Gergely Balázs

Megtiszteltetés a Kincses Kolozsvár Egyesület kuratóriuma és a Kolozsvári Magyar Napok szervezői számára, hogy Balog Zoltán lelkipásztor, miniszteri biztos elfogadta meghívásunkat, és a mai napon átadhatjuk neki a Kincses Kolozsvárért-díjat! Megtiszteltetés ugyanakkor az is, hogy Balog Zoltán méltatásával engem bíztak meg, bár bevallom, a felkérést némi aggodalommal fogadtam.

Hogyan is méltathatnám Balog Zoltánt, a Hold utcai gyülekezet lelkipásztorát, teológiai tanárt, miniszterelnöki főtanácsadót, alapítványi elnököt, volt országgyűlési képviselőt, államtitkárt vagy minisztert, amikor a felsoroltak közül jómagam egyik tisztséggel sem tudok azonosulni?

Éppen ezért abból a biztos pontból indítok, amely meghatározója nemcsak a saját, hanem a folyamatosan táguló közösségünk életének is. Kolozsvártól és a Kolozsvári Magyar Napoktól kiindulva próbálom felépíteni Balog Zoltán méltatását!

Nekünk – erdélyi és kolozsvári magyaroknak – szerencsénk van, mert még idejében feleszméltünk és beláttuk: ha hosszú évtizedekig elzárnak minket tereink szabad használatától, és ha e méltatlan helyzet ellen nem teszünk, közösségünk és kultúránk egésze látja kárát. A Kolozsvári Magyar Napok révén, nem kizárólagosan, de sikerült újra belaknunk és visszavennünk tereinket. De mit is jelent egy nemzeti közösség életében a tér? Mit jelent számunkra Kolozsvár Főtere? Azt, amit egy család számára a ház. A közösségnek a köztér az otthona. Ha egy közösséget megfosztanak tereitől – akár egy hajlék nélkül maradt család –, előbb-utóbb szétesik. Kolozsvár főterét sokan a teljes erdélyi magyar közösség szimbolikus főterének is tekintik, ezért kiemelt jelentőséggel bír.

Egy lépéssel tovább merészkedve, egy lokálpatrióta elfogultságával arra ragadtatom magam, hogy a kolozsvári Mátyás teret – a Kossuth tér és a Hősök tere mellett – az összmagyarság főterének lássam és láttassam. S bár nem szorul különösebb magyarázatra, hogy mindhárom terünk kiemelkedő helyen szerepel a nemzet szimbolikus térképén, külön-külön egyik sem képviseli a teljes egészet. Mindhárom tér egy-egy központi eleme jeleníti meg a hagyományos főterek egy-egy meghatározó attribútumát. A Kossuth teret az Országház uralja, amely a Szent Korona és a magyar törvényhozás otthona. A Hősök terét a millenniumi emlékmű és Zala György monumentális szobrai határozzák meg, melyek a hagyományt, az ezeréves magyar államiságot szimbolizálják. Kolozsvár Főterének központi eleme az Isten háza, a kereszténység és a keresztény kultúra évszázadokat kiállt bástyája, a Szent Mihály-templom. A törvény, a hagyomány és a hit csodálatos jelképei, épített szimbólumai, a nemzet főterein: bár külön-külön is meghatározók, monumentálisak, de igazi összhangot mégis egy képzeletbeli egységben alkotnak.

Vallom, hogy az ember – természetéből fakadóan – mindig a harmóniára törekszik, amelynek megteremtése kényes egyensúlyérzéket igényel. A három tér egymást kiegészítő jellege vezetett rá arra, hogy megértsem Balog Zoltán személyiségének lényegét. Ő azon ritka közéleti személyiségek egyike, akiben az említett egységre és harmóniára való törekvés pontosan érzékelhető. Évtizedek óta hűséges és kitartó szolgája közösségének úgy, hogy lelkészi hivatásából eredően a pragmatikus világi szempontrendszer mellett egy magasabb rendű értékrendnek is következetesen megfelel. Országház és templom: a világi hatalom és a teremtő Isten embere egy személyben. Nem kis kihívás ennek a két elvárásnak egyszerre megfelelni, és ebből fakadóan vállalni a kétszeres felelősséget is. Balog Zoltán ezt a kettős szolgálatot példásan végezte és végzi.

Személyében válik valósággá a három érték harmóniája, amelyekről tereink esetében szóltam. Ez teszi őt többé egy hiteles politikusnál, ettől lett ő számomra az eszményi közösségi ember példája. Politikai ellenfelei előszeretettel becézték emberminiszternek. Meglehet, hogy ennél találóbb névvel nem is illethették volna! A latin minister szó ugyanis nem urat, hanem szolgát jelent. Balog Zoltán egy személyben Isten és világi közösségünk hiteles szolgálója.

Számomra Ő az örökös miniszter, aki megbízhatóan és alázattal mindig ott tevékenykedik a téren, a fórumon, az emberek között. Mérlegel és irányt mutat. Ahol Balog Zoltán áll, ott a korábban említett három érték – törvény, hagyomány és hit – mindig összeér.

Tisztelt Miniszter úr!

A kolozsvári magyar közösség nevében köszönöm Önnek és mindazoknak, akiket Ön képvisel, az odafigyelést és gondoskodást, és ami talán még ennél is fontosabb: köszönjük a jó példát!

(Elhangzott a Kincses Kolozsvár Egyesület évzáró gáláján, Kolozsváron, 2019. december 8-án.)

Tisztelt hölgyeim és uraim! Meggyőződésem, hogy ha 2001 előtt mérték volna a diákság körében a kolozsvári Báthory István Elméleti Líceum – korábban 3-as Matematika-Fizika Líceum – tanárainak népszerűségét, bő másfél évtizeden keresztül Vincze Zoltán történelemtanár – mindannyiunk Zoli bácsija – évről-évre ott állt volna a képzeletbeli dobogón. Anélkül emelkedett ki az iskola igencsak erős tanári karából, hogy bármiféle versengő szellem, vagy a diákok „kegyeinek” keresése hajtotta volna. Épp ellenkezőleg: visszafogottsága, szerénysége őszinte elkötelezettséggel és lelkesedéssel párosult, így vált Ő sokunk szemében a tanári szoba Nemecsek Ernőjévé, akit lehetetlen volt nem szeretni. Mindemellett úgy ismerte és olyan hitelességgel tanította a történelmet, mintha azt nem is könyvekből tanulta volna, hanem évezredek időutazójaként megélte volna minden jelentősebb mozzanatát. Nem véletlen tehát, hogy a diákok rajongtak érte, és annak ellenére, hogy az iskola elsősorban reál beállítottságú volt, neki köszönhetően sokan döntöttek úgy, hogy egyetemi tanulmányaikat történelem, illetve régészetet szakon folytatják.

Vincze Zoltán egész tanári pályája alatt – állomásozzon Széken, Torockón vagy éppenséggel Székelykocsárdon – hasonlóképpen viszonyult a hivatásához, ebből következőleg Őhozzá is hasonlóképpen viszonyultak tanártársai és diákjai: mindenhol tisztelet és szeretet övezte.

2001-ben következett be az a pillanat, amelyet minden igazi pedagógus nehezen fogad el, hiszen a nyugdíjazást úgy éli meg, mint hivatásszerűen végzett munkájának kényszerű lezárását. Sokan belebetegednek ebbe. Nem így Vincze Zoltán. Nyugalmazott tanárként végre teljes mértékben azzá válhatott, amiben addig – paradox módon – a hőn szeretett tanári pálya korlátozta: kutató történésszé. Fiatalos lelkesedéssel vetette magát a munkába, éjt nappallá téve levéltárazott, könyvtárazott, utazott, jegyzetelt, s immár több mint tíz év távlatából jól látható, hogy a precíz szakszerűséggel végzett munkája nemcsak, hogy nem volt hiábavaló, hanem tudományos jelentősége alapján felbecsülhetetlen értéket képvisel. A helytörténeti és népszerűsítő tanulmányok és kötetek mellett az egyetemes és magyar tudománytörténetben egyaránt kiemelkedő fontosságú az a kutatómunka, amelynek eredményeként immár örökre Vincze Zoltán nevéhez kötődik az erdélyi és kolozsvári régészeti iskola születésének, első évtizedeinek dokumentálása és feldolgozása Pósta Béla iskolaalapító professzor és tanítványai hagyatéka alapján.

Mindenkori tanítványaként – sokunk nevében – a legnagyobb szeretettel mondom:

Tisztelt tanár úr, kedves Zoli bácsi! Isten éltesse, és köszönjük!

(Elhangzott 2015. április 11-én Kolozsváron, az EMKE díjátadó ünnepségén)