátelepedő Diabolosztól, a szétdobáló nagybetűs Gonosztól, illetve a nyomában settenkedő, mindent megfojtó totális félelemtől.
Néhány pillanat erejéig kifejezetten magunkra, magyar jelenünkre és magyar jövőnkre, több oldalról is veszélyeztetett nemzetünk kihívásokkal teli sorsára gondolva, a Kölcsey-himnusz záró sorait veszem ajkamra, amelyeket, ha rajtam állna, rendszeres éneklés végett odakapcsolnék az első strófa soraihoz, s befejezésül mindannyiunk nevében buzgón el is imádkozom: „Szánd meg Isten a magyart, kit vészek hányának, nyújts feléje védőkart tengerén kínjának”! Ámen.
(Elhangzott a kolozsvári Sétatéren álló ’56-os emlékműnél október 23-án, az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc kirobbanásának 59. évfordulóján. Ezzel az írással emlékezünk a megtorlás áldozataira.)
