Németh Júlia
Itt él közöttünk egy művész, szinte havonta találkozunk újabb és újabb munkáival a kiállításokon, s csak ilyenkor, kerek évfordulós születésnapja közeledtével jut eszünkbe, hogy köszönetet is mondjunk azért a sok művészi élményért, amiben évek, évtizedek óta részesít. Örülök, hogy ezt most megtehetem. Hogy elmondhatom: Bordy Margit 75. életévének a küszöbén sem fogta takaréklángra alkotókedvét, sőt egyenesen feltartóztathatatlan iramban munkálkodik a rá mindig is jellemző művészi igényességgel, magabiztossággal és fantáziával.
„Valaki az Értől indul el. / S befut a szent, nagy Óceánba” – ötlik fel bennem a párhuzam. Mindössze az Ért kell Unokára, az aprócska székely falura, szülőfaluja nevére cserélnem. Innen, a pár száz lelkes településről indult Erdély-hódító útjára Bordy Margit, minek előtte leérettségizett a marosvásárhelyi művészeti középiskolában és elvégezte a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolát. S a párhuzam nemcsak azért indokolt, mert Margitkától a költészet sem idegen – már diákkorában jelentek meg versei az Utunkban, hogy mára több kötetes költőként is számontarthassuk –, hanem azért is, mert éppen Ady Endre a kedvenc költője. S mert még mindig elevenen él bennem a Barabás Miklós Céh legutóbbi, kolozsvári Művészeti Múzeum-beli tárlatának egyik kiemelkedő alkotása, a 100. évforduló alkalmából a Párisba beszökött az ősz költőjét megidéző, a vers könnyeden-kacagón komor hangulatára reflektáló, Bordy-féle festői átlényegítés.
De egy másik évforduló sem kerülte el a képzőművész figyelmét. Az öt évvel ezelőtt elhunyt Gabriel Garcia Márquez Száz év magány című regényének időspirállal érzékeltetett pasztellbe formálásával olyan képi párhuzamot teremt, amelyre csak egy lélekbúvárkodásban is járatos művész képes.
Erre utal egyébként egész életműve. A fekete-fehér grafikákkal és olajba tett kiruccanásokkal fűszerezett, egyedi pasztellvilág. Egyedi, s ezt erőteljesen hangsúlyoznám, ugyanis a nemes, de fölöttébb sokrétű erdélyi pasztellhagyományok kavalkádjában sikerült kialakítania azt a sajátos szigetet, ami csak az övé, azt a sajátos és összetéveszthetetlen nyelvezetet, ami egyes-egyedül csak rá jellemző.
„Bonyolult térkép a lélek mitológiája” – írja A teremtés misztériuma című versében. Ebbe a bonyolult térképbe, a lélek mitológiájának rejtett zugaiba nyújt betekintést a művész színekbe, formákba, ritmusokba, az árnyalatok alliterációjába fogalmazott, látványos képkölteményeivel. Látomásos, metaforáktól hemzsegő festői megnyilatkozásai mintegy hidat teremtenek lét és nemlét, való világ és metafizikus tér között.
És ismételten el kell mondanom, amit már többször is megtettem, hogy Bordy Margit, az érzékeny kolorista látomásos jelenések és valósághű mozzanatok egybeolvasztása révén teremt egyedi művészi univerzumot. Szubjektív szimbólumhasználatával, mindegyre visszatérő állandóival, amilyen a tágra nyitott ablak, a kép a képben motívum, a felhőritmusok, dombhajlat, lágyan omló drapéria, fa, madár, levél, kancsó, fényszőnyeg, papírtekercs, fehér lap ironnal és társaik, sajátosan bensőséges képiséget valósít meg. Ez a hazai gyökerekből táplálkozó, de a nagyvilágra nyitott, érzelmi és gondolati megalapozottságú pasztellvilág a ráció és az emóció sajátos elegye. A művész metafizikai mélységekig menően tárja föl etikai-esztétikai fogalomrendszerének lényegét, az árnyalatok gazdag skáláját felvillantva érzékelteti az álom és legenda puha ködéből kibomló valóságszeleteket, az örök Erdély-élményt.
A művészet titok. Olyan belső erőforrások sajátos kisugárzása, amely a tudatalattinkra hat, izgató, de egyben felemelő is. Ennek a titoknak a szerencsés birtokosa Bordy Margit, és ebbe a titokba avat be bennünket is. Köszönjük Margitka, és további sikeres titokfejtést kívánunk neked a magad és mindannyiunk örömére!
(Elhangzott 2019. április 13-án, Kolozsváron, az EMKE díjkiosztó ünnepségén, a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében.)
Kágyától Kolozsvárig és a nagyvilágig. Az út bizonyára ma is rögös. De rögös volt néhány évtizeddel ezelőtt is, amikor Tosa Szilágyi Katalin a kis Bihar megyei faluból a művészi kiteljesedés útjára lépett. Nem véletlen a megszenvedett hepehupák és kényszerkitérők tarkította életút. Amely ígéretesen indult – a nagyváradi Művészeti Líceum padjairól, ahol a neves képzőművész, Jakobovits Márta irányításával tette meg az első lépéseket –, de mindjárt az elején véglegesen megtörni látszott. A tanintézetet ugyanis megszüntették, a szárnyait éppen csak bontogató művész pedig pályamódosításra kényszerült.
Érettségi után hét hosszú évet töltött az ergoterápiai részleg munkatársaként a kágyai gyermekpszichiátriai kórházban, hogy aztán immár érett fejjel folytassa felsőfokú művészeti tanulmányait a kolozsvári Képzőművészeti Akadémián, mestere, a kiváló grafikusművész, Simon Györgyi irányításával. 1995-ben diplomázott, és még ugyanabban az évben a Romániai Képzőművészek Szövetségébe is bebocsáttatást nyert. Nem véletlenül, hiszen még diákként sikerrel szerepelt munkáival az évente megrendezett megyei képzőművészeti szalonokon, s ugyancsak diákként részesült a Bukovinai Nemzeti Múzeum rangos elismerésében is.
Krakkói, budapesti, párizsi és velencei tanulmányútjait követően 2007-ben a doktorátusát is letette, s immár a Képzőművészeti Egyetem adjunktusaként elméleti megalapozottságú, eredeti ötletekben bővelkedő, színes, reprodukciókkal gazdagon illusztrált kötetet jelentetett meg a zene, a hangszerek és a képzőművészet kapcsolatáról. Mindezt pedig a kolozsvári Művészeti Múzeum öt hatalmas termét megtöltő egyéni kiállításával dokumentálta. A tárlat átütő sikere megerősítette azt az elismerést, amit első egyéni kiállításával szerzett 2000-ben, a budapesti Erlin Galériában. Hogy aztán a Barabás Miklós Galériában, a kolozsvári Néprajzi Múzeumban, a főtéri Kisgalériában, majd Veszprémben és a vajdasági Zentán folytatódjon egyéni kiállításainak sorozata. Mindeközben pedig elmaradhatatlan résztvevője a jelentősebb hazai és külföldi csoportos tárlatoknak. A festészet mellett grafikai, könyvillusztrátori munkássága is jelentős. Többek között a Napsugár gyermeklapnak is állandó munkatársa.
Jómagam akkor kerültem behatóbb kapcsolatba munkásságával, amikor 2006-ban, Instrumentárium című, művészeti múzeumbeli kiállításának megnyitására és méltatására kért fel. Akkor tárult föl előttem a maga teljességében az a fölöttébb összetett, markánsan egyedi, érzelem- és gondolatgazdag festői univerzum, amely a valódi és képzeletbeli hangszerek konglomerátumából összeállt, sajátos formavilágban öltött testet.
Egyéni jelek, de archaikusnak, misztikusnak tűnő utalások is tarkítják Tosa Szilágyi Katalin művészi világát. Mintha a festő egyfajta rituális szertartás részeseivé avatna, amelynek egyedi hangszerelésű dallamvilágát képekben jeleníti meg. A személyes élmény varázsa, egyfajta szubjektív létállapot áll valamennyi alkotása középpontjában legyen szó akár figuratív, akár a figurativitást csupán jelzésszerűen, vagy teljesen mellőző alkotásokról.
Az érzelmek húrjain játszik a művész, hol felfokozott, hol visszafogott intenzitással. Éles kontúrokkal határolt vagy sejtelmesen egybeolvadó formák, alakzatok jelzik annak a bizonyos belső zenének az akkordjait, élénk vörösbe, kékbe, de leggyakrabban hűvös földszínekbe, olívba, szürkés, barnás, zöldes árnyalatokba menekítve az alkotói hangulatokat, emóciókat. Sejtelmesen visszafogott, s egyszersmind fölöttébb hatásos módja ez annak az ars poeticának, annak a világképnek az érvényesítésére, amely a transzavantgárd, az új realizmus és a lírai absztrakt között ingázva teremt egyedi művészi világot. Magánmitológiát.
S ahogyan a művészi szabadság, s a művészi képzelőerő határtalan, azonképpen tűnik határtalannak a Tosa Szilágyi Katalin teremtette képi világ is. Amelyben – a művész szóhasználatával élve – velencei üvegből szemlélhetünk egy enyhén fűszerezett zeneszerszámot, muzsikálhatunk a teliholdnak, belefeledkezhetünk a végítélet harsonáinak „szín-játékába”. Mert a művész kifogyhatatlan az ötletekből.
Kitűnő rajzkészségét csodálhatjuk meg az emberi test kecses, olykor zeneszerszámokban felvillanó alakváltozataiban, és kompozíciós készségét a világmindenség örökkévalóságát sejtető, hatalmas tereket felvillantó alkotásaiban.
A sajátos képzettársítások, kvázi hangszerekhez kapcsolódó különleges formakonstrukciók révén Tosa Szilágyi Katalin egyfajta külön bejáratú, érzelem- és gondolatgazdag, legújabb kori szín-fény történelmet ír. Teszi pedig mindezt erőteljesen kifejező, látványos formában, a technikák egyedileg kikísérletezett, sajátos vegyítésével, olykor a durva anyagszerűséget hangsúlyozva, máskor pedig éppen ellenkezőleg, légies könnyedséggel, finom eleganciával.
Hogy intenzív művészi és művészetpedagógiai tevékenysége mellett hogyan jut még ideje a köz érdekében kifejtett önzetlen és időigényes munkára is, azt ő tudná leginkább megmondani. Mi csak az eredményt észleljük. Azt az állandó és lelkes hozzáállást, amellyel a Barabás Miklós Céh titkári tevékenységét végzi. Mobilizálja a tagságot, részt vesz a kiállítások rendezésében és széles körben való népszerűsítésében, értékes művészi hagyatékot ápol, gondoz és tesz hozzáférhetővé a nagyközönség számára. S mondhatni belülről ismeri a képzőművészet és a rajztanítás népszerűsítésének fortélyait, hiszen ez egyben szakterülete is, amelynek eredményeit kötetbe is foglalta. Szoros kapcsolatot tart a szaktanárokkal, és különleges érzékenységgel viseltetik a gyermekrajzok iránt. A Napsugár munkatársi gárdájával együtt tevékeny részt vállal gyermekrajz kiállítások szervezésében, zsűrizésében.
Dióhéjban így tudnám összegezni azt a kiváló művészi és közművelődési tevékenységet, amely a Szolnay Sándor-díjra érdemesítette Tosa Szilágyi Katalint, s amelyhez további erőt, lendületet és kitartást kívánunk a művésznek.
(Elhangzott 2015. április 11-én Kolozsváron, az EMKE díjátadó ünnepségén)
