Kétezer kilométer választja el őket egymástól: a Franciaországhoz tartozó, magas hegyekkel borított sziget lakóit, és az Erdélyben, a Kis-Küküllő menti dombos vidéken élőket. A korzikai Tavagna együttes és a szászcsávási férfidalárda tagjai a napjainkban egyedinek számító, hagyományos többszólamú éneklésmódot közösen ismertették meg a közönséggel a múlt ősszel, az erdélyi turnéjukon. Öt városban léptek fel, Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában, Marosvásárhelyen, Kolozsváron és Nagyváradon. A körutat az Erdélyi Hagyományok Háza Alapítvány szervezte, a műsort Kelemen László és Salamon Soma szerkesztették. Egyházi és világi művek egyaránt szerepeltek a műsorban, és mivel templomokban kaptak helyet, a koncerteket a korzikaiak liturgikus énekekkel, a szászcsávásiak pedig zsoltárokkal indították.
A korzikai függetlenségi mozgalom eszköze
A Tavagna együttes neve a felső-korzikai (Haute-Corse) egyik kisrégiójának régi elnevezését őrzi. Az együttes több mint negyven éve lép fel a világ legkülönbözőbb tájain, a szigetre jellemző többszólamú éneklési módot bemutatva. A korzikai többszólamú dalokat hangszeres kíséret nélkül (a cappella) éneklik, a négy–hat hangú rögtönzött polifóniát a férfiak gyakorolják. A 15. századra, a falsobordone (recitálásra épülő, a 15–18. században Dél-Európában elterjedt stílus) reneszánsz gyakorlatára és a genovai trallalero (többszólamú, hangszerimitációval kiegészülő énekelt népzene) hagyományára vezethetők vissza a gyökerei. A 20. század második felére ez a hagyomány csaknem teljességgel kihalt, mikor több tényező miatt is újraéledt. Caroline Bithell népzenekutató szerint Korzika mindig is sajátos helyzetben volt, hiszen a sziget fölötti fennhatóság a történelem során többször is változott. Az 1760-as évek óta Franciaországhoz tartozik, és a francia fokozatosan hivatalos nyelvvé vált, a korzikai vagy más néven korz nyelv viszont, ez a toszkán aldialektusnak számító, újlatin nyelv, fennmaradt. A mintegy 320 ezres lakosságnak ma körülbelül egytizede beszéli anyanyelvi szinten.
A 20. században a második világháború utáni elnéptelenedés, továbbá a francia kormány érdektelensége az állattartó népesség egyre nehezebb megélhetése iránt felszította az elégedetlenséget a régióban. Az 1970 táján kibontakozó függetlenségi mozgalomban részt vevő fiatalok számára a hagyományos énekek rendkívül fontosakká váltak. Egyrészt azért, mert ezek a dalok korzikai nyelven szóltak, másrészt azért, mert az énekstílus, a Korzikára jellemző harmóniák és dallamok nagyon is különböztek a francia énekek világától. A dalokat, a zenét és a hagyományos kultúra többi elemét arra használták ezek a fiatalok, hogy életre keltsék Korzika különálló identitását.1 „Azóta a vokális polifónia – különösen a világi paghjella műfaj – a sziget egyedülálló kulturális identitásának jelképévé vált. A nemzeti rendezvényeken a nyíltan politikai jellegű énekek mellett előadott többszólamú dalok Korzika kulturális örökségének legmélyebb – és mélyen helyi – kifejeződéseként jelennek meg.”2
A korzikai függetlenségi mozgalom és az identitás erősítése mellett az 1980-as évek végétől egy másik jelenség is hozzájárult a helyi énekhagyomány feléledéséhez, elterjedéséhez. Ekkor lett egyre népszerűbb a világzene, és a többszólamúság iránti „kereslet” is kialakult, elsősorban azután, hogy a francia, majd angol, később amerikai lemezkiadónál megjelent, bolgár többszólamú népi énekeket tartalmazó, Le Mystère des Voix Bulgares című album elképesztő sikert aratott. A korzikai népi ének is nagy figyelmet kapott, egyre több hagyományőrző együttes alakult a szigeten – ebben az időben állt össze a Tavagna is –, és lemezeket kezdtek kiadni, amelyek a nemzetközi piacra is kikerültek. Természetesen ez a folyamat hatással volt a zenére, hiszen főleg a fiatalabbak hajlamosabbak voltak eltúlozni például a „tipikusan korzikainak” tartott elemek használatát, viszont ez semmit nem változtat azon, hogy Korzika sikertörténetnek számít: a sír széléről sikerült visszaállítani egy mára már virágzó zenei kultúrát.
A szászcsávási harmóniások
A szászcsávási férfikar többszólamú éneklési módja szintén több évszázados hagyományt követ. A 18. században kialakult református kollégiumi éneklés folklorizálódott változata a faluban tevékenykedő kántortanítóknak köszönhetően alakult ki. A Szászcsáváson ma működő énekkar tagjai kottaismeret nélkül, hallás után énekelnek, rögtönözve szólamokat alakítanak, „sékundálnak”, ahogyan itt nevezik ezt az éneklésmódot. A faluban szájról szájra hagyományozódott az Udvarhelyről származó harmóniás éneklés, amit nemcsak megőriztek, hanem az idők során spontán módon alkalmaztak – illetve alkalmaznak ma is – a kedvelt dallamaikra.
A 18. században a református kollégiumok zenei életében áttörést hozott a Maróthi György által bevezetett többszólamú zsoltáréneklés, valamint az 1743-ban kiadott Goudimel-féle négyszólamú zsoltároskönyv. „A harmóniás éneklés szokása igen népszerű lett, 1746-ból már a kolozsvári kollégium többszólamú éneklési gyakorlatát igazoló adataink vannak, 1753 óta pedig az udvarhelyi cantus harmonicusként emlegetett többszólamú éneklés is dokumentált” – írja egyik tanulmányában3 Benkő Timea. Az udvarhelyi kollégiumban tanult Belle József (1780–1850) is, aki Szászcsávásra került kántortanítónak, ő hozta be a Kis-Küküllő menti faluba ezt a Magyarországra átszármazott, svájci zsoltáréneklési metódust, halála után fia követte hivatalában és a kórusvezetésben egyaránt. 1837. február 12-ére állt össze úgy a dalárda, hogy a csávási templom avatásán fel is léphettek – tudtuk meg Nyitrai Mariannától, aki a kilencvenes évek végétől számtalan alkalommal ellátogatott a településre, több háznál már szinte rokonként fogadják. Az etnográfus és előadóművész első látogatásai során a helyi, zajosabb sikerű, virtuóz vonósbandára volt kíváncsi, rövidesen azonban egyre nagyobb figyelmet kezdett szentelni a többszólamú (egyházi) és az egyszólamú énekes hagyomány kutatásának. Közel huszonöt év alatt közelről figyelhette meg ennek a térségünkben egyedinek számító éneklési stílusnak a változásait, az áthagyományozódását. Mint elmondta, az udvarhelyi kollégiumból kikerült kántortanítók vélhetően több Kis-Küküllő menti faluban dalárdát alapítottak, így erősítve az egyházi harmóniás éneklést, ami viszont dominánsan Szászcsáváson maradt fenn. Elsősorban azért, mert viszonylag elszigetelt, magyar ajkú településről van szó, másrészt azért is, mert a falu életében a mai napig nagyon fontos az ének, a mulatságok, lakodalmak, a különböző népszokások és a halottkísérés mind a közös éneklés alkalmai, és természetesen az istentisztelet során is férfiak, nők együttesen, polifonizálva éneklik a zsoltárokat. Szabó Csaba zeneszerző, népzenekutató, zenetudós (1936–2003) hetvenes évekbeli kutatásai során még arról értesült a helyiektől, hogy a hagyomány megmaradását valószínűleg az is szolgálta, hogy a 19. század első felében és a 20. század elején a református papok több nemzedéken át egyetlen családból, a jó muzsikusokként számontartott Dali családból származtak.4 Kitűnő hallású, jó orgánumú énekesek egész sora jellemzett mindig is egy-egy nemzedéket, a jelenlegi felállásban szintén kitűnő hangok szólalnak meg. Nyitrai Mariannától továbbá megtudtuk, hogy az egyes családokban a szólamok is öröklődnek: az Ozsváth családban például a mélybasszus szólam öröklődik, Erdős János „Dádá” családjában pedig a magasabb férfi tenor hangszín öröklődött, elsősorban a templomi éneklésben, a közelmúltban elhunyt ifj. Erdős János esetében a kórusban is.
A 20. század közepe táján kezdték megismerni a csávásiakat a szűkebb környezetükön túl is, a kommunizmus éveiben a Megéneklünk, Románia versenyek rendszeres résztvevői, díjazottjai voltak, ugyanakkor felfigyeltek énekművészetükre a népzenekutatók is. Szabó Csaba a hatvanas években Dézsi Ferenc helyi zenetanártól értesült a település különleges énekhagyományáról. Kiutazva hallhatta, ahogyan a mezőn dolgozó emberek több szólamban énekeltek, ugyanakkor a vasárnapi istentiszteleteken a közösség többszólamú énekléséről hangfelvételeket tudott készíteni.5 A csávási népi ének a csíkszeredai Régizene Fesztiválra is eljutott, a Barozda együttes jóvoltából. Az együttes tagja, a népzenekutató Pávai István írja, hogy a fesztiválon „…a Barozda gyakran erdélyi vonatkozású régizenét játszott népi párhuzamokkal. Így került repertoárra Szabó Csaba szászcsávási gyűjtésének jó néhány többszólamú darabja az 1981. és 1982. évi fesztiválon, s annak rádiós és televíziós sugárzásaiban. A fesztivál krónikájában olvashatjuk: »Műzene és népzene ötvöződésének sajátos esetét tárta közönsége elé a Barozda, amikor a Török bársony süvegem című dalban színpadszerű, élő zenévé tette a Szabó Csaba föltárta szászcsávási népies többszólamúság egyik jellemző darabját. A naiv harmonizálás és a döbbenetesen szép, egyöntetű előadás hallatlan hatást gyakorolt a jelenvoltakra.« [László Ferenc: Régizene – egybeírva. A Hét, 1981. június 26.]”6 Ugyanebben az időszakban, a táncház- és a régizene-mozgalom hőskorában járt több ízben Szászcsáváson Boér Károly is, a Marosvásárhelyi Rádió nemrég elhunyt munkatársa, aki 2017-ben dokumentumfilmet készített a helyi gyülekezetről.
A kilencvenes évek elején a falu hagyományos cigányzenekara, a Szászcsávás Zenekar/Band hallatlan sikere, tengerentúli turnékkal és állandó magyarországi szereplésekkel némileg háttérbe szorította az éneklő gyülekezetet. A zenekar menedzsere, Szánthó Zoltán karolta fel végül a dalárdát is, és igyekezett megismertetni őket, elsősorban a magyarországi közönséggel. Kicsitől nagyig ma is nagyjából mindenki szépen énekel Szászcsáváson, a női és a férfikar állandó résztvevői a szűkebb-tágabb térségeket megmozgató fesztiváloknak. Az énekhez persze nem fontos a színpad, mint Nyitrai Marianna mesélte, egy utazás alkalmával a „Mózsi” Vass családból négyen az autóban is négy szólamban énekeltek. Szabó Csabának néhány évtizeddel korábban így meséltek a helyiek a többszólamúságnak erről a spontán alkalmazásáról: „– Ezt a hagyományos harmóniát nem a kóruspróbán tanultuk, ott másképp énekelünk. – Az őseinktől maradt reánk. – Amikor a gyermek még kicsi, úgy III., IV. osztályos, már nem primázik, csak a sékundát fújja. – Azóta énekelnek így, mióta a falu született. – Szállt szájról szájra, apáról fiúra, fiúról unokára. – Valaki egyszer beosztotta a szólamokat hangok szerint. Azóta így van.”7
Mindhárom kép a koncertjükön készült a marosvásárhelyi Vártemplomban, 2024. október 12-én. Forrás: Erdélyi Hagyományok Háza Alapítvány
Jegyzetek
1 Nana Mzhavanadze: Interview with Caroline Bithell. Geirgian Folklore Magazine. https://geofolk.ge/en/article/interviu-qerolain-biteltan-/81.
2 Rosenberg, R. E.: Review of Caroline Bithell. 2007. Transported by Song: Corsican Voices from Oral Tradition to World Stage. Europea: Ethnomusicologies and Modernities. Current Musicology, 2008/5.
3 Benkő Timea: Harmóniás éneklés a reformáció 300 éves emlékünnepén Erdélyben. In: Kolumbán Vilmos József (szerk.): A reformáció öröksége. Egyháztörténeti tanulmányok. Erdélyi Református Egyháztörténeti Füzetek 24. Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet, Kolozsvár, 2018. 22. o.
4 Szabó Csaba: A szászcsávási hagyományos harmónia. In: Uő (szerk.): Zenetudományi írások. Kriterion, Bukarest, 1977. 122. o.
5 Pávai István: Szabó Csaba népzenekutatói munkássága. In: Ittzés Mihály – Szabó Péter (szerk.): Üvegszilánkok között. Szabó Csaba Emlékkönyv. Cellissimo Zeneművészeti Bt. – Szabó Csaba Nemzetközi Társaság, Budapest, 2013. 277. o.
6 Uo. 296. o.
7 Szabó Csaba: i. m. 116. o.
