Eredetileg az orvosi pálya érdekelte volna, de aztán egy orvos lebeszélte – „ez nem az az orvoslás, ami volt régen” –, mint Max Planckot, a kvantumfizika elméleti megalapozóját az egyik fizikatanára, merthogy már nincs mit feltalálni a fizikában. Kovács Zoltán – dr. ny. egyetemi docens, a Brassai Sámuel Líceum volt tanára, többek között a BBTE pedagóguskonferenciáinak (1999–2008) szervezője, az Erdélyi Múzeum-Egyesület újraalapító tagja, több szakmai díj kitüntetettje, számos kötet szerzője vagy társszerzője – így átváltott az elektronikára, ami akkoriban olyan vonzó volt, mint manapság a számítástechnika. A váltás persze nem volt könnyű; a mai Báthory-líceum elődiskolájának fizikatanára, Horváth József meg is állapította, hogy nem tud semmit. De azért ő elment Bukarestbe a felvételire, ahol nem is érte el a bejutási szintet… Így járta aztán Kolozsváron végig a fizikát, ami, mint ahogy ő maga mondja, szép, de a másik agyfélteke fejlesztésére is gondot kellene fordítani. Ezért aztán elvégzett még egy-két egyetemet, mígnem a felesége (Kovács Kiss Gyöngy művelődéstörténész, a Korunk főszerkesztője – szerk. megj.) „rászólt”, hogy fejezze már be a diákéveket… Merthogy ötven évesen iratkozott be a pszichológiára, hatvan körül fejezte be – Pécsen – a pedagógiát. Hogy a másik agyféltekét is fejlessze…
De mindez már egy másik történet. Mert azt sokkal kevesebben tudják róla, hogy fiatal fizikatanárként Kovács Zoltán lehetett volna Románia első paralimpiai bajnoka. Csakhogy 1975-ben még nem rendeztek paralimpiákat, így a mozgássérültek második világversenyén (Deuxièmes Jeux Mondiaux des Handicapés Physiques) lett aranyérmes 100 méter gyorsúszásban (továbbá 25 méter gyorson ezüst-, 50 méter pillangóúszásban pedig bronzérmes). Az aranyéremmel történő kitüntetéséről készült fényképet nem tudta megvásárolni… Ez is szóba került a Kovács Zoltánnal készített interjúm során.
Marika néni és a párnacsata
– Úgy tudom, az édesapja is sportolt…
– Kovács Béla a Református Kollégiumba járt a negyvenes évekig, utána közgazdaságot végzett a kolozsvári egyetemen. Az iskolában valóban sportolt, a megmaradt fényképek alapján. Atletizált, s van egy olyan fényképem is róla, amelyiken nyújtón gyakorol. Később futballozott is; egyszer, emlékszem, gyermekkoromban, hogy gipszben volt a lába. Nem sokat tudok az ő sportolói múltjáról, nem sokat mesélt nekünk erről. De az úszáshoz semmi köze nem volt… Amikor én az uszodába elkerültem, az azért volt, mert az akkori 11-es líceumnak az elemi osztályaiból átkerültem ötödikben a mostani Apáczaiba, az akkori 3-as számú középiskolába, s ott az osztálynak, amelybe bekerültem, a fele uszodába járt. Az egyik osztálytársam engem is elvitt egyszer, s ott maradtam. Az edzőnőnk, Benedek Mária – a repülőmodellező Benedek István férje –, akit csak Marika néninek szólítottunk, valószínűleg látott bennem valami tehetséget. Ebben talán az is közrejátszott, hogy én később kezdtem el járni az uszodába az osztálytársaimhoz képest, de erős akaratú voltam, s be akartam hozni a lemaradást. Noha a jobb lábam részben béna volt, és jóval fejletlenebb is a másiknál. Ráhajtottam hát az edzésekre. Olyannyira komolyan vettem, hogy még „bajom” is volt emiatt: a társaim sokszor unták az edzést, vagy fáztak a vízben, s kiszálltak, mielőtt leúszták volna a távot. Én viszont nem, és tovább úsztam, Marika néni rendszerint visszahajtotta őket is a vízbe. Így kezdődött…
– Ez egyesületi szinten zajlott?
– Igen, az egyesületnek, ahova mi jártunk Sportiskola volt a neve – Şcoala Sportivă de Elevi, röviden SSE. Versenyekre is jártunk, voltak városi versenyek, iskolák közötti versenyek… Gyakran Koncz Rudi bácsi mérte az időt – arisztokrata származású, magas ember volt; régi, prémes gallérú őzbundakabátban járt, franciát tanított a református kollégiumban –, vagy ott volt Boldis László, ő is egy emblematikus személyiség, élt-halt a sportért. Az akkoriban Ady–Șincai nevű líceum diákjait hozta a versenyre, csak nem volt elég úszója, s mindig próbált minket meggyőzni, hogy álljunk be az ő csapatába. De nem sikerült neki… Ugyanígy nem sikerült a pólósoknak sem megnyerniük minket, pedig ugyanígy udvaroltak, hogy álljunk be hozzájuk. Jól tudtunk úszni, s az nekik előny volt.
Aztán voltak megyei és országos versenyek… Az egyesületek közötti kapcsolat révén sokszor mentünk át más városokba, voltunk Nagyváradon, Marosvásárhelyen, Aradon, az országos bajnokságokat pedig Bukarestben szervezték évente. Voltunk a Floreasca uszodában, nyáron a kinti uszodában; egyszer lekéstem egy ilyen versenyt, mert az egyedüli óránk, amely az egyik kollégámnál volt, a párnaháborúzás közben kiakadhatott, megállt. Mi nyugodtan játszadoztunk, s amikor magunkhoz tértünk, rádöbbentünk, hogy késő van. Szaladtunk a Floreasca-parkba, messziről hallottam a hangosbemondóban a nevemet, amikor a szólítottak a rajtkőhöz, de mire odaértem, már lement a szám. Úgyhogy nem volt kellemes Marika néni, az edzőnőm elé állni. Emlékszem, azt mondta: menjek innen, mert olyan svédcsavart kapok!... Nem tudtam, mi az a svédcsavar… Na de akkor büntetésből betett 200 méter pillangóra, az egyik legnehezebb számra, kiköptem a tüdőmet…
Zavaros vizekben
– Talán érdekes lenne néhány évtized távlatából feleleveníteni, milyen volt akkoriban egy úszóedzés…
– Hatodikos gyermek lehettem, amikor elkezdtem úszni járni. Kettőig volt óránk, akkor szaladtunk az uszodába, ebbe a kis, Tímár utcai uszodába, egy óra alatt leúsztunk kétezer métert. Egy sovány kis tízórai után még leúszni kétezer métert… Mire hazakerültünk, négy óra lett, emlékszem, sokszor a klóros víz miatt a lámpa körül csak egy folt jelent meg, betűket alig láttam; a tanulás nem volt könnyű. Minden nap volt edzés, kettőtől háromig, utána egy órát szárítkoztunk. Meg beszélgettünk. Nagyon jól összerázódott társaság voltunk, román és magyar gyermekek egyaránt…
Szóval rövid száraz bemelegítés a parton, majd ugyancsak bemelegítés, de már a vízben. Utána ki volt adva, hogy milyen távot kellett úszni, rendszerint mindig ugyanazokat. A végén kaptunk egy kis időt, hogy játszadozzunk. Persze, nyáron kint voltunk a strandokon, a néhány éve haldokló városi strandon… Sokszor a Herbák-strandra jártunk, ott fűtött volt a víz, viszont mivel a cserzésből származott, eléggé zavaros, olykor kávészínű volt. A Babeș-parkban rendkívül hideg volt a víz, ott nem szerettünk edzeni. De persze, nagyon sokat úsztunk hideg vízben, hisz nyaranta mentünk úszótáborokba. Emlékszem, egyszer Viktóriavárosban voltunk, ott rendkívül hideg volt a víz. Egy régi medence volt, az alját sosem láttuk. Vagy olyan mély, vagy olyan zavaros volt a víz – nem tudom, de arra emlékszem, hogy ott rengeteget fáztunk. Ezekben a táborokban az volt a jó, hogy mindig volt egy záróverseny, ahol nem voltak jelen az ország legjobb úszói, s lehetett jó eredményeket elérni…
Sajnos, mindez nem sokáig tartott, mert néhány év után kiderült, hogy az edzőnőnknek nem voltak úgymond akkreditált képzései, nem végzett sportszakot, s hiába értette a dolgát mind szakmailag, mind emberileg, minden előzetes felkészítés nélkül leváltották.
dr. Ioan Știrbu, Marie-Paul Maxime, Ioan Psenicică, Alexandru Peev, dr. Ovidiu Chetianu,
Kovács Zoltán. Guggolnak, balról jobbra: dr. Mircea Bugnaru, Muriel Revenu.
Egy cigaretta, két másodperc
– Az új edzővel már nem volt meg az a hangulat, nem volt meg az a társaság. Mert az uszodába nem csak kimondottan az úszásért, a versenyekért jártunk, hanem azért is, mert nagyon jó közösség alakult ki. S legalább nem tekeregtünk az utcán, s az energiánkat is levezettük alaposan… Érdekes élet volt; a lényeg az volt, hogy rendszerességre szoktatott. Egyszer például nem mentem el edzésre, mert készítettek nekem egy fotónagyító gépet, s azt állítottam össze. Hazajött Marika néni, látta, hogy szerelek, s hiába mondtam, hogy belefeledkeztem, megfenyegetett: ha még egyszer hiányzok, kitesz a csapatból. Nem tréfáltak, komolyan kellett venni. És maga a felkészülés az edzésekre: rendszeresen sportorvosok vizsgáltak, oda is voltunk, hogy milyen nagy tüdőnk lett – fújdogáltuk azokat a hengereket… A sportorvos rögtön megállapította, ha valamelyikünk cigarettázott, s az illetőt azonnal figyelmeztették is, hogy kiteszik a csapatból. Ha az ember csak egy cigarettát elszívott, akkor legalább két-három másodpercet visszaesett az idejében, s akkor dolgozhatott egy hónapot, hogy azt visszanyerje. Azóta sem cigarettázom…
– Említésre méltó eredmények?
– Helyi versenyeken első-második helyek, országos szinten esetleg egy-egy ötödik-hatodik. Annyira nem voltak szembetűnő eredményeim a franciaországi versenyig… Olyan tizenegyedikes lehettem, amikor leváltották Marika nénit. Utána még járogattam edzésekre, még városi versenyeken is részt vettem, de már nem volt ugyanaz. Kimaradtam… Az egyetemen már egyéni dolog volt számomra az úszás, Maria Bâlc nevű edzőnőnk volt, jól beszélt magyarul. Ő volt az, aki beajánlott egy franciaországi versenyre. Felkereste ugyanis egy akkor alakult mozgássérült egyesület – a Zefirul – vezetője, a szintén mozgássérült orvostanhallgató, Alexandru Peev, aki egy franciaországi, mozgássérült világversenyre toborzott olyan személyeket, akik valamilyen sportot űztek. Valahonnan tudomást szereztek rólam. Akkoriban még nem rendeztek paralimpiát, vagy külön versenyeket mozgássérülteknek; ez a franciaországi is egy új kezdeményezés volt, úgy tudom, hogy eredetileg a korábbi háborúban sérült katonák versenye volt. Onnan indult… Ez a második ilyen világverseny volt, 1975-ben; akkor én már két éve fizikatanár voltam Nagyilondán.
Rájöttem: mozgássérült vagyok
– Akkoriban nagyon nehezen lehetett külföldre utazni. Végül mégis útra keltünk, és kétnapi vonatozás után megérkeztünk a helyszínre. Egy líceum kollégiumában szállásoltak el, ahol mindenféle kényelem közepette laktunk. A meglepetés másnap reggel ért, amikor a szép parkú campusra lenéztem az erkélyünkről. Világosan emlékszem, az első benyomásom a sereglet láttán az volt: mit keresek én ezek között? Én nem tartozom ezek közé a „borzasztó” állapotú emberek közé! Addig nekem szinte minden sikerült, a tanulás, a sport, a rendszeres magashegyi kirándulások; talán néhány korai esetet leszámítva velem sosem éreztették, hogy sántítok.
Aztán következett a verseny megnyitója, az egyes országok csapatai – ahogy tudtak, mankóikkal bicegve, tolókocsijukkal – a sportstadion gyepére vonultak. Világosan él bennem számos mosolygó arc a zsúfolt lelátókról, akik tapsoltak, és nekünk virágot dobtak. Nem úgy általában, hanem kimondottan nekem, pont rám mosolyogva, ezeridegenként. Ezt nem volt könnyű elérzékenyülés nélkül elviselni, a mai napig különös érzés fog el, amikor ezeket az emlékeimet felidézem. Számos felejthetetlen élményben volt még ott részem. Így tudatosult bennem, hogy egyáltalán nem borzasztó, ha valaki mozgássérült. Én az vagyok. Legalábbis, amikor eszembe jut. Néha elkerülhetetlen nem szembesülnöm a ténnyel, hogy – kisgyermekkorom óta – egyik lábamra gyermekparalízises vagyok. Nem tudok szaladni, néha járósebem keletkezik a lábujjamon, ami olykor befertőződik. Aztán nem minden cipő alkalmas, különös gonddal kell megválasztanom őket. Speciális cipőbetétet használok. Az orvos megjósolta, a különböző lábhossz miatt csak idő kérdése a gerincfájás. De mindezeknek egyelőre nem sok jelentősége van az életemben. Nem több, mint bármi más hátrány, amin túlteheti magát az ember. A rendezvénynek épp ez volt a célja – a protézisreklám mellett –, hogy mind a mozgássérültek, mind az ép fizikummal rendelkezők magukat, illetve egymást is értékeik alapján fogadják el, az előítéleteiktől megszabaduljanak. Ezen a világversenyen sikerült végleg levetkőznöm a fogyatékosságom miatti kisebbrendűségi érzésemet. Ha a költészetben beszélnek Baudelaire előtti és utáni korszakról, úgy az én életemben ezt a vízválasztót a franciaországi versenyen való részvételem jelentette. Nem a szerzett aranyérem, amit szinte a fogával ellenőrzött a német vámos, amikor hazafele utaztam, hanem az a szabad szellemiség, amit ott tapasztaltam. Biztos vagyok benne, hogy ez az élményem egész későbbi életemre nagy kihatással volt. Ha volt is tudat alatt bennem némi kisebbrendűségi érzés, ott ez valóban végleg szertefoszlott.
Zoltán. Képek: Kovács Zoltán gyűjteménye
– Milyen volt maga a verseny?
– A verseny előtt folytak a szokásos tapogatózások a versenyzők között, hogy kinek milyen eredményei voltak, és némi pszichikai nyomást is próbáltak gyakorolni, de rám ezek nem hatottak, mert határozott és erős pszichikumú voltam. Tudtam, hogyan hozhatom ki magamból a maximális teljesítményt. Nem lévén edző velem a versenyen, magamnak kellett kidolgoznom egy taktikát, amivel sikert érhettem el. Emlékszem, hogy a medence szélén ültem a soromra várva, és azon gondolkoztam – talán összesen egy percig –, hogy miképp fogom adagolni az erőmet a medencében. Akkor, ott, sebtében felépítettem az erőadagolás fázisait, mekkora erővel kezdem a távot, mikor kezdek erősíteni, és pontosan honnan dobok be minden erőt? És bejött a tervem. Messze elsőként végeztem a távot, de ez még nem jelentette azt, hogy győztesként jöttem ki. Ugyanis, az orvosok előzőleg megvizsgálták, hogy mely izmaim bénultak le, és ugyanezt tették az összes versenyzővel is. Ezután a futam idejét súlyozták a fizikai hiányosság arányában egy bizonyos számítás szerint. Ha jól emlékszem, én akkor a 100 métert 1 perc 9 másodperc alatt úsztam le, és az izomrendszeri hiányosságaim alapján talán 1 perc 2 másodpercre javították. Volt egy olyan nő is, akinek minden végtagja hiányzott, kézzel tették be a vízbe, és a puszta testmozgásával haladt előre irtó lassan. Amikor célba ért, az egész terem felállva tapsolta meg. Természetesen az idejét hiába javították ki alaposan, mégsem lett dobogós. A speciális korrekciós rendszer az ilyen extrém esetben biztosan nagyon bizonytalanná válik…
Hogy első lettem, az végül is a véletlen, vagy a szerencse kérdése. Amikor a dobogó legmagasabb fokára felállhattam, egy olyan beteljesülés-féle érzés lett úrrá rajtam, ami igazolta a sok fáradozást, a sok edzést a hideg medencékben, sokszor az iskola után, éhesen. Azt, hogy mindez nem volt hiábavaló. Hogy elértem célomat, feljutottam a csúcsra. Hihetetlen érzés.
Persze, az ember büszke, amikor az ő tiszteletére játsszák el a himnuszt, de talán nem is ez a legfontosabb: a versenyen csodálatos átváltozást éltem meg emberileg. Olyan élmények értek, amelyek hatására megváltozott a mozgássérültekkel kapcsolatos gondolkodásmódom, illetve magamat is el tudtam helyezni közöttük. Azonosulni tudtam a problémáikkal, helyzetükkel. Mondhatni, új identitásra tettem szert. És ez mindenképpen tartalmasabb lett, mint a korábbi. Merem hinni, hogy nagyvonalúbb, érdeklődőbb és sokkal nyitottabb lettem a világra.
– Azért egy aranyérem, az mégiscsak aranyérem. Miért nem volt folytatása ennek a történetnek?
– Akkor már tanítottam vidéken, Nagyilondán, elszakadtam az úszástól… És másokat sem igen láttam akkoriban, hogy 25 év fölött még úsztak volna... Más irányt vett az érdeklődésem. Ez csupán egy szakasza volt az életemnek. Ma már inkább arra vagyok büszke, hogy az egyik kedves kollégám, akivel vagy húsz évig együtt dolgoztunk, húsz év után megkérdezte, hogy mi történt a lábammal? Hogy ilyen hosszú idő alatt nem az kötötte le, amikor velem találkozott, hogy sántítok, hanem az, ahogyan viselkedem, amilyen vagyok.
