Nagy örömmel vállaltam el a felkérést arra, hogy e jeles eseményen felvillantsam a magyar és a portugál labdarúgósport ezer szállal összekapcsolt történetének néhány kiemelkedő pillanatát. Napjainkban kevesen tudnak ugyanis arról, hogy országaink labdarúgásának számos kiemelkedő alakjának életútja szorosan összeköt bennünket. Olyan sportemberekről van szó, akikre mindkét nemzet büszke lehet. Tanulmányoznunk kell munkásságukat, és nevüket őrizzük meg emlékezetünkben.
Engedjék meg, hogy e nevek közül néhányat ehelyütt kiemeljek, röviden bemutatva e sportolók és edzők szerepét a portugál labdarúgás történetében.
Ehhez vissza kell forgatnunk az idő kerekét majd’ 150 évvel, amikor az első magyar sportegyesületek az Osztrák–Magyar Monarchia időszakában megalakultak. Ez az időszak hozta az ország történetében a leggyorsabb gazdasági fejlődést, ami együtt járt a kultúra és a sport pezsgésével. 1875-ben például Budapesten rendezték meg a kontinens első nyilvános atlétikai versenyét. A labdarúgás 1896-ban kezdte meg diadalútját, 1897-ben rendezték az első mérkőzéseket, 1901-ben alakult meg a szövetség, és ekkor játszották az első válogatott meccset az osztrákokkal.
Az első fénykorát élő magyar foci az úgynevezett Duna menti iskolából nőtt ki, amely az egykori Osztrák–Magyar Monarchiában gyökerezett, de a monarchia felbomlása után éreztette igazán a hatását, amikor az utódállamok közül Ausztria, Csehszlovákia és Magyarország lettek a kontinens vezető futballhatalmai. A Duna menti iskola kialakulásában kulcsszerepe volt egy angliai ír edzőnek, Jimmy Hogannak, aki Ausztriában és Magyarországon is sikerrel dolgozott. Ő tanította meg az erőre és gyorsaságra épülő angol stílustól gyökeresen különböző skót passzjátékot, amely a technikát és az összjátékot részesítette előnyben. Évtizedekig ez lett a közép-európai országok jellemző stílusa.
Ezt a stílust tanulmányozta szászországi egyetemi tanulmányai alatt az 1900-as évek elején Augusto Sabbo, a portugál labdarúgás nagy teoretikusa, aki magyar és német gyökerű családban született Lisszabonban. Hazatérve mérnöki munkája mellett a modern labdarúgás portugáliai meghonosításának szentelte idejét. Először az 1902-ben alapított CIF (Club Internacional de Foot-ball) edzője lett a fővárosban, majd a Portugál Bajnokság (Campeonato de Portugal) indulásakor a Sporting (Sporting Clube de Portugal) edzőjeként 1922–23-ban második, 1923–24-ben első helyre vezette csapatát.
Van úgy, hogy a történelem nagy fordulatai és véletlenek egybeesése nyit új lehetőségeket tehetséges emberek számára. Így volt ez az 1920-as években Magyarországon. A világháborút követően Magyarországot ért traumák, a területi veszteségek és a gazdasági összeomlás hatására ugyanis a megélhetést kereső labdarúgó játékosok és edzők tömegével hagyták el az országot. Egyik úti céljuk Portugália volt, sőt egy, az Ibériai-félszigeten túrázó magyar futballcsapat 1925-ben eljutott még Madeirára is. A Maritimóval játszott mérkőzések és az ott marasztalt edző, Ekker Ferenc meghozták a csapat legnagyobb sikerét, megnyerték a bajnokságot.
Külön szólnunk kell a portóiakról, hiszen 1922 és 1947 között két szezon kivételével csak magyar edzője volt az FC Portónak. Az első magyar név a klub történetében Tessler Ákosé, aki 1923–24-ben a Campeonato de Portugal döntőjébe vezette a csapatot, a következő évben pedig megnyerték a bajnokságot. Ebben a csapatban már Siska Mihály volt a kapus. Érdekes tény, hogy Tessler volt az első professzionális edző Portugáliában, és az is, hogy új lehetőséget keresve az 1926–27-es szezon végén az USA-ba távozott. Szabó József 1930-ban Madeiráról érkezett a Portóhoz, és 1936-ig maradt a csapatnál. Kiemelkedő eredménye volt, hogy 1932-ben veretlenül nyerték meg a bajnokságot. Szabó kemény edző volt, hitvallását így fogalmazta meg: a sikeres futball kilencven százalék edzés és tíz százalék tehetség… Őt magyar edzők sora követte a kispadon, sikert sikerre halmozva, egészen Guttmann Béláig, akivel a csapat megnyerte az 1958–59-es bajnokságot (már többedszerre).
És most szóljunk a portugál és magyar labdarúgás kiemelkedő alakjáról, Guttmann Béláról. Guttmann igazi futballvándor volt. Játékosként három, edzőként 12 ország bajnokságában szerepelt. Játékosként kétszeres magyar és egyszeres osztrák bajnok, edzőként két magyar bajnokság, egy Közép-Európa Kupa, három portugál bajnokság, egy portugál kupa és két BEK-győzelem, egy olasz bajnokság, egy Sao Paolo állami bajnokság, egy uruguayi bajnokság megnyerése fűződik a nevéhez.
Brazíliából érkezett 1958-ban előbb az FC Porto kispadjára, rögtön bajnokságra és kupadöntőbe vezetve a csapatot, majd átült a Benficához, ahol két bajnokság mellett a portugál kupát is megnyerte. Az igazi szenzációt a Bajnokcsapatok Európa Kupája hozta meg számára. A kupában addig csak a Real Madrid tudott nyerni (ötször), ezúttal a döntőbe a Realt legyőző Barcelona és a Benfica jutott be. Az ’54-es vb-döntő helyszínén, Bernben a Benfica úgy győzte le a Barcelonát 3:2-re, hogy a „katalán” gólokat a vb-döntőn vesztes Kocsis és Czibor lőtte. A következő évben a Benfica már a Reallal találkozott a BEK döntőben, ezúttal 5:3-ra győzött a Guttmann legénység, mindhárom „spanyol” gólt Puskás szerezte. Ezúttal már Guttmann nagy szerzeménye, Eusébio is a csapatban játszott, ő szerezte a döntő két utolsó gólját.
Guttmann a második BEK győzelem után prémiumot kért a klub vezetőjétől, és miután azt nem kapta meg, felállt a Benfica kispadjáról. Egyes vélemények szerint ekkor hangzott el az „átok”, miszerint nélküle a Benfica száz évig nem szerez nemzetközi kupagyőzelmet. Tény mindenesetre, hogy az azóta eltelt több mint fél évszázad alatt nyolc európai kupadöntőt játszott a csapat, de egyszer sem tudott nyerni. Három évvel később Guttmann újra a Benfica edzője lett, de az UEFA kupa negyeddöntőjében, a Manchester Unitedtől elszenvedett 5:1-es hazai vereség után távozott. 1973–74-ben a Portónál láttuk utoljára edzőként, munkáját ezúttal sem kísérte siker.
A Benficáról mindenkinek Guttmann jut az eszébe, pedig neki is voltak híres magyar elődei. 1935 és 1947 között Hertzka Lipót és Biri János hat portugál bajnokságot és három kupagyőzelmet szerzett a csapattal. Ezek azok az évek, amikor a bajnokság első két helyén szinte kizárólag, a harmadikon pedig többször magyar edző csapata végzett. Ekkor a három nagy kispadján folyamatosan váltották egymást a magyar edzők. A Benfica magyar edzőinek sorát Baróti Lajos zárta, aki a magyar válogatottal négyszer szerepelt világbajnokságon, a Benficával pedig bajnokságot és kupát nyert. Összességében a magyar edzők tizenkét bajnoki arany, öt ezüst és három bronzérem megszerzésével beírták a nevüket a klub aranykönyvébe.
Magyar edzők sora irányította a Sporting CP labdarúgó csapatának munkáját is.
Augusto Sabbóról már volt szó, őt a magyarok közül Lelovics Gyula, Jenny Rudolf és Possák Vilmos követte az edzői poszton, utóbbiak bajnokságig vezették a csapatot.
1937-ben érkezett Szabó József, aki a Portót már bajnokká tette. A legnagyobb sikereit itt érte el, a Sportinggal négyszer sikerült a bajnoki elsőség, és háromszor a Portugál Kupát is elnyerték. Szabó megkapta a portugál állampolgárságot, és a nevét Joséra váltotta.
További három magyar edző nevét kell még megemlíteni, akik dirigálták a csapatot. Ők: Konrád Jenő, Peics Sándor és Fábián József. A magyar edzők közreműködése nyolc arany, tizenkét ezüst és három bronzérmet jelentett a bajnokság történetében a Sporting számára.
Közülük is ki kell emelnünk Bölöni Lászlót, a Marosvásárhelyen született erdélyi magyar edzőt. Bölöni még játékosként a Steaua Bukaresttel megnyerte a bajnokcsapatok Európa-kupáját, és 108-szor szerepelt Románia válogatottjában. Román szövetségi kapitánysága után érkezett Lisszabonba. Két szezonon át vezette a Sporting CP edzéseit. Irányítása alatt egy éven belül megnyerték a bajnokságot, a Portugál Kupát és a Szuperkupát is. Legnagyobb erénye, ami legemlékezetesebbé teszi lisszaboni működését, hogy be merte állítani a 16 éves Cristiano Ronaldót a Sporting nagycsapatába, és ő indította el a sportoló páratlan pályafutását.
Hely híján nincs lehetőségünk felsorolni azokat a magyar labdarúgókat, akik portugál csapatokat erősítettek, és közülük sokan portugál bajnokok is lettek.
Egy fiatal játékosról azonban mindenképpen meg kell emlékeznünk. Portóban kezdte portugáliai pályafutását Fehér Miklós is, aki 2004. január 25-én a Benfica csatáraként Guimarãesben mérkőzés közben a pályán vesztette életét, hirtelen megállt a szíve. Bár az orvosok már a pályán is mindent megtettek érte, nem sikerült megmenteni. A kitűnő válogatott csatár tragikus halála megrázta mind a magyar, mind a portugál labdarúgás közösségét. Szobra ott áll Guttmannéval szemben a Benfica stadionjában, mezét visszavonultatta a klub. Magyarországon Győrben labdarúgó akadémia viseli a nevét.
A magyar és a portugál labdarúgás egymásba fonódó történetének csak néhány pillanatára sikerült talán a fenti sorokban felhívnom az Önök figyelmét. Bízom azonban abban, hogy mindez talán alkalmas volt arra, hogy bemutassam a magyar labdarúgó szakemberek hozzájárulását a portugál futball első időszakának szakmai fejlődéshez. Ők voltak azok, akik megteremtették azokat az alapokat, amelyek az 1960-as évekkel kezdődő világraszóló portugál sikerekhez vezettek.
