A tűzpróbát a jelek szerint kiállta – 2014. november 7-e és 8-a között harmadik alkalommal rendezték meg a Bolyai Társaság által kezdeményezett Interdiszciplináris párbeszéd konferenciát, ezúttal ritmus és ismétlés hívószavakkal. Milyen intézményes nehézkedést, sőt ellenszelet kell leküzdeni egy ilyen kezdeményezésnek? Egyáltalán: erdélyi kontextusban hogyan viszonyul az interdiszciplinaritás az akadémiai intézményesség kérdéséhez? E tudományos paradigma térnyerésében milyen szerep jut az egyetemi háttérintézményeknek? Milyen érvényesülési lehetőségei-keretei vannak az interdiszciplinaritásnak a párbeszédsorozatot kezdeményező kutatók saját szakmai gyakorlatában? Dr. Gábor Csilla (képünk) irodalomtörténésszel, a Bolyai Társaság elnökével, a konferenciasorozat egyik ötletgazdájával beszélgettem.
– Hogy látja, mennyire kedveznek ma az interdiszciplinaritás megvalósulásának azok az akadémiai-intézményes kontextusok, melyekben Önök, mint e konferenciasorozat kezdeményezői és kivitelezői léteznek?
– Napi tapasztalatunk, hogy miközben tudományos berkekben divatszó az interdiszciplinaritás, az intézményi keretek nagyon is ennek kipróbálása, szisztematikus gyakorlása ellen hatnak: egymástól fizikailag is távol levő karok, intézetek, kutatócsoportok működnek az egyetemi struktúrán belül, nem nagyon van tehát igazán természetes vagy inspiráló közege a tudományközi párbeszédnek. Legfeljebb közeli rokon szakterületek kutatóközösségei próbálkoznak alkalmanként azzal, hogy egymás felé nyissanak, közös projektekben gondolkodjanak; nagyritkán találkozhatunk egyéni kezdeményezésekkel is. Az egyetemi és akadémiai rendszer elvileg teret biztosít a különféle tudományterületek találkozása és az interdiszciplináris kutatások számára, a gyakorlatban azonban ez többnyire kimerül adminisztratív vagy protokolláris feladatok ellátásában. Szakmai szervezetekhez való csatlakozásunkban – például – meg kell neveznünk a tudományterületünket, és az intézményi akkreditáció különféle szintjei is szakterületekhez kötöttek. Az Interdiszciplináris párbeszéd konferenciasorozatot éppen a hiányérzet hívta életre: a Bolyai Társaság 2011-ben megválasztott új vezetősége azzal a szándékkal indította útjára ezt a kísérletet – vagyis szervezte meg Paradigma(váltás) és kommunikáció címmel az első tanácskozást 2012-ben –, hogy fórumot teremtsen a legkülönbözőbb szakterületek képviselőinek szakmai párbeszédre egy, a különféle tudományterületekre és módszertani megközelítésekre nyitott közönség előtt.
A sorozatot indító rendezvény témáját szándékosan szabtuk nagyon tágra, az első kísérlet ugyanis az érdeklődés irányának, hangsúlyainak felmérését is célozta. A sorozat folytatásában, amelynek szervezésébe, koncepciójának kialakításába a Babeş-Bolyai Tudományegyetem is bekapcsolódott, aztán olyan kulcsszavakra helyeződött a hangsúly, amelyek több területen is a vizsgálódás fókuszában állhatnak. A sorozat 2013. évi II. kiadása a játék köré szerveződött (Játék és tudomány volt a címe), a 2014-es III. pedig a ritmust tette meg hívó szónak (Ritmus és ismétlés címmel). Így aztán ugyanabba a játéktérbe került például a metronómok spontán szinkronizációjának témája a játékgépekével (amelyekről fizikai, pszichológiai vagy valószínűség-számítási szempontból egyaránt érvényes kijelentéseket lehetett tenni), a nyelvi játék és a társadalmi vagy gazdasági játszma, hogy a tanácskozáson felvetődött témák közül csak néhányat említsek. De valami hasonlót tapasztalhattunk a ritmus témájú konferencián is: igazi tudományos csemege volt például a zenei korstílusok, egyéni stílusok leírására vállalkozó statisztikai kísérlet. A mozgás, lefolyás, végbemenés, változás ritmikusságának sajátosságairól és törvényszerűségeiről történészeknek, közgazdászoknak, fizikusoknak, biológusoknak, vegyészeknek, pszichológusoknak és persze színházi szakembereknek, irodalmároknak és nyelvészeknek is volt mondanivalója a bármely másik területen érintett kollégák számára.
– Az Önök programja felől nézve mi az interdiszciplinaritás? Az intézményes-diszciplináris rend termékeny provokációja vagy olyan paradigma, mely hibriddiszciplínák létrehozásával ugyan, ám mégis igényt tart a diszciplináris rendbe való visszaíródásra? Tapasztalatai szerint elképzelhető-e olyasvalami, hogy intézményes interdiszciplinaritás, vagy van valami az interdiszciplinaritás természetében, ami eleve ellenáll az intézményesülésnek?
– Úgy gondolom, inkább az előbbi: termékeny provokáció, hiszen végső soron mindannyian meglehetősen speciális (ennélfogva szűkös) szakképzettségekkel rendelkezünk, az enciklopédikus jártasság kevesünknek adatik meg. Az interdiszciplináris párbeszéd szorgalmazásával (meg persze a Bolyai Társaság által kezdeményezett és a Babeş-Bolyai Tudományegyetemmel közösen szervezett Virtuális Bolyai Egyetem nevű előadássorozattal) a nagyon speciális, ezért természetszerűen befele forduló, egyre mélyebbre fúró és egyre szűkebb befogadói réteghez szóló vizsgálatokat (és azokat végző kutatókat – magamat, magunkat: a szervezőket is beleértve) szeretnénk. Hogy úgy mondjam, kimozdítani a maguk szakszerűségének biztonságos elefántcsonttornyából, ezáltal pedig lehetővé tenni számukra, hogy új perspektívákból, olykor egy másik terület kérdései vagy eredményei felől is ránézhessenek saját tudományos felvetéseikre és eredményeikre. A kimozdulás persze egyfajta nyelv- és kódváltást is kér, meg gondolati rugalmasságot, időleges lemondást bizonyos aprólékos aprómunkákról, anélkül persze, hogy beérnénk általánosságok vagy felszínes tanulságok kinyilatkoztatásával. Ezzel nem akarom lebecsülni a speciális kutatást sem, sőt! Az a tapasztalatom, hogy egy efféle erőfeszítés nagyon meg tud segíteni a diszciplinaritás útján: egyszerre mutatja meg annak lehetőségeit és határait.
– Milyen szerep hárul az egyetemi és civil háttérintézményekre annak megvalósításában, amit ma interdiszciplinaritásnak nevezünk?
– Lehet, hogy nincs igazam, de az interdiszciplinaritást nehezen tudom elképzelni csapatmunkán kívül. S ha van ebben a kijelentésben csak egy szemernyi igazság, akkor az egyetemi és civil háttérintézmények legfőképpen abban
tud(hat)nak segíteni, hogy keretet és fórumot, valamiféle hátszelet biztosítanak az interdiszciplinaritásra nyitott, határátjárásra képes és hajlandó csapatok szerveződése számára.
– Mit tapasztal, inkább a kutatók egyéni munkagyakorlatában talál magának csapásokat az, amit ma interdiszciplinaritásnak nevezünk, vagy ehhez föltétlenül szükség van valamilyen csoportos-intézményes együttműködésre?
– Nem mondanám, hogy föltétlenül. De azt igen, hogy felette hasznos, hatékony lehet az intézményi együttműködés: amellett, hogy az egymástól tanulás kiváló terepe, összeadja (nem matematikailag!) a sok-sok részleges tudást, tágítja a horizontokat, legalább részben megvéd(het) a diszciplináris szűkösség, kizárólagosság veszélyétől. Póriasan szólva, jó gyógyszer szakbarbárság ellen.
– Saját kutatói gyakorlatában érzi-e annak a gomolygó, megköthetetlen mozgásnak a felforgató erejét, ami az interdiszciplinaritás? A középkori és kora újkori lelkiség, retorika, egyházi irodalom kutatásában hol helyezné el az interdiszciplináris párbeszéd helyeit és tétjeit?
– Erre a kérdésre egy narratív példával tudnám a leginkább egyértelmű választ adni: van az általam kidolgozott és alkalmazott irodalomtörténeti szillabuszban egy emblémás könyv a 17. századból, Szíves könyvecske a beceneve, vagyis a rövidített címe; szövegének szerzője egy Hajnal Mátyás nevű jezsuita, képanyaga egy sokféle funkcióban használható metszetsorozat. Tartalma a hitviták korának egyik legérzékenyebb dogmatikai témájával, a megigazulás kérdésével, hit és cselekedetek, kegyelem és szabadság viszonyával foglalkozik, a szerző felekezeti hovatartozása alapján természetesen a katolikus teológia szemszögéből. Csakhogy a megszövegezés egyáltalán nem követi egy teológiai traktátus szabályait, hanem epikusan elbeszéli, hogyan zörget Jézus az emberi „szív ajtaján”, majd miképpen kezdi azt nyilaival (mint Cupido) ostromolni, miután pedig bebocsátást nyert, hogyan tisztítja meg fokozatosan és belülről, hogyan vesz lakást benne, hogyan tölti ki egészen. Milyen tétjei lehetnek e könyvecske értelmezésének?
Ahhoz, hogy a történet gördülékenységét átlássuk, kép és szöveg kapcsolatát megértsük, érdemes a retorikai, műfaj- és művészettörténeti tudásunkat, a kezünk ügyében levő apparátust mozgósítanunk. A mű kegyelemtani irányultságát azonban (ami a mű létrejöttének mégiscsak a legfőbb oka) teológiai eszközök, módszerek révén leszünk képesek feltárni. És ha eléggé járatosak vagyunk mind e sok területen, akkor észre fogjuk venni, micsoda teljesítménye a művecskének, ahogy el tudja beszélni ugyanazt a hittani tanítást az epikum, a rajz és a tömör dogmatika nyelvén. Fel fogjuk ismerni, hányféle nyelven beszél. Amikor 2001-ben egy teológiai konferencián erről a műről tartottam előadást, és a két tudományterület között levőséget hangsúlyoztam, többen csodálkozva megkérdezték, mit is keresek én a teológusok között egy irodalmi alkotás elemzésével. (Bizonyára nekem nem sikerült elég jól a nyelvek váltogatása…) Ám a 2012-es interdiszciplináris konferenciánk ihletésére (ahol bizony a fizikus és az irodalmár előadása például közvetlen párbeszédet folytatott egymással) egy matematikai tudással is rendelkező bölcsészhallgató exponenciális függvényként közelítette meg (és modellezte) a Szíves könyvecske belső dinamikáját: a félévi szemináriumi dolgozatként benyújtott kísérlet pedig azóta nyomtatásban is napvilágot látott. Összegezve: saját szakterületemen (is) érzem az interdiszciplinaritás felforgató erejét. Érzem a nehézkedéseket és az ebből adódó feszültségeket, akár aggodalmakat, de az utóbbi évek, talán évtizedek tapasztalataival azt is ki merem mondani: a közép- és kora újkori kutatásokat az interdiszciplináris szemlélet igencsak megújította és megtermékenyítette, és a folyamat még korántsem ért véget.
– Tapasztalja-e az Önök által szervezett interdiszciplináris konferenciák valamiféle kigyűrűzését a kutatói valóságba? Arra gondolok, hogy a három konferencia kihatott-e valamiképpen a kutatói műhelyek, tanszékek, intézmények életére, van-e valamilyen folytatása e beszélgetéseknek a konferenciatermek falain túl?
– Szeretném remélni, hogy van, legalábbis készül valamiféle folytatás, bár nem szeretnék a kincstári optimizmus illúzióival vigasztalódni. Fizikus és irodalmár kolléga közötti együttműködésről tudok, bár arról nincs tudomásom, hogy ezek a konferenciák inspirációként vagy csupán katalizátorként szolgáltak-e e projekt részére. Az egymás munkája iránti, jól alakuló érdeklődést én már valamiféle „értelemnek”, eredménynek gondolom, és érdeklődéssel várom, mi lesz a konferenciaköteteink visszhangja. Egyelőre az első tanácskozás anyagát sikerült megjelentetnünk, a másodiké sajtó alatt van, a harmadikénak pedig nemsokára elérkezik a leadási határideje.
