A hagyományok és szokások változnak az idők során, majd maguk mögött hagyják az emlékezetes múltat. Bár a menyasszony öltözete fő ruhadarabjaiban megegyezik a rendes népviselettel, mégis az alkalomnak megfelelő, sajátos vonásai vannak. Sajnos manapság már alig ápolják az esküvői szokásokat, és a moldvai csángó esküvőkön, hirdetéseken nagyon ritka a hagyományos népviselet használata.
A moldvai csángó menyasszonyi és vőlegényruha nem csupán egy egyszerű öltözék volt, hanem egy színes és részletes kifejezőeszköz, amely a közösség, a család és az egyén identitásához kapcsolódott. Amint a Moldvai csángó népművészet (Dr. Kós Károly – Szentimrei Judit – Dr. Nagy Jenő, Kriterion, Bukarest, 1981) című könyvből tudjuk, régebben a nyírásza, azaz a menyasszony haj- és fejrevaló viselete abban különbözött a nagyleányitól, hogy az esküvő napján gecába font hajára apró gyöngyökkel kivarrt kendőcskét, vagyis kócinát feszítettek. A kócina helyett újabban művirág koszorút vagy koronát visel a menyasszony, melyre a fátyor vagy vol kerül, amit a nyíreltől, azaz a vőlegénytől kap. Ezt virágos bolddal (nagy fejű gombostűvel) a kendőhöz hasonlóan tűzik fel. A fátyol föltevését a vornicsászák, azaz a nyoszolyóleányok végzik.
A fátyolfeltevés egyik mozzanata a burkoztatás. Ezt a keresztanya végzi. Egy kis vékony, kötött, szitaszerű, földig érő fátyollal béburkozza, azaz beborítja a menyasszony egész fejét. A burkozás úgy történik, hogy két hívogató összetesz pálcát a menyasszony feje fölött, erre a keresztanya felborítja a burkozót, és a burkozó alatt fordul a menyasszony háromszor, el is vetvén a burkozót, és harmadszor megengedi; ez alatt és végig nagyon sír. Helyenként a menyasszony hajfonatára ezüstszálakból – sir vagy tyir – álló díszt, a petyálát teszik, például Pusztinában, máshol pedig különböző gyöngyfüzéreket (kiskócina, metecsel) kötnek fel.
A menyasszony kis csokor buszujokot (bazsalikom) visz magával a templomba. Gajdárban az volt a szokás, hogy amikor a vőlegény a kikérőkkel együtt a menyasszony házához ment, ez az ajtó mögé bújt, a kezében egy csokor – vízzel meghintett – bazsalikommal. Amíg a vőlegény kereste a menyasszonyt, az kiugrott, és a vőlegény arcába csapott a virággal, a legény pedig a menyasszony felé legyintett a pálcájával. Ha a menyasszony az ütés elől félreugrott, és a pálca nem találta el, akkor úgy tartották, hogy serény gazdasszony válik belőle, ha viszont eltalálta, akkor a néphagyomány szerint „restes”, lusta lesz. A lakodalom napján éjféltájban a vőlegény nyámjai, azaz rokonai és a mennyasszony keresztanyja levették a koszorút, s helyére tették a tarka, kockás kerpát. Erre a szőttes fejkendőt tűzték fel úgy, hogy az kétfelől a vállra és a hátra csüngött le. Ettől fogva a menyasszony menyecske volt. A lakodalom alatt a menyecske a kendő végét a fejére felvetve viselte (fölhánt ruha), a lakodalom napjára pedig a menyasszonynak tulpánt tűztek elöl az övébe úgy, hogy a kendő egyik szöglete elöl lecsüngött a fótára.
Az egyik pusztinai ismerősömnek a nagymamája mesélte, hogy tyirt vagy sirt csak azok a lányok viseltek, akiknek nem volt gyermekük. Ezt a mai modern korban már nem tartják számon. Azt is tudni kell, hogy régebben sem keltek egybe népviseletben – akkor is fehér ruhában házasodott a menyasszony, a vőlegény pedig kosztümben. A menyasszonyi fehér ruhát otthon készítették – a gazdagabbaknak pompásabb volt a ruhája, a szegényebbeknek egyszerűbb. A viseletet az eljegyzéstől fogva hordaniuk kellett: ha az eljegyzés januárban volt, a lakodalom pedig júniusban, akkor a menyasszony januártól júniusig minden egyes vasárnap népviseletben, fején koronával és petyálával ment misére. Ha népviseletben voltak a párok, akkor a falu már tudta, hogy lesz lakodalom. Azt is mesélte a népviseletbe öltözött pusztinai ismerősöm, hogy a petyálát, a koronát és a sok kis apró virágot nagyon nehezen tették fel a fejére, sok időt igényelt. A petyála elkészítése is nagyon sok időbe telt, nagyjából tíz személy dolgozott rajta egy egész napon át. Egy másik érdekes szokás volt az, hogy amikor reggel a lányt felöltöztették, a hajába pénzt kötöttek. Így amikor a vőlegény levette a koronát, a petyálát és a virágokat, akkor megtalálta a pénzt, majd az az övé maradt. A lakodalom utáni első vasárnap a menyecske sárga fejkendőt viselt, amelyet kis apró virágokkal fogtak fel – így mindenki tudta, hogy már menyecske lett.
Szintén a Moldvai csángó népművészet című könyv adatai szerint régen a nyirel, vagyis a vőlegény a lakodalomkor mindig kucsmát viselt. Kucsmáját az unokák, unokatestvérek búzakalásszal, virággal és pávatollal ékesítették. Ezeket a menyasszonya felkerpázásáig viselte, amikor is keresztapja lefosztotta kucsmájáról, jelezvén, hogy már többé nem nyirel, hanem új ember. A kucsmadíszítés közben nyirelpálcát (virágospálcát vagy beltágot) készítettek. Mindkettőre kendőcskét kötöttek. A nyirelpálcát a lány rokonai díszítették különböző virágokkal, mint például szárított nagybotú virággal, szászfűvel vagy gyopárral. A kendőcskének nagy szerepe volt a lakodalomban, mert ezzel ajándékozták meg a lakodalmi előkészületben segédkező rokonságot, a „muzsikusokat”, akiknek a hegedűikre rakták fel. Ezzel díszítették a vőlegényt is: a nyakába kötöttek egy szépen kivarrt kendőcskét. Ez azt jelentette, hogy „a nyaka után van még egy nehézség: a felesége, akire gondot kell viselnie”. Manapság a muzsikusoknak már nem tesznek kendőcskét, csak a vőlegénynek – emellé neki pénzt is dugnak a mellkas bal oldalán lévő zsebecskébe. A vőlegény öltözete erre az alkalomra varrt finom gyapotingből (nyireling), keptárból – télen a kozsók –, icárból és csizmából állt régen, most már a hirdetések napján rendes népviseletbe öltöznek, az esküvő napján pedig kosztümöt viselnek. Ma is őrzött hagyomány Lábnyikban, hogy az esküvő napján három-négy fiúhívogató egy virágokkal díszített üveg borral elmegy kihirdetni a faluba, hogy lakodalom van, és szeretettel várják a falu népét.
Lábnyikban megmaradt még szokásnak az, hogy az esküvői napon gyalog mennek a misére a menyasszonytól a templomig, közben pedig hujjogatnak: „Le az úton s még vissza, s a gyűrűmet add vissza / Mert, ha vissza nem adod, kitépem a hajadot”; „Vess egy bándát, vess kettőt, teríts fehér lepedőt, / Nem terítek senkinek, csak a mük nyirelünknek”; „Keresztapa gatyája lecsúszott e zinára / Keresztanya nem bánja, három hete kívánja”; „Podorosnak végébe, húst árulnak hitelbe / Bort es adnak melléje, pálinkát es reggelre.” Miközben az úton mennek, a kisebb gyerekek kilépnek a kapun, és amikor közelednek a párok, egy kisebb vödör vízzel leöntik a menyasszonyt, és sok boldogságot kívánnak neki – majd kapnak egy kis pénzt a vőlegénytől, aztán a násznép vonul tovább a templomig.
Mise után a kisebb gyerekek cukorkát kapnak a menyasszonytól, aprópénzt a vőlegénytől – néha idősebbek is sorba állnak, hogy később odaadják az így kapott cukorkát és aprópénzt az unokáiknak. Mise után a násznép elindul a menyasszonyhoz, akinek a kapuja előtt egy asszony áll, és hujjogatással várja a párt. Ezek után agyagvázát vagy tálat tör el a menyasszony előtt, hogy legyen neki szerencséje, és várjon rá boldog élet. Majd jön a kalácstörés: a vőlegény anyja a menyasszony fátyollal fedett feje fölött megtöri a kalácsot, majd szétosztja azt a rokonoknak és a jelenlévőknek.
Azt is kell tudni, hogy a csángó falvakban eltérnek az esküvői szokások, a legtöbb helyen a hirdetések napján már nem veszik fel a népviseletet. A modern életmód és a globalizáció hatására sok menyasszony és vőlegény már nem tartja ezeket az esküvői szokásokat. Ennek ellenére mégis akadnak olyan párok, akik büszkén viselik a csángó hagyományokat, és elhozzák a régi ruhák szépségét és gazdaságát az esküvői ünnepségbe. Így az esküvőre való felkészülés egyfajta időutazássá válik, ahol a múlt és a jelen találkozik egy különleges pillanat erejéig.
