A kolozsvári Szabadságban 1849. augusztus 7-én rövid híradás jelent meg az elvesztett segesvári csatáról, amely csaknem Bem József, a hős fővezér életébe került. A cikk így végződik: „koszorús népköltőnk, a tűzlelkű Petőfi Sándor hír szerint elveszett”. Krizbay Miklós szerkesztő, Petőfi megdöbbent barátja még hozzátette: „Nagyszerűbb nemzeti csapás lenne tisztelt barátunk elvesztése, semhogy a valóság esetében eddig hivatalos tudósítást nem kaptunk volna felőle. Minthogy pedig ily tudósításunk mai napig nincs, alaptalan mendemondának hisszük és valljuk azon hírt.” Pedig a hírt nem vaklárma szülte, hanem valóság volt. 1849. július 31-én – úgy, ahogy megálmodta – a harc mezején, a segesvári ütközetben, a Fehéregyháza és Héjjasfalva közötti síkon, az Ispánkút közelében, egy dzsidás lándzsájától megsebezve, elesett a „magyar nép poétája” és a világirodalom egyik legnagyobbja.
Kalandos élet és gazdag költői pálya, 1848–49 forradalmának és szabadságharcának mozgalmas időszaka után érkezett el élete végpontjára. Miután az alföldi mészáros fiának a nyomorgó diák, „megbukott kóborló színész”, sorezredbeli szolgálat és segédszerkesztő sorsa jutott, bámulatosan rövid idő alatt a magyar irodalom legnépszerűbb költője lett, aki vezető szerepet játszott a március 15-i forradalmi eseményekben. Az 1842-ben, az Athenaeum hasábjain megjelent első versétől, A borozótól egészen a Szörnyű időig, az utolsóig, a bordaloktól és életképektől a politikai és szerelmi líra csúcsáig, mindössze hétévi irodalmi működése alatt 21 kötetnyi verse, regénye, drámája, fordítása jelent meg. A személyi líra zsengéivel indult, és a plebejus demokratizmus, a forradalom és szabadságharc ünnepelt költőjének rangjára emelkedett. „Neve olyan ismeretes az országban, mint Hugo Viktoré Párizsban”, mikor az ellenforradalmi veszély fegyverfogásra készteti. Sok ifjú forradalmár társával csatasorba állott ő is, bizonyságául annak, hogy népe „nem helóta-fajzat”, hanem együtt menetel a népszabadság és demokrácia Európájával. Mert nála a költemény nem volt hazugság, hanem egy volt életével, jellemével és tetteivel. S hogy őt, Petőfit, népének és az emberiségnek ezt a kincsét puskák, ágyúk és a halál százféle masinái elé akarják állítani, egy katonán és két költőn – Bem Józsefen, Vörösmarty Mihályon és Lisznyai Kálmánon – kívül senki sem akadt, aki megborzadt volna e gondolatra.
A katonaruhás költő „szép élete” akkor kezdődött, mikor Kossuth serege még „örökös retirádák”-kal hátrált a minden oldalról támadó, messze fölényben lévő császáriak elől. Először Debrecenben, a „cívis városban” szolgált. Az „obsitos katona” tudását a forradalmi hadsereg újoncainak kiképzésében hasznosította, kétszáz alföldi parasztgyerekből kellett „kétszáz katonát csinálnia”. Az ország legnépszerűbb költője azonban meg tudta találni az utat a katonai keretek között is a nép egyszerű fiainak lelkéhez. Az eke szarva helyett most kardot ragadott legények emlékét meg is örökítette a Tiszteljétek a közkatonákat című versében, és biztosak lehetünk abban, hogy nem a habsburgi hadsereg hírhedt „drill”-jének kegyetlen formalizmusára nevelte őket, hanem a komoly harcban szükséges fegyverkezelés mellett hazaszeretetre, helytállásra és meg nem alkuvásra.
Petőfi forradalmár-katona volt, s a „forradalom fegyelme más, mint a kaszárnyáké”, ahogy Illyés Gyula mondja; s így nem csodálkozhatunk, ha Petőfi ismételten összetűzött „goromba tábornok”-okkal, hol az uniformishoz szükséges „nyakravalóhordás végett”, hol egy tábornokra kompromittáló levél közzététele miatt. Azért is választotta működési helyül Bem, a forradalmár-tábornok seregét, akihez rövidesen olyan viszony fűzte, mint fiút az atyjához. Nem véletlenül nevezte Bem a költőt „fiam”-nak, és Petőfi nem szép szavakat akart mondani rajongva szeretett tábornokának – aki a sebesült jobb helyett bal kezével tűzte mellére a Katonai Érdemjelet –, mikor így szólt: „Tábornokom, többel tartozom önnek, mint atyámnak; atyám csak életet adott nekem, ön pedig becsületet.” A lengyel forradalmár-tábornok és a bécsi barikádharcok hősi parancsnoka Petőfi szemében „Osztrolenka véres csillaga”, „A szabadság régi bajnoka” és az osztrák erők fölötti győztes erdélyi hadvezér. Bem pedig – a rab hazájáért küzdő Mieczkiewicz honfitársa – megtanulta becsülni a harcra lelkesítő forradalmár költő szavát és életét. Azért írta Kossuth Lajoshoz szóló levelében, hogy Petőfi „eszméi, bátorsága és ügyessége nagy szolgálatokat tettek nekem”.
A bécsi forradalmi erők volt főparancsnokának kinevezésével a Honvédelmi Bizottmány élén álló Kossuth az erdélyi hadsereg fővezérségére nemcsak kiváló talentumú és képzettségű tábornokot állított, hanem a néphez közel álló forradalmárt, aki intézkedéseivel, szózataival, beszédeivel és tárgyalásaival szolgálta az abszolutizmus elleni harc és a népek megbékélésének ügyét. A forradalmi hadsereg, amelynek élére állott Bem kiáltványának szavai szerint, „a közös népszabadságért harcol, azért küzdenek soraiban mindenféle népfaj ivadékai, miáltal egyszersmind az európai népszabadság előharcosául lőn felszentelve”. A szabadságharcos ősz tábornok személyes bátorságával is magával ragadta katonáit, és népszerűségre tett szert az erdélyiek között. Nemcsak a székelyek rajongott „Bem apó”-ja lett, hanem demokratikus intézkedéseivel megbecsülést vívott ki magának a román nép előtt is, amelynek fiai szintén ott harcoltak seregében. Bem méltán hivatkozhatott arra, hogy seregében „mindenféle népfaj ivadékai” harcolnak, hiszen a magyarok mellett ott küzdött Bem oldalán a bécsi légió, aztán lengyel, olasz, szlovák katonák; Anton Kurz, Bem hadititkára német volt: velük egy sorban véreztek a csucsai győzelemtől a segesvári csatavesztésig román újoncok is.
Ilyen volt hát Bem serege, ahova 1849. január közepén – kis családját odahagyva – Petőfi igyekezett. A Debrecen–Nagyvárad–Kolozsvár–Dés–Beszterce–Marosvásárhely útvonalon haladt, majd dél felé vette útját. Menet közben, az egyik medgyesi vendéglőben egy honvéd rohant feléje. Lisznyai Kálmán volt, a „palóc költő”. „Sírva csókolta össze-vissza. Utóbb egész szenvedéllyel tört ki: »Hát nincs már ember Magyarországon, hogy téged, a haza büszkeségét is kockára tettek?«” – jegyzi fel a találkozóról Petőfi útitársa, egy ismeretlen naplóíró, aki számára aztán január 24-e felejthetetlen napként maradt meg. Ő írja le, hogy a Medgyes és Nagyselyk közti országúton nagy létszámú csapattal találkoztak, amelynek parancsnokával Petőfi szóba elegyedett. A tiszt megkérdezte:
– Mi a neve a százados úrnak?
– Petőfi.
– A poéta? – kérdi egy erős hang a huszárok soraiból.
– Igen.
E szóra, mint varázsütésre felriad a hallgatag völgy s ezer torok »éljen« kiáltása mennydörgött végig a hegyek közt, s áradatként megindult ez az egész tömeg szekerünk felé, melyben Petőfi lángra gyúlt arccal, a meghatottságtól mintegy átszellemülten állt, s levett sapkával nyújtotta kezét a feléje tolongó székelyeknek.”
Január 25-én este érkezhetett Szelindekre, ahol Bem visszavonulóban lévő serege pihent. Bizonyára mindjárt jelentkezett Bem szállásán, aki aztán táborkari századosnak nevezte ki. Rövidesen megismerkedett a hadsereggel is. Forradalmi szellemtől áthatott sereg volt ez, hiányos felszereléssel és egyenruhával, sokszor katonafegyver helyett vadászpuskával a vállán, nemegyszer ronggyá foszlott köpenyekben és lábbelivel, de valamennyien lelkes, halálmegvető és elszánt harcosok, akik csonttá fagyott göröngyökön és süllyedő sárban, hózivatarban és tűző napsütésben hűségesen követték ősz vezérüket, aki alig tudott egy-két szót magyarul, de ezek a szavak rohamra és az ellenség legyőzésére buzdították a katonákat. Nem csoda, hogy az erdélyi hadsereg olyan kiváló témája lett a szabadságdalnok Petőfi számára.
A székely katonák a költő megérkezése napján először Bem, aztán Petőfi szállása ablakainál tisztelegtek: elénekelték a francia forradalom indulóját, a Marseillaise-t és a lengyelek szabadságdalát, a Búsul a lengyelt. Petőfi behívta szobájába az énekeseket, dohánnyal és borral kínálta őket, miközben olyan cifrán szidta a németet, hogy „mi fuldoklásig nevettünk” – írja a szemtanú.
Nemcsak a fővezér és a közkatonák, hanem a tisztek is szeretettel vették körül a költő századost. Bem tisztikarában működött Teleki Sándor, a „vadgróf”. Petőfi költői barátja, aki később az emigrációban Victor Hugóval köt barátságot, és Garibaldi seregével lép partra Marsalánál. Ott volt Czetz János, a 27 éves tehetséges tábornok és kiváló emlékíró; Csutak Kálmán, ez a bátor őrnagy, következetes demokrata, a román néppel való megbékélés őszinte híve; Bethlen Gergely, a Mátyás-huszárok parancsnoka, aki később az olaszországi magyar légió egyik szervezője lesz; aztán a legendás hírű Kiss Sándor ezredes, Tömös védője, aki sebesülten esett fogságba, megmérgezte magát, és „mint hős és szabad ember halt meg, a haza és szabadság nemtője virraszt emléke fölött” – amint a székely történetíró sírkövére véste. Közöttük volt még Anton Kurz is, ez a németországi származású demokrata történetíró, a Bemért rajongó szászföldi újságíró, a sereg hadititkára, akivel Petőfi gyakran dolgozott egy szobában, katonai irományok szerkesztésével foglalatoskodva.
Február 4-én, egy vasárnapi napon, Vízaknán esett át a költő a tűzkeresztségen, „ott volt a jobbszárnyon – írja a szemtanú –, ki tajtékzó lován megvetve a félelmet, a halált, lelkesített, bátorított mindenütt…” Petőfi részt vett a következő napok csatáiban is, szuggesztív erejű haditudósításokat küldve a február 4–7. közötti harcokról, és egy felejthetetlen verset, címe: Négy nap dörgött az ágyú. Ekkor Bem Déva felé vonult vissza, s ott erősítéseket kapva február 9-én a Sztrigy felé indult, hogy megnyerje híres csatáját a piski hídnál. A veszélyektől lehetőleg mindig óvott Petőfit pedig egy nappal előbb egy szállítmánnyal Debrecenbe rendelte.
Forrás: Vasárnapi Újság, 1899/32.
Március elején ismét Bem mellett volt, majd újabb debreceni megbízatás után április 11-én ismét visszatért Bem seregéhez, aki időközben tönkreverte Puchner tábornok osztrák, és a segítségére siető Szkarjatyin orosz seregét (ez volt az első cári intervenció 1849. február és március havában), bevette Szebent és Brassót, a Kárpátokon túlra üldözve az ellenséget. Mindenütt nagy volt a lelkesedés. Széltében-hosszában Petőfi verseit szavalták, a „vörös republikánus” Táncsics lapjában, a Munkások Ujságában megjelent Petőfi híres verse, az Itt a nyílam, amelyben a költő a köztársaságot élteti.
1849 áprilisában Petőfi részt vett Bem bánsági hadjáratában, s „vitéz tábornoka” őrnagyi rangra emelte, s neki is kijutott a Bemet fogadó lelkesedésből. Lugoson például – mikor Petőfit meglátta Bem kíséretében – „a nép lelkesen megéljenezte a költőt”. Mikor Bem megszemlélte a Temesvár köré összpontosított seregét, ott lovagolt kíséretében Petőfi is. Lendvai Miklós, a bánsági Petőfi-hagyományok kiváló gyűjtője így ír erről: „A katonák rögtön felismerték kihajtott inggallérjáról és nem kevésbé lelkesen megéljenezték, mint hadvezérüket. – Petőfi komolyan, katonai tisztelgéssel fogadta az üdvözléseket, Bem pedig – aki egyébkor mindig komornak mutatta magát – mosolygott és láthatóan örült annak, hogy az ő »kedves Sándor«-át – mint Petőfit nevezte – oly szép ovációkban részesítik.” Hozzáteszi még, hogy a szemle annyira fellelkesítette Bem katonáit, hogy utána szakadó esőben Petőfi Nemzeti dalát kezdték énekelni.
Karánsebesen írta híres versét, A székelyeket, és a hadsereg szellemének ápolására egy régebbi versét. A Csatadalt saját költségén kinyomatta, szétosztva a példányokat a katonák és a lakosság között. Mint Bem segédtisztje, részt vett a jelentések összeállításában, és mint lelkes haditudósító izgalmas és hű képet festett a katonai eseményekről, Bem hadseregének győzelmes harcairól.
Munkái, amelyek kötetekben, röplapokban és újságokban sok tízezer ember között forogtak közkézen, ott simultak a forradalmi hadsereg nem egy katonájának zsebében. Vadnai Károly, a későbbi népszerű író, aki 16 éves korától végigharcolta a szabadságharcot, éppen hasonló eseteket említ emlékirataiban. Vadnai egy Bene Pál nevű székely fiúval együtt szolgált 1850-ben, a szabadságharc leverése után osztrák sorezredbe sorozva Villafrancában. Mindketten zubbonyukban hordozták Petőfi verseinek 1844-es kiadását, együtt szavalták a költő verseit, s mikor egy-egy igeszón fennakadtak, összevetették példányaikat. Vadnai, Bene példányát megfordítva, látta, hogy annak hátán füstös lyuk sötétlik. Érdeklődésére, hogy mi legyen az, Bene, Bem egykori hadnagya elmondott egy történetet. A szabadságharc alatti szolgálata idején zubbonyára két belsőzsebet varratott. „Egyikbe tettem – mesélte – néhány kedves levelemet s a debreceni Közlönynek azt a számát, melyben hadnagynak neveztek ki. A másikba a Verseket. Így volt az Ojtozi-szorosban is, midőn sűrű puskaropogás közt előre törtünk. És aztán ez a példány fogta föl az egyenes szívemnek röpülő muszka golyót. Nézd, itt van az óraláncomon maga a golyó is. Annak én csak egy kis ütését éreztem. Hogy a Versek nélkül másként lett volna, azt csak a harc után tudtam meg. A golyó tizenöt lapot bírt átlyukasztani. Így mentette meg az életemet Petőfi.”
Petőfi, aki május 6-án Klapka tábornokkal való összetűzése után lemondott őrnagyi rangjáról, csak július végén tért vissza a hadsereg kötelékébe. Az eltelt időszakban nagy események zajlottak.
A tavaszi hadjárat győztes csatái után, április 14-én a debreceni Nagytemplomban megtörtént a Habsburg-dinasztia trónfosztása, aztán következett Budavár visszafoglalása, az osztrák hadsereg kiszorítása az országból. De aztán Ferenc József segélykérésére Magyarországra zúdult a cár hadseregének kétszázezer katonája, s az ellenforradalom egyesült seregei fokozatosan visszavonulásra kényszerítették a forradalmi erőket.
Képek: Szabó József gyűjteménye, Fehéregyháza
Petőfi, a forradalom és szabadságharc költője a vész napjaiban először Damjanicshoz, a „vörössipkások tábornoká”-hoz akart csatlakozni, de aztán Bem hívó levele arra bírja, hogy július 18-án Mezőberényről elinduljon utolsó erdélyi útjára, és mindhalálig kövesse dicső tábornokát. Családját Tordán hagyta, majd Petőfi Egressy Gáborral kereste Bem seregét, amely hol itt, hol ott vívta kétségbeesett harcát a cári csapatokkal. Nehezen találta meg, mert Bem időközben betört Moldovába, és ott tett kísérletet arra, hogy a szabadságharcot kiterjessze. Végre, július 25-én megtörtént emlékezetes találkozója Bemmel, amelyről utolsó levelében így ír a költő: „Bemmel Bereckben találkoztam; megálltam hintaja mellett, s köszöntem neki, ő oda pillant, megismer, elkiáltja magát és nyújtja felém karjait, én fölugrom, nyakába borultam, összeöleltük és csókoltuk egymást, »mon fils, mon fils, mon fils« (fiam, fiam, fiam), szólt az öreg sírva. A körülálló népség azt kérdezte Egressy Gábortól, hogy »fia ez a generálisnak«.” Hiába, a nehéz napokban Petőfi a szabadságharc kipróbált vezéréhez siet, Bem pedig fiaként fogadta, mert seregének szüksége volt Petőfire, a szabadság elszánt dalnokára. 1849 júliusában, mikor másutt az árulás, megalkuvás és csüggedés kezdett erőt venni a szabadságharcos hadakon – csak az erdélyi hadsereg volt már az egyetlen forradalmi fegyveres erő, vezére a forradalmár-katona, aki ugyanazt fejezte ki fegyverrel, amit a költő fejezett ki tollal: a megalkuvás helyett a forradalmi harcot a végsőkig.
Ennek jegyében vívta meg Bem serege a segesvári csatát, amely annyi más katona mellett Petőfi életébe került. Hiába óvta őt Bem, Petőfi nem kímélte magát, s viharban forgó falevélként sodorta el a vesztett csata szörnyű fergetege. Hiába kerestette ősz vezére, emberei nem találták, de szavahihető szemtanúk állították, hogy belekerült az ellenséges csapatok gyűrűjébe. Halálát nem látta senki, sírhelyét senki sem ismeri, de ma már nem vitás: ott esett el.
Bem szétvert hadserege azonban, ha megfogyva is, de megtörve nem, a megmaradt tépett zászlókkal és a zsebben néhány patronnal, élén ősz vezérével egy hét múlva bevette Nagyszebent. Mikor pedig minden összeomlott, Bem, az európai szabadságharcok önzetlen hőse, hű katonáitól kísérve, oldalán egy vászontarisznyával – ez volt minden vagyona – elhagyta az országot Orsovánál, de a világ megbecsülése kísérte.
Petőfit és Bem seregét a harcok tüze ötvözte össze. A hős lengyel tábornok nevét és tetteit fénylő aranykeretbe foglalta költő-hadsegéde, aki vezére oldalán hat csatában vett részt, és hősiességéért érdemrendet és őrnagyi rangot kapott tőle. Mennyire igazak Dienes András szavai, aki egész életét Petőfi szabadságharcos szerepe és halála körülményei tisztázásának szentelte: „.. ha volt valaki a világ irodalmában, aki meghalt azért, amit megénekelt, akkor ő volt az; ne feledd, nincs rajtunk kívül nép, mely legnagyobb költőjét legnagyobb szabadságharcában vesztette el”.
(1969/7)
