Nagy Enikő méltatása

EMKE • Szolnay Sándor Díj

Pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy dolgozik Nagy Enikő. Papírral és ceruzával, ecsettel, évtizedek óta pedig tűzzel, rézzel, zománcokkal. Pontosan és szépen, mert másképpen nem is tudna. Olyan belső kényszer, olyan zsigereiben hordozott örökség ez, ami alapjaiban határozza meg valamennyi művészi megnyilatkozását legyen az egyszerű ceruzarajz, festmény vagy bonyolult technikai eljárások nyomán született rekeszzománc. Alkotásai nem méreteikkel vagy harsogó színeikkel tüntetnek, hanem éppen ellenkezőleg, tartalmi mélységükkel, formai tökélyükkel, a visszafogottságuk ellenére is belőlük áradó feszültség erejével. S ez nem csupán festményeire, hanem tűzzománc, rekeszzománc munkáira is jellemző. Annak dacára, hogy ez a sajátos műfaj elsősorban a dekorativitásra épít. A művész azonban nem tudja, de nem is akarja megtagadni önmagát. Számára a látvány mindig is kiegészült egy mély mondanivalóval, de a sorrendet akár meg is fordíthatnám: az eszmei tartalom, a művészben feszülő energiák, a gondolatiság nyert ilyenformán művészi megfogalmazást, legyen szó festményről vagy zománcmunkákról.


Nagy Enikő

A rekeszzománc archaikus műfajának kemény szabályai vannak. S itt nem a mesterség jegyeire, hanem az általa kiváltott látvány hatásmechanizmusára gondolok. A klasszikus bizánci ikonográfia után a szecesszió kora volt az, amikor a rekeszzománcra jellemző látványkonstrukció a képi kifejezés szellemiségének leginkább megfelelt. Nagy Enikő alkatához nem a szecesszió szín- és formavilága áll közel, nem dekoratív jellege ragadja meg, hanem az a lehetőség, hogy mindez zománcba álmodott mondanivalójának keretéül, hátteréül szolgálhat. Nem a felszínhez, hanem a mélyrétegekhez vonzódik. A szecessziós törekvésekkel ellentétben nem a műforma hatásmechanizmusának kultikus, ikonográfiai vonatkozásait igyekszik kiiktatni, hanem kitűnő érzékkel ismeri fel az ebből származó hasznot: elébe megy és a szentképfestészet manierisztikus alakábrázolásának jegyeit lényegíti át önálló ars poeticává, építi bele festői látásmódjába, és alkot valami nagyon sajátos, egyéni formavilágot. Talán a míves kimunkáltság, az érzelmi mélység és a visszafogottság a legjellemzőbb ismérve ennek a látásmódnak.

Rekeszzománc munkáinak legjelentősebb vonulatát az életképek alkotják. Egyfajta atavisztikus, reneszánszos tematika ez, az erdélyi magyar népéletre, a paraszti miliőre vetítve. Alakjaiban, a jelzett mozdulatokban ott bujkál valami bizáncias ikonfestészetre emlékeztető groteszk báj. Így egymás mellett említve, ezek a jegyek már önmagukban is ellenmondásosaknak tűnnek. A zománcképekre nézve fedezzük csak föl, hogy itt a látszólagos ellentétekből egy rafinált összecsengés, harmónia keletkezik, s a mögöttes, talán tudatalatti rétegekben ez a szimbiózis teremti meg a művészi hatás legfontosabb összetevőjét. A megjelenítés ugyanakkor még véletlenül sem finomkodó, vagy idillikus, sokkal inkább lendületesen határozott, kemény. S ez a másik kontraszt. Hiszen az életkép, a paraszti életkép 19. századi ábrázolása nem csak tájainkon, de a világon mindenütt nagymértékben idealizáló, édeskés.

Az évszakok váltakozása, a mezei munka, a hétköznapok történései és az ünnep forgataga vissza-visszatérő motívumai művészetének. Egy-egy témát többször is körüljár, alaposan kimunkált formáit többrendbeli átdolgozásnak veti alá, különböző színkörnyezetben villantja föl. Újabban pedig a nonfiguratívba is ki-kiruccan: egyedi színvillanásai sajátos tűzzománc munkákban öltenek testet, mintegy hidat képezve a két, merőben eltérő megnyilatkozás között.

Szokás a műfajok átfedéséről beszélni. Nagy Enikő a képzőművészeti főiskola festő szakán végzett, rekeszzománc munkái viszont távolról sem festményszerűek. Szigorúan igazodnak a műfaji szabályokhoz. Nem akarnak festmények lenni, és nem is azok.

Mekkora teret enged tehát a festőnek a zománc, pontosabban a rekeszzománc? Látszólag nem túl nagyot. A technika kizár mindenféle rögtönzést. Kitűnő rajzkészséget, precizitást és vegyi ismereteket igényel. A fémre vitel pillanatában, konceptuálisan, már késznek kell lennie mindennek, az utólagos javítás nem lehetséges. A színek a zománcképen csak az alkotási folyamatban döntő szerepet játszó tűz hatására konkretizálódnak, válnak véglegessé. Ha esetlegességről szó lehet, ez csupán az égetés eredményeként jelentkezik, és a művész minden kémiai ismerete mellett, bizonyos mértékben akaratától független.

A megkötések a festő számára akár béklyóknak is minősülhetnek. Nem így Nagy Enikő esetében. Tevékenysége révén bizonyította, hogy a műfaj kötöttségei egyben megkülönböztető jegyek. Egy, a festészettől merőben eltérő művészi környezetet teremtett, amelyben kiváló festészeti adottságai a kompozíció fegyelmében, az alakok ábrázolásában és a színhatásokban nyilvánulnak meg.

Az emberközpontúság szinte valamennyi alkotására jellemző. Alakjai fölöttébb sajátosak, egyszerűségükben, elesettségükben, olykor már-már groteszkbe hajló életességükben megkapók. Kedvesen botladozók és mégis fölöttébb határozottak, mindazonáltal a kiszolgáltatottság érzését sugallják.

Nagy Enikő életútja és művészi pályájának alakulás szorosan összefügg. A kommunista börtönökkel már tizenéves korában megismerkedett, hogy aztán érett fejjel, immár családanyaként végezze el országos elsőként a Képzőművészeti Főiskola festő szakát, s kapja ennek ellenére a lehető legrosszabb kihelyezést.

Az igazságtalanság annyira megrázta, hogy akkor hosszú időre búcsút is mondott a festészetnek. Irányt váltott és autodidaktaként, önmagától kezdett el egy merőben más műfajjal, a rekeszzománccal foglalkozni, amelyet nálunk egyedüliként olyan tökélyre fejlesztett, hogy nagyhírű zománcközpontokból érkező kollégáinak elismerését is kivívta. Nem véletlenül nyerte el 1994-ben az európai zománcművészet fellegvárának számító Kecskeméten a tábor nagydíját. Pedig annak idején, a kezdet kezdetén, a hatvanas, hetvenes években, idehaza még a műfaj műveléséhez szükséges anyagok sem voltak beszerezhetők. A művész a legegyszerűbb eszközökkel, de páratlan ötletességgel alkotta meg fő művei egyikét, az Évszakokat.

S hogy mi lenne Nagy Enikő munkáinak üzenete? Az alakjait szinte kivétel nélkül természetközelbe helyező művész – legyen szó biblikus, mitologikus témáról, vagy a népélet megnyilvánulási formáiról, amilyen a vetés, az aratás, vagy a szüret – arra a valós veszélyre igyekszik felhívni a figyelmet, amit az agyongépesített modern kor jelenthet az emberiség számára. A természettel való kapcsolat megszűnte olyan értékektől fosztja meg az embert, amiket a legmodernebb kényelmi berendezés vagy elektronikus információtömeg sem kárpótolhat. Vissza a természetbe – sugallják a művész alkotásai. Nem úgy mint Rousseau korában, hanem a 21. század körülményei között. Mert így is lehetséges. Aminthogy vissza a figurativitáshoz. Nem úgy, ahogyan azt évtizedekkel, -századokkal ezelőtt tették, hanem a modern kor elvárásainak megfelelően.

Művészi érdemeinek elismeréseképpen 2012-ben az anyaország a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét adományozta Nagy Enikőnek. Az EMKE idei Szolnay Sándor Díja pedig méltó elismerése annak az igényes, pontosan és szépen végzett munkának, Nagy Enikő kimagasló művészi életművének, amellyel az európai kitekintésű erdélyi képzőművészetet gazdagította.

(Elhangzott 2014. április 12-én Kolozsváron, az EMKE díjkiosztó ünnepségén)

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás