Teljes sikernek bizonyult az idei Csíkszeredai Régizene Fesztivál. Az 1980-tól szinte évente megrendezett fesztivál – amelyet 1986 és 1989 között nem volt szabad megtartani – az idén is bizonyította életképességét! Ezt főként a már kilencedik alkalommal megszervezett Régizenei Nyári Egyetem bizonyította, de a fesztivál sem maradt el az elmúlt néhány év színvonalától! Szerencsére az időjárás végig a szervezőkkel volt, minden eseményt – főként természetesen a Mikó-vár udvarára szánt koncerteket – a neki előre kijelölt helyszínen sikerült megtartani.
Csörsz Rumen István, a Musica Historica együttes vezetője, és a nyári egyetem tanára úgy fogalmazott, hogy „a Csíkszeredai Régizene Fesztivál számomra a fesztiválok etalonja”. Minden korosztályt meg tud szólítani ez a rendezvény – koncertek, nyári egyetem, reneszánsz gyermeknap –, és az nagyszerű benne, hogy az együttesek nem csak játszanak, s hazamennek. Talán egyedülálló abban a tekintetben, hogy nagyon intenzív programú napokon zajlik, nem hosszabb időre szétdobott, egy-egy napos fesztiválon. Ugyanakkor az együttesek minden nap egymást váltják a színpadon: együtt laknak – legfeljebb két-három helyszínen –, együtt étkeznek, együtt zenélnek, akár a Nyári Egyetem diákjaival karöltve: vagyis találkoznak, beszélgetnek, így pedig újabb barátságok és szakmai kapcsolatok születnek.
De lássuk, az idén mi minden történt a fesztivál ideje alatt.
Régizenei Nyári Egyetem
A Nyári Egyetem (július 10–15.) idén legtöbb 83 diákot számlált. Ők hangszeres, énekes, illetve tánckurzuson tapasztalhatták meg a régizenei gondolkodást – aki pedig már előtte is részt vett hasonló kurzusokon, az továbbmélyíthette tudását. A tanulók a zárónapon két tömbbe csoportosítva adtak számot felkészültségükből a Márton Áron Főgimnázium dísztermében – itt mindenki megmutatott egy szeletkét abból, amit a nyári egyetem alatt elsajátított. Széplaki Zoltán a „legnyitottabb és legelfogadóbb régizenekurzus”-nak nevezte a csíkszeredait, amelyen a tanulni vágyók belemerülhetnek a régizene rejtelmeibe, valamint a színpadon is kipróbálhatják magukat a fesztiválon fellépő együttesekkel együtt.
Bevezető események
A Nyári Egyetem ideje alatt, a fesztivált megelőzően két koncertet is hallgathatott a közönség. Hangulatteremtő jellegüknél fogva igen jól illeszkedtek a fesztiválhoz.
Az első koncertet az angol származású, ma Bázelben élő lantművész, Sam Chapman adta, műsorának címe pedig a Harmóniákon merengve… volt. Chapman a hallgatók lelkét hivatott visszavezetni egy elfelejtett, nyugodtabb világ felé, ahol nincs mobiltelefon, sem internet.
Koncertjén tökéletesen érvényesült a műsorfüzetben hirdetett légkör: többen is megtaláltuk belső harmóniánkat, azt a világot, amelyet a mindennapi, közvetlen környezetünk zajai, fényei és zavaró „disszonanciái” elnyomnak, illetve háttérbe szorítanak. Persze ez nem ment egyik pillanatról a másikra, de ha eléggé nyitottak voltunk a gyengéd hangú lant zenéjének befogadására, lassacskán kinyíltak füleink, és már jobban hallottunk a hangokon túli, áhított belső csendet. Eszembe jutottak René Clemencic szavai, aki 2008-ban, a Szent Kereszt Plébániatemplomban tartott clavichord-koncertje előtt mondott: a koncert elején még nem, de meglátják, hogy öt-tíz perc elteltével akár még a fűszál növekedését is hallani fogják. Valahogy így volt ez Chapman estjén is: a lant hangját fokozatosan befogadtuk, amely aztán megteremtette a lehetőségét annak, hogy az elkövetkező napok zenei eseményeit is kellő nyitottsággal fogadjuk. Chapman gyönyörű, tiszta játéka – és itt most nem intonációs szempontból értem ezt, hanem a játékmód átgondoltsága, értelmes volta tekintetében – magával ragadott, hagyta, hogy becsukott szemünk előtt egy kényszerűségből elnyomott, vágyott világ vagy életérzés feltörjön. Játékában, a fantáziákban és ricercare-okban helyes arányban jelent meg a rubato-játék, amely elengedhetetlen része a zenei értelmezésnek.
Nehéz írni a következő három eseményről. Azért nehéz, mert sajnos a fesztivál történetének egyik legmeghatározóbb alakjától, Kobzos Kiss Tamástól kellett a zenészeknek elbúcsúzniuk. Az elmúlt fesztiválon még gyönyörködhettünk játékában, szuggesztív énekmódjában… 2015 novemberében pedig elhunyt. Nyugodjon békében!
Az ő tiszteletére július 13-án, délután megemlékező kerekasztal-beszélgetést tartottak a házigazda, Boér Károly vezetésével. Körében részt vett még Pécsi L. Dániel, gyermekkori jó barátja, Csörsz Rumen István és Sudár Balázs, tanítványai, illetve Erdal Şalikoğlu, szintén tanítvány, aki 25 évig nemcsak előadótársa, hanem igen közeli barátja is volt. A közel kétórás beszélgetésen felidézték eredményeit, emberi és zenészi múltját. Kiemelték, hogy bár nem mindenkinek volt látható, Kobzos Kiss Tamás mégis rengeteget tett a csíkszeredai fesztiválért – tanácsaival és tetteivel állandóan segítette, előremozdította azt. Ezt követte két rövid koncert, mindkettő a Kobzos által legfontosabbnak tartott kapcsolati sík mentén, a török zene világából.
Az est folyamán Çanlar – ejtsd: dzsánlár, a szó jelentése: lelkek –, illetve Erdal Şalikoğlu lépett a közönség elé. Fellépésük egy meghitt tiszteletadás, főhajtás volt Kobzos emléke előtt. Talán meghittebb, mint a csütörtökre meghirdetett Kobzos Kiss Tamás Emlékkoncert. Előbb a Çanlar meditatív jellegű dervis szertartászenét játszott, és meghitt, bensőséges hangulatot teremtettek vele, amellyel a török érzésvilágot közvetítették felénk. Talán még teljesebb képet kaptunk volna, ha tánc is kiegészítette volna a hangokat, de így is megkapó volt. A meghittséget talán akkor éreztem igazán, amikor Erdal Şalikoğlu hangszerével azokból az énekekből – kesergőkből, siratókból – válogatott, amelyeket korábban Kobzossal közös fellépéseiken is előadtak. Egyik ilyen, talán kettejük előadásából leginkább ismert dal is elhangzott, a 20. század énekmondója, Ásik Vejszel éneke, a „Régtől fogva úton vagyok”. Néha azt éreztem, hogy itt nincs helye tapsnak…
Első nap
A múzeum belső udvarának erkélyéről szóló fuvola-fanfár megnyitó hangjai után útjára indult a 33. Csíkszeredai Régizene Fesztivál, melyet július 14. és 17. között tartottak meg. A megnyitón Ferencz Angéla, a szervező Hargita Megyei Kulturális Központ igazgatóasszonya, Lőrincz Csilla, Hargita Megye Tanácsának képviselője, illetve dr. Filip Ignác Csaba, a fesztivál művészeti igazgatója köszöntötte az ünneplő közönséget.
A művészeti vezető ünnepi beszédében a régizenélés egyik mozgatórugójára mutatott rá. Kitért arra, hogy miért kezdték el foglalkoztatni az embereket a 20. század első harmadában a régi hangszerek, illetve a régizene. Az egyre jobban elidegenedő világunkban az elektronikus berendezések előretörtek, a zenélési szokásainkból pedig valami elveszett. Ezt próbálták újra felfedezni, visszahozni. Ehhez viszont a régebbi korok hangszerei kellettek, a modernekkel az elveszettet megtalálni nem lehet. Ezért kezdték a régieket lemásolni, játéktechnikát alkalmazni rá, hogy egy teljesen új hangzást lehessen létrehozni, ami zenélési, zenehallgatási szokásainkat felpezsdítheti, és visszahozhat valami áhított nyugalmat és stabilitást. (Itt kanyarodhatunk vissza Sam Chapman koncertjére.) Aztán ennek révén indult útjának az a mozgalom, ami nálunk a 33. Régizene Fesztivált életre hívta.
A megnyitót két koncert követte, mindkettő a várudvar színpadán.
Elsőként, immár a nagyobb közönségnek szóló Kobzos Kiss Tamás Emlékkoncertet tartották meg. Ezen felléptek azok az idén meghívott együttesek és zenészek, akik már korábban együtt muzsikáltak vele. Jelen volt az örök barát és zenésztárs Erdal Şalikoğlu, a Çanlar együttes, a bécsi Unicorn együttes és a budapesti Musica Historica. Olyan műveket adtak elő, hol közösen, hol pedig külön-külön, amelyeket valaha együtt játszottak Kobzossal. Szép zenei mementó volt, amelynek néhány pillanatában mintha tényleg jelen lett volna Kobzos Kiss Tamás. Egy ilyen megható jelenet volt többek között az, amikor Erdal Şalikoğlu – Kobzos énekmodorában – előadta Balassi Bálint Áldott szép pünkösdnek című versét – Csörsz Rumen István lantkíséretével.
A fesztivál fő meghívottja, a bécsi Unicorn együttes 2010 után tért vissza egy magas színvonalú előadással: Oswald von Wolkenstein későközépkori zeneszerző szerelmes szövegű költeményeiből és ritkán hallható többszólamú műveiből hoztak egy csokorra valót. Számomra az együttes zenei kifejezésmódja legjobban Wolkenstein többszólamú kompozícióin keresztül érvényesült, amelyekben az ars subtilior stílusjegyei, ritmikai sokszínűsége a leginkább előtérbe kerül. Köszönhető ez a két énekes jól kidolgozott interpretálásának, a szöveg és a bonyolult ritmus tökéletes összhangjának, melyre végül a pontot a művészeti vezető furulyajátéka tette fel. Annak ellenére, hogy nem értettük a szövegeket, mégis sikerült megragadniuk a közönséget, muzsikájuk mellett színpadi játékukkal átadniuk valamennyit a dalok tartalmi világából.
Az első, úgynevezett későesti koncertet a Mikó-vár bástyatermében a svájci The Little Light Consort adta. Öt viola da gamba, öt zizegő, de egyben öblös hangú, barokk vonós hangszer: nem is kell más egy nap tökéletes lekerekítéséhez. Lebegni lehetett a zümmögő harmóniák között. Főként műsoruk második felében. Ugyanis itt hangzottak el olyan művek, amelyek kifejezetten gamba-consortra készültek, amelyekben a szerzők ezt jelölték is. Az első három szvittel szemben – amelyeket bármilyen hangszeregyüttes játszhat, tehát akár fúvósok is – a hátralevő négy mű kifejezetten gambára készült, vagyis vonós hangszerekre, amelyek már ezeknek a hangszereknek a megszólaltatási sajátosságait szem előtt tartották – nem nehéz elképzelni a különbséget egy furulyaegyüttes vagy egy vonósegyüttes hangzásképe között. Szép, összeforrott hang jellemezte játékukat.
Második nap
A Barokk Fesztiválzenekar idén későbarokk és koraklasszikus műveket hozott. A Barokk Fesztiválkórussal kiegészült együttes, melynek felkészítője Ványolós András volt, dinamikus előadásában két erdélyi szász egyházi szerző, Johann Knall (1734–1794) és Philipp Caudella (1771–1826) egy-egy műve hangzott el. Knallnak az egyik, a nagyszebeni műfajnév-használat szerint dictumnak nevezett kantátája, illetve Caudella motettája jól példázta, mennyire kicsi volt a lemaradás szász vidéken a nyugat-európai zenei nyelvezethez képest – több zenészüket nyugati országokban, Lengyelországban, Németországban képeztették. Bár volt lemaradás, ha a Kárpát-medence történelmét nézzük, de a köztudatban élő 30–40 év helyett a szászok tekintetében csupán mintegy 15 évről beszélhetünk.
Ezt a két vokálszimfonikus művet két hangszeres darab keretezte. Előbb egy sinfonia hangzott el, J. S. Bach 1726-ban, Lipcsében komponált Geist und Seele wird verwirret kezdetű kantátájának nyitánya, záróműként pedig a másik neves – a kortársak szemében még híresebb – szerző, G. Ph. Telemann Vízizenéje. Ez utóbbi művet a szerző a hamburgi tengerészet centenáriumára írta 1723-ban. Ez valójában egy szvit, amely tíz tételben jeleníti meg a tengert, majd több tételben a benne rejtőző erőket – istenségeket, szeleket –, a végén pedig a mindig vidám tengerészeket. Az elmúlt évhez hasonlóan az idén is jelentős részt vállalt Kasza Rolandnak, a Nyári Egyetem tanárának ütőcsapata: az egyébként is programcímeket viselő tételeket – Az ébredező Thetisz, Játszadozó najádok, Tréfás tritonok, A viharzó Æolus, Víg tengerészek – ötletes aláfestésekkel színezték, még jobban kiemelve Thetisz tengeri nimfa játékosságát, a patakok és források nimfáit, a najádokat, az erőteljes görög szélistent, Æolust, vagy az ünneplő tengerészeket. A viharzó Æolus-tételben a kórus is nagyszerűen szerepelt: tovább értelmezte a zenekari interpretációt, így a tengert korbácsoló vihar (eső → zivatar → villámcsapás → viharos széllökések imitálása révén) még szemléletesebbé vált. Hangulatos koncert volt.
A napot az Olaszországban élő Cipriana Smărăndescu és a Németországban élő Hegyi Gábor közös koncertje zárta. A csembalón vagy pozitív orgonán játszó Smărăndescu és a natúrtrombitán játszó Hegyi Gábor közös produkciója helyes levezetése volt a második napnak. A Fesztiválzenekar műsorát szervesen folytatva, ők is főként a későbarokk német műveiből válogattak. G. Ph. Telemann D-dúr trombitaconcertója és D-dúr trombitaszonátája, illetve G. F. Händel D-dúr trombitaszvitje is orgonakísérettel hangzott el. E három mű megfelelően változatos teret biztosított Hegyinek, hogy elénk tárja a barokk natúrtrombita adottságait, lehetőségeit, egyedi hangját. Ezt a három művet közbeékelte Smărăndescu szólójátéka, immár csembalón, aki J. S. Bach illetve Ch. Petzold billentyűre komponált darabjaikból és szvit-tételekből összeállított műcsokrokat adott elő, egyúttal pihenést is biztosítva ezzel Hegyi Gábornak.
Harmadik nap
Délelőtt Reneszánsz Gyermeknap a Mikó-vár udvarán, majd pedig délután 5 órától kezdődően hat koncert. Nagy lélegzettel fogtam a napnak. Ennek ellenére színes, könnyed volt, viszonylag hamar elérkeztünk a későesti hangversenyhez.
Nagy volt a nyüzsgés a gyermekdélelőttön: kézműves foglalkozások, festés, nagyobbaknak fegyvermustra, kisebbeknek bábozás-babázás a színpadon, illetve Lázár Attila történelmi bábjáték-előadásában megjelenő Egri csillagok-története – Tinódi Lantos Sebestyén Egri históriának summája című históriás énekére alapozó előadás – megmozgatta a résztvevő gyerekek fantáziáját.
A délután a múzeum délkeleti bástyatermében kezdődött. Öt órától a baróti Kájoni Consort, fél hattól pedig a bukaresti Lyceum Consort egy-egy rövid előadásában főként 16. századi német és szász műveket sorakoztatott fel. A Kájoni Consort egy általánosabb, átfogóbb hangképét adta a reneszánsz Közép-Európának, érintve J. Honterus Odae cum harmoniis című énekgyűjteményét. A Lyceum Consort pedig hasonlóan a The Little Light Consorthoz, egy jól felépített és végigvezetett műsorral az intavolatúráktól közelítettek az önálló hangszeres darabok felé, csak ők blockflötéken keresztül.
A két együttes a régebbi fesztiválok hangulatát idézte fel bennem, és megerősítettek abban, hogy nekik ezután is meghívót kell küldeni!
A nagykárolyi Carmina Renascentia a műzenében sokszor megjelenő népi jellegre próbálta felhívni figyelmünket: műsorukban német népi ihletésű dalokat és táncokat sorakoztattak fel, átívelte a 15–17. századokat, érintve végül néhány erdélyi sváb dalt a 18. századból, amelyeket még Deák Endre alkalmazott együttesére.
A budapesti Musica Historica azt a színvonalat hozta, amit megszokhattunk tőle a korábbi évekből. Idén a német jellegű francia tánc, az allemande adta az alapötletet, amelyet minden oldaláról körüljártak, körbevizsgáltak előttünk – mintha célfényeket használtak volna Európa színpadán –, megadva a lehetőségét arra, hogy ráeszméljünk, mennyire átszőtte ez a ritmika, az allemande-tánc páros középgyors lüktetése a 16–17. század zeneirodalmát: egész Európában megtalálható, mind a magasabb műzenében, a vallásos énekekben, mind pedig a népi ihletésű énekes és hangszeres darabokban.
Az est utolsó, színpadon fellépő együttese a párizsi-csíkszeredai XVIII-21 Le Baroque Nomade volt. Párizsi, mert oda való az együttes. Viszont, mivel erre a fesztiválra olyan műsorral jöttek, amely egyaránt érintette – Franz Schubert dalain keresztül – a bécsi műzenét, az erdélyi jiddis dalok világát, valamint a magyarországi Rózsavölgyi Márk művészetét – aki szintén ötvözte kora kultúráinak zenei nyelvezeteit –, adott volt az alkalom, hogy ismét együtt játsszon kelet-európai zenészbarátaival, a Codex együttes néhány tagjával, akikkel már több közös projektben is együttdolgoztak. Műsoruk szűk időszakra terjedt ki, a 19. század első évtizedeire, amikor még Bécs volt az európai kultúra gócpontja – majd az 1830-as évektől veszi át ezt a szerepet Párizs. Ebben a gyűjtőtégelyben találkozott Schubert a jó hangú Solomon Sulzerrel, a Stadttempel zsinagóga kántorával, akinek hangja állítólag lenyűgözte Schubertet, mikor a Der Wanderer dalát meghallgatta vele. Talán ennek apropóján készült a 92. zsoltár héber nyelvű feldolgozása bariton szólóra és vegyes kórusra. Másrészről pedig maga Schubert számol be barátjának az őt ért magyaros hatásokról, amelyek gyümölcsözően hatottak dallam- és ritmusvilágára. Tehát már egy egészen szűk miliőben észrevesszük azt, mennyire nagy hatással lehetett egymásra e három kultúra Bécsben. De nemcsak Bécsben, hanem a közeli Budapesten is, amely ekkortájt erős osztrák befolyással bírt. Ott az osztrák, illetve a zsidó dallam- és ritmusvilág mellett a cigányos jellegű muzsika is rányomta bélyegét a zenés alkalmakra. (Sajnos, kevésbé a magyar, hiszen ekkor még az igazi magyar dallamvilág nem ért el a polgárság köreibe: amit magyarnak véltek, annak nagy része németes zene volt.) Ezért választott a francia együttes műsorába a neves Rózsavölgyitől is egy csárdást. Mindent egybevetve, az énekesnő, Cyrille Gerstenhaber plasztikusan szép hangjával, a korabeli klarinéton játszó spanyol Carlos Cerrada Cuesta, illetve az együttes egészséges összjátékának köszönhetően jó hangulatú, magas színvonalú koncertnek lehettünk tanúi.
A fesztivál harmadik, és egyben a nap utolsó, későesti koncertjét most is nagy érdeklődés fogadta, ezen is, illetve az előző kettőn is telt házas előadásról beszélhetünk. Ma az ad hoc összeállt Trio Barocco együttes zárta a maratoni, hat koncertes napot. Mihail Ghiga, bukaresti barokk hegedűs és viola d’amore-játékos, Hunyadi Koppány, csíkszeredai barokk hegedűs, és Erich Türk, kolozsvári csembalista-orgonista: ők hárman vállalkoztak arra, hogy a híres Bach-család utolsó jelentős tagjainak egy-egy ritkán hallható művét megmutassák a hallgatóságnak. Tanulságos volt meghallgatni, hogyan változott meg, alakult át az apa, J. S. Bachhoz képest négy legjelentősebb zeneszerző fiának – Wilhelm Friedemann, Carl Philipp Emanuel, Johann Christoph Friedrich, Johann Christian – a nyelvezete. Aznap este mind a négyüktől szerepelt egy-egy alkotás. Míg az öreg Bach stílusa mindig is erős ellenpontozó, sűrű zenét képviselt – bár néha hajlandó volt az új beépítésére is, ha csak az elsőként elhangzó 1039-es jegyzékszámot viselő G-dúr triószonátára gondolok –, addig a fiúk zenéi az újabb, levegősebb, érzékenyebb stílusban készültek, lépten-nyomon találkozunk a tercpárhuzam keltette dallamossággal: ezek a művek más lassan a klasszicizmus felé nyitnak. Ezekben a darabokban Ghiga és Hunyadi kissé ragasztottabb vonókezelését jónak tartottam, míg az öreg Bach két szonátájában nehézkes hatást keltettek. Erich Türk játéka, főként C. Ph. E. Bach szóló csembalóra készült fisz-moll fantáziájában egészen kifinomult volt, minden megvolt benne, ami fantáziává varázsol egy művet.
Negyedik nap
Az utolsó nap a fesztivál megfelelő levezetése volt, az elhangzott koncerteket könnyebb volt hallgatni, könnyebb volt befogadni, mint korábbi társaikat. Ezen a napon volt a fesztivál két kihelyezett koncertje is: a székelyudvarhelyi Polgármesteri Hivatal dísztermében lépett fel a kolozsvári Transylvania Barokk Együttes, a belgiumi Il Festino pedig a gyergyószárhegyi Kultúrotthonban. Mindkét együttes a „könnyebb” irodalomból, a német érett és későbarokk szerzőktől válogatott.
A magyarországi Musica Profana nevükhöz méltóan jó hangulatú, világi muzsikát hoztak. A 17. század szórakoztató német táncainak és „karakterdarabjainak” mustrája volt ez: Ach weh des Leiden, Viva la musica, O primavera, Tanzen und springen – a dalok birodalmából; vagy E. Widmann női nevet ihlette táncsorozata. Mind mosolygós, szerelemről vagy vidámságról szóló dalok és hangszeres darabok. Előadásukat jó összjáték jellemezte, mind nagyon magabiztosan kezelték hangszereiket – ideértve Andrejszki Judit énekesnőt is.
Az idei fesztivál koncertjeinek sorát a bukaresti Madrigal – Marin Constantin Kamarakórus zárta. Őket a csíkszeredai Codex Együttes és Budapestről Kónya István egészítette ki. Szép összjátékát tapasztalhattuk a két együttesnek, illetve az előadónak!
Bakfark Bálint (1526 k.–1576) brassói születésű kiváló lantjátékos és zeneszerző életművére alapozva azt tárták a közönség elé, hogy miként alakult és változott a 16. században a zenei értelmezés az ő és kortársai munkája révén, valamint hogy a kórusművek hogyan hatottak a hangszeres irodalomra. Több madrigál hangzott úgy el, hogy hallhattuk előbb magát a kórusművet, de utána rögtön annak consort hangzású megfelelőjét vonós hangszerekkel vagy furulyákkal-vonósokkal, vagy épp a kórusmű szóló lantátiratát Kónya előadásában.
Az itthon oly rég hallott Madrigál Kamarakórus a tőlük megszokott kiegyenlített, kerek hangszínnel énekelte mind akár a késő középkori Francesco Landini madrigálját, az Ecco la primavera-t, vagy az érett reneszánsz Pierre Sandrin bensőséges hangulatú, a régi kedves emlékekről szóló Doulce memoire kezdetű kórusát, mind pedig Hans Leo Hassler késő reneszánsz könnyedséget árasztó gagliard-ját, a fesztivál jelmondatát is adó Tanzen und springen kezdetű kórusművét. Reméljük, még módunkban lesz hallani őket városunkban.
A 33. Csíkszeredai Régizene Fesztivált idén is hangulatos reneszánsz táncház zárta a kolozsvári Szabó Anikó táncoktató vezetésével, és a vasárnap este játszott együttesek tagjainak hangszeres kíséretével.
Gratulálunk a szervezőknek ezért a nagyon gördülékeny fesztivál-lebonyolításért, illetve a támogatóknak, hogy tartani lehetett a megálmodott célokat!
*
Amint véget ért az idei fesztivál, a szervezők máris a következő kiadáson gondolkodnak. Az egyik legfontosabb teendő, a fesztivál tematikájának a megválasztása, hiszen eköré kell majd a fellépő együtteseket felsorakoztatni. A július 20-án kiadott záróközlemény értelmében a Hargita Megyei Kulturális Központ jövőre a Reformáció Emlékéve köré szervezi a 2017-es Csíkszeredai Régizene Fesztivált.
Képek: regizene.ro
