Tisztelt hölgyeim és uraim! Meggyőződésem, hogy ha 2001 előtt mérték volna a diákság körében a kolozsvári Báthory István Elméleti Líceum – korábban 3-as Matematika-Fizika Líceum – tanárainak népszerűségét, bő másfél évtizeden keresztül Vincze Zoltán történelemtanár – mindannyiunk Zoli bácsija – évről-évre ott állt volna a képzeletbeli dobogón. Anélkül emelkedett ki az iskola igencsak erős tanári karából, hogy bármiféle versengő szellem, vagy a diákok „kegyeinek” keresése hajtotta volna. Épp ellenkezőleg: visszafogottsága, szerénysége őszinte elkötelezettséggel és lelkesedéssel párosult, így vált Ő sokunk szemében a tanári szoba Nemecsek Ernőjévé, akit lehetetlen volt nem szeretni. Mindemellett úgy ismerte és olyan hitelességgel tanította a történelmet, mintha azt nem is könyvekből tanulta volna, hanem évezredek időutazójaként megélte volna minden jelentősebb mozzanatát. Nem véletlen tehát, hogy a diákok rajongtak érte, és annak ellenére, hogy az iskola elsősorban reál beállítottságú volt, neki köszönhetően sokan döntöttek úgy, hogy egyetemi tanulmányaikat történelem, illetve régészetet szakon folytatják.
Vincze Zoltán egész tanári pályája alatt – állomásozzon Széken, Torockón vagy éppenséggel Székelykocsárdon – hasonlóképpen viszonyult a hivatásához, ebből következőleg Őhozzá is hasonlóképpen viszonyultak tanártársai és diákjai: mindenhol tisztelet és szeretet övezte.
2001-ben következett be az a pillanat, amelyet minden igazi pedagógus nehezen fogad el, hiszen a nyugdíjazást úgy éli meg, mint hivatásszerűen végzett munkájának kényszerű lezárását. Sokan belebetegednek ebbe. Nem így Vincze Zoltán. Nyugalmazott tanárként végre teljes mértékben azzá válhatott, amiben addig – paradox módon – a hőn szeretett tanári pálya korlátozta: kutató történésszé. Fiatalos lelkesedéssel vetette magát a munkába, éjt nappallá téve levéltárazott, könyvtárazott, utazott, jegyzetelt, s immár több mint tíz év távlatából jól látható, hogy a precíz szakszerűséggel végzett munkája nemcsak, hogy nem volt hiábavaló, hanem tudományos jelentősége alapján felbecsülhetetlen értéket képvisel. A helytörténeti és népszerűsítő tanulmányok és kötetek mellett az egyetemes és magyar tudománytörténetben egyaránt kiemelkedő fontosságú az a kutatómunka, amelynek eredményeként immár örökre Vincze Zoltán nevéhez kötődik az erdélyi és kolozsvári régészeti iskola születésének, első évtizedeinek dokumentálása és feldolgozása Pósta Béla iskolaalapító professzor és tanítványai hagyatéka alapján.
Mindenkori tanítványaként – sokunk nevében – a legnagyobb szeretettel mondom:
Tisztelt tanár úr, kedves Zoli bácsi! Isten éltesse, és köszönjük!
(Elhangzott 2015. április 11-én Kolozsváron, az EMKE díjátadó ünnepségén)
