Ha Érmellék természeti értékeiről beszélünk, óhatatlanul szembe kerülünk azzal a kérdéssel, hogy milyen értékei voltak ennek a tájegységnek a mocsárvilág felszámolása előtt, és ezek közül melyek vészelték át azt az elképesztő és értelmetlen beavatkozást, amit a lecsapolás jelentett. A régészeti leletek bizonyítják, hogy az ember a legrégibb időktől megtelepedett a területen, hasznosította erőforrásait, alakította a tájat, ám az évezredek során összességében sem végzett akkora pusztítást, mint tette azt röpke pár év leforgása alatt a kommunista diktatúra. Nagyon sok olyan természeti érték, ritkaság tűnt el nyomtalanul a szörnyű pusztítás következtében, amelyeknek jelenlétét még kimutatni sem sikerült az elmúlt idők természetbúvárainak.
A terület növényvilágáról neves magyar és román botanikusok (Janka Viktor, H. Kovács János, Máthé Imre, Ioan Pop, Gavril Negrean, Karácsonyi Károly) munkássága nyomán aránylag sok adattal rendelkezünk. Utóbbi a harasztok közül 11 fajt, valamint a virágos növények 104 családjának 1058 faját sorolja fel, azzal a megjegyzéssel, hogy ez a lista bizonyára nem teljes.
A különleges értéket képviselő növénytársulások közül a vízi és mocsári társulások mára teljesen eltűntek, velük együtt pusztultak az olyan jellegzetességek, mint a pengeéles levelű kolokán (Stratiotes aloides), az ehető termésű sulyom (Trapa natans) és a jelentéktelen külsejű rovarevő növényke, az aldrovanda (Aldrovanda vesiculosa).
A legnagyobb kiterjedésű növénytársulások a vizek szélét szegélyező nádasok és gyékényesek voltak, amelyek sokféleképpen felhasználható alapanyagot szolgáltattak a környék lakosságának. A nádasok foltokban még fent maradtak a csatornák partján, s esős tavaszokon a szántóföldeken is ki-kibújnak még a nádszálak, mintegy jelezve, hogy visszakövetelik ősi területeiket. Szinte nyomtalanul eltűntek a zsombékosok, ezek a sekély vízből kiemelkedő földkupacok, amely tetején virított a zsombéksás (Carex paniculata), fészkelő helyet nyújtva számos vízimadárnak. Annak idején a helyiek tőből kivágták, kiemelték a zsombékot, megszárították, s a pincékben ülő alkalmatosságnak használták.
A mocsárvilág legkülönlegesebb, legértékesebb képződményei az ingólápok voltak, ezekből több is akadt az Érmelléken, de csak egyetlen egy, a székelyhídi Csíkos-tó maradt meg közülük. Az ingólápok ott alakultak ki, ahol egy mélyebb vízmedencét belepő növényzet elpusztuló maradványai vastag szőnyegként beterítették a vízfelszínt, s ez a szőnyeg az évek során egyre gyarapodott, gyakran a másfél méteres vastagságot is elérte. Sajátos növényvilágát a rengeteg sásfaj, mocsári haraszt (Thelypteris palustris), bokorfűz (Salix cinerea) alkotta, de a vastagabb szövedéken az égerfa (Alnus glutinosa) termetes példányai is megtelepedtek, s az egészet a kúszónövények szövedéke tette áthatolhatatlanná. Olyan ritkaságokat rejteget a Csíkos-tó, mint a gyapjas sás (Carex lasiocarpa), rostosövű sás (Carex appropinquata), dárdás nádtippan (Calamagrostis canescens), vidrafű (Menyanthes trifoliata), valamint két tőzegmoha faj (Sphagnum squarrosum és S. fimbriatum), amelyek az országban itt érik el elterjedésük legalacsonyabb pontját. Amikor 2010-ben a nemzetközi botanikus MÉTA túra résztvevői megtekintették a területet – bár akkorára már bejárták a Kárpát-medence szinte minden szegletét –, elakadt a szavuk a csodálkozástól a Csíkos-tó növényzetének szépsége és gazdagsága láttán.
A lecsapolás áldozatai lettek az ártéri puhafás ligeterdők, de hasonló sorsra jutottak az egykori szigeteken nagy területeket borító tölgy–kőris–szil erdők is. Az Ér völgyét kísérő dombok tölgyeseit már az ősember elkezdte irtani, de a fennmaradt növényzet máig mutatja a földtörténeti korokban a területet ért éghajlatváltozásokat. Meleg éghajlati reliktumok a molyhos tölgy (Quercus pubescens) és a húsos som (Cornus mas), míg a hóvirág (Galanthus nivalis), a kapotnyak (Asarum europaeum) és társai arra mutatnak, hogy a klíma lehűlésével a hegyekből az alföldre lehúzódó bükkösök boríthatták egykoron a tájat.
Bár a botanikus véleménye szerint a szikesedés nem új keletű jelenség az Érmelléken, a folyamat a lecsapolást követően felgyorsult, s egyre nagyobbak a nehezen hasznosítható területek, amelyeken sóballa (Limonium gmelinii), báránykerep (Camphorosma annua), sziki kocsord (Peucedanum) virágzik.
A területről eltűnt, már említett növényfajok mellett hasonló sorsra jutott a Székelyhídról leírt endemikus Janka-féle füstike (Fumaria jankae), a hajdankori mocsarak vizét ékesítő apró páfrányféleség, a mételyfű (Marsilia quadrifolia), a hajdan nagy vízfelületeket borító bibircses békalencse (Lemna gibba) és a gyönyörű fehér virágú tavirózsa (Nymphaea alba) is. Eltűnt a kúszó csalán (Urtica kioviensis), de erre a sorsra jutott a fekete nyár (Populus nigra), valamint a hegyekből lehúzódott, egykor elterjedt nyírfa (Betula pendula) és még jó néhány más faj is.
A kiskágyai domboldalt tavasszal hegyi kökörcsin (Pulsatilla montana) molyhos lilás virágai, az Értarcsa, Gálospetri környékit tavaszi hérics (Adonis vernalis) napsárga virágai díszítik. Itt van az északi elterjedési határa az élesmosófűnek (Chrysopogon gryllus), de megtalálhatók itt olyan ritkaságok, mint a buglyos szegfű (Dianthus superbus), a szibériai nőszirom (Iris sibirica), a macskahere (Phlomis tuberosa), a Borbás-féle kakascímer (Rhinanthus borbasii) és mások.
Érmellék gerinctelen állatairól Gavril Ardelean és Karácsonyi Károly (2002) közöl összefoglalást. Többek között az egysejtűek 47, a férgek 61, a puhatestűek 47, a pókok 40, a rákok 67, a szitakötők 14, a bogarak 130, valamint a lepkék 290 faját sorolják fel. A közölt adatokból sajnos, nem derül ki, hogy melyek vonatkoznak a lecsapolás előtti, illetve utáni állapotokra.
Tapasztalatból tudjuk, hogy a vízi gerinctelenek közül a puhatestűek, csigák és kagylók gyakoribb fajai az élescsiga (Planoprbis planorbis), tányércsiga (Planorbis corneus), mocsári csiga (Limnaea stagnalis), fialócsiga (Viviparus viviparus), tavikagyló (Anodonta cygnea), festőkagyló (Unio pictorum). Ezek ma is megtalálhatók a területen, hozzájuk csatlakozott az idegenhonos, gyorsan terjeszkedő amuri kagyló (Anodonta woodiana).
A rovarokat illetően feltűnő, hogy az erdők megritkulásával a kihalás szélére sodródtak legnagyobb bogaraink, mint az orrszarvú bogár (Orychtes nasicornis), a nagy hőscincér (Cerambyx cerdo), a szarvasbogár (Lucanus cervus). Hasonló sorsra jutott legnagyobb lepkefajunk, az éjjeli pávaszem (Saturnia pyri) is. Karácsonyi (1996) a ritkaságok közül a lápi acsa (Aescna isoceles) és a fehér pásztor (Orethrum albistylum) szitakötőket, a hártyásszárnyúak közül a zilizméhet (Tetralomia ruficornis), a szivárványos fámdarazsat (Chrysis learchii), a kétszínű repcedarazsat (Athalia bicolor) és a keleti szöcskeölőt (Sphex occitanus) említi. A lepkék közül pedig a keleti gyöngyházlepke (Argynnis laodice) és a nagy szíkibagoly (Hydroecia leucographa) jelenlétét emeli ki.
A terület gerinces állatait illetően már több ismerettel rendelkezünk. A halfauna tekintetében a lecsapolás előttről Petre Mihai Bănărescu akadémikus közölt néhány adatot. Jómagam éppen a lecsapolási munkálatok idején érkeztem Érmellékre, azóta folyamatosan kutatom a terület halállományát. A régi Érmellék halairól sok adatot szereztem a hajdankori halászoktól, tőlük tudom, hogy a legkeresettebb halfajok a ponty (Cyprinus carpio), a csuka (Esox lucius), a harcsa (Silurus glanis) és a compó (Tinca tinca) voltak. Mellettük nagy hagyománya volt a réti csík (Misgurnus fossilis) zsákmányolásának. Sajnos, már csak a lecsapolás után, 2000-ben sikerült kollégáimmal sort kerítenem az Ér folyó halfaunájának feltérképezésére. A kutatások során huszonhat halfaj egyedeit sikerült megtalálnunk. Közülük csak alkalmi előfordulását tapasztaltuk a balinnak (Aspius aspius), a compónak, a pontynak, de sajnos, a hajdan tömeges előfordulásúnak számító, őshonos réti csíknak és a lápi pócnak (Umbra krameri) is. Ez utóbbiak képviselték a legnagyobb természeti értéket Érmelléken, megritkulásukért egyértelműen a mocsárvilág lecsapolása a felelős. Új halfajok is megjelentek a területen, mint az idegenhonos kínai razbóra (Pseudorasbora parva), az amerikai naphal (Lepomis gibbosus) és a barna törpeharcsa (Ictalurus nebulosus), legújabban pedig a területről elsőként általam jelzett tarka géb (Proterorhinus semilunaris), valamint az országban először itt megtalált, ugyancsak általam közölt fekete törpeharcsa (Ictalurus melas).
Bár a nyári estéken már nem harsog a nem is olyan régi időkben oly jellemző békakoncert, a vízkedvelő kétéltűek közül aránylag gyakorinak számít a pettyes gőte (Triturus vulgaris) és a tarajos gőte (T. cristatus), valamint a kecskebéka (Rana esculenta) és a tavi béka (R. ridibunda). A környék erdeiben gyakran találkozunk az erdei békával (R. dalmatina), eltűnő félben van viszont a tavasszal gyönyörű égszínkék ruhát öltő mocsári béka (R. arvalis). A sárgahasú unka (Bombina bombina) mindenhol jelen van, ahol egy kevéske állóvíz akad, de nemrégiben a kutatók megtalálták errefelé a vöröshasú unkát (B. variegata) is. Az erdők megritkulásával csökkent a levelibéka (Hyla arborea) állománya is. Mindkét varangyfaj gyakori, de a zöld varanggyal (Bufo viridis) ellentétben a barna varangy (B. bufo) csak a szaporodási időszakban kerül a szemünk elő. Hasonló a helyzet a barna ásóbékával (Pelobates fuscus) is.
A terület hüllőfaunája viszonylag szegényes. Jelentős állománya él itt a mocsári teknősnek (Emys orbicularis), a gyíkok közül a fürge gyík (Lacerta agilis) igen gyakori, míg a zöld gyík (L. viridis) sokkal ritkább. Őket nem érintette a lecsapolás. A beavatkozások ellenére is számos egyeddel képviselteti magát a vízisikló (Natrix natrix), akár a vizes élőhelyektől távol eső területeken is.
A gerinces fauna legjobban ismert csoportja a madarak, amelyeknek előfordulásáról sok adattal rendelkezünk a lecsapolás előtti időkből is. Ez elsősorban a hányatott sorsú, 1956 után méltatlanul meghurcolt és bebörtönzött dr. Andrássy Ernő érmihályfalvi körorvosnak köszönhető, akinek gazdag madár- és tojásgyűjteményét is elkobozták a letartóztatása után. Andrássy tevékenységét a Nagyváradi Múzeum kutatói folytatták, közülük is kiemelkedik dr. Kováts Lajos munkássága. Ez utóbbi az elmúlt nyolcvan év megfigyeléseit összesítve 208 madárfaj előfordulási adatait tette közzé 1999-ben megjelent dolgozatában. Ezek 17,9%-a állandó, 43,5%-a itt költő, 7,2%-a téli vendég és 28,9%-a átvonuló. A területen megfigyelt fajok közül a nyírfaerdők kipusztítását követően eltűnt a nyírfajd (Lyrurus tetrix), de már daru (Grus grus), túzok (Otis tarda) és fekete gólya (Ciconia nigra) sincs a vidéken. A lecsapolás előtt vegyes gémtelepek voltak a székelyhídi, az érkeserűi, az értarcsai, az érszalacsi mocsarakban, ezek mind eltűntek, egyedül a székelyhídi erdőben maradt fent egy fajtiszta állományú szürkegém telep. A lecsapolás következményeként a gémek mellett megritkultak a récék, a ludak, a vöcskök is. Az erdők letarolása a másik tényező, amely számos madárfaj állományának drasztikus csökkenését eredményezte.
Érmellék mocsárvilága része volt annak a vizes élőhely-sorozatnak, amelyik az ukrajnai Szernye-mocsártól az Ecsedi lápon, Érmelléken, a Nagy- és Kis-Sárréten, valamint az Arad közeli Bezdini mocsárvidéken át a bánsági (alibunári, illáncsai stb.) mocsarakig tartott, és egyik fő útvonala volt a tavaszi és őszi madárvonulásnak. A lecsapolások szomorú következményeként mára már a vonuló madarak száma is megcsappant a környéken.
A terület emlősfaunájának tagjai közül a nagy növényevőket, mint a bölényt (Bison bonasus) és az őstulkot (Bos primigenius) már a bronzkori ember kiirtotta, csontmaradványaik csak a régészeti ásatások során kerültek felszínre. A jelenkori faunából Gavril Ardelean és Karácsonyi Károly a rovarevők 10, a denevérek 12, a rágcsálók 20, a ragadozók 10 és a patások 3 faját sorolja fel. A védett fajok között a denevéreké a legszámosabb: a keskenynyergű patkós denevér (Rhynolophus euryale), a patkósorrú denevér (R. hipposideros), a nagy patkósorrú denevér (R. ferrumequineum), a hegyesorrú denevér (Myotis blythii) és a közönséges denevér (M. myotis). Védelem alatt áll a hajdan mezőgazdasági kártevőnek számító, mára nagyon megritkult ürge (Spermatophilus citellus), a ragadozók közül pedig a vidra (Lutra lutra) és a farkas (Canis lupus) is. Ez utóbbiról azt tartják, hogy hajdan a nádasok gyakori lakója volt, de véleményünk szerint az nem farkas, hanem sakál lehetett.
Érmellék egyes területeinek védelmére hozott rendeleteket, törvényeket Marossy Anna (1984) vette számba. A felsorolt védett területek közt szerepel a székelyhídi Csíkos-tó, a szalacsi Hidegvölgy, a nagykágyai, a székelyhídi és az érmihályfalvi kastélypark. A védett növények közül a tavaszi hérics, a kökörcsin, a fehér tavirózsa, az állatok közül a túzok, a két kócsagfaj, a két gólyafaj, a daru, minden nappali és éjszakai ragadozó, minden énekesmadár, a denevérfajok, a sün, a vidra és még sokan mások kerültek a jegyzékbe.
Mindenki ismeri a mondást, miszerint minden törvény annyit ér, amennyit betartanak belőle. Fokozottan érvényes ez a természetvédelmi törvényekre, amelyek az esetek többségében papíron maradnak, betartásukkal senki sem törődik. Jellemző, hogy Marossy Anna szóban forgó dolgozata védett területként említi a szalacsi Hidegvölgyet, annak ellenére, hogy azt már 1968-ban csatornázták. Sajnos, az egyedülálló értékeket rejtő Csíkos-tó sem kerülte el a pusztításokat. Az 1970-es évek egyik hideg telén, amikor rá lehetett menni a befagyott növényszőnyegre, épp a székelyhídi erdészeti hivatal dolgozói vágtak ki minden méretesebb égerfát a lápon, s mivel derékig ért a hó, hát derékmagasságban dolgozott a láncfűrész, tavaszra csak a meredező csonkok maradtak. No de, mi ez ahhoz képest, hogy a terület felső végén, ahonnan a vízutánpótlás érkezik, a ritkás erdőben minden télen a helyi és a megyei potentátok birkanyája telelt, s telel talán ma is, alapjaiban megváltoztatva a rezervátum tápanyagforgalmát. A felsorolt három dendrológiai park értékes, ritka faállományát is vandál kezek pusztították szorgalmasan az évek során, persze, a felelősségre vonás ezek esetében is elmaradt.
Az 1968 és 1970 között zajló lecsapolási munkálatok előtt a Körösvidéki Múzeum munkatársai mindent megpróbáltak, hogy legalább néhány reprezentatív területet, mint az említett Hidegér, az érkeserűi Nagysziget, vagy a valamennyi közül legértékesebb ottományi Hartyás rezervátumként megmaradjon, de mindhiába, a vízügyesek ezeknek sem kegyelmeztek. Amint Nagy Barna értarcsai agrármérnök elmondta, utoljára maradt egy sekély tó a falu közelében, amelyet azzal próbáltak megmenteni, hogy szükség van rá az öntözéshez. Sikerült is megnyerni a lecsapolások vezetőjét, ám amikor jött a hír, hogy a „kondukátor”, Nicolae Ceaușescu helikopterrel jön ellenőrizni a munkálatokat, már nem volt mit tenni. Ma méteres gyomok borította silány legelő terpeszkedik a hajdani tó helyén.
Bár már majdnem ötven év telt el a lecsapolás befejezése óta, az érmelléki emberek azóta sem tudtak belenyugodni a mocsárvilág eltüntetésébe. Több visszamocsarasítási terv is született, főleg az 1989-es változások óta. Ezek közül az egyik a romániai Kiskereki és a magyarországi Kokad polgármesteri hivatalainak uniós pénzekre alapozó HU–RO közös pályázata, amely a 15 hektáros kokadi Darulápot és a 40 hektáros érkeserűi Nagyszigetet magába foglaló, határon átnyúló mocsárvilágot volna hivatott helyreállítani. A tervek elkészültek, már csak a kivitelezés bukaresti jóváhagyása, s a kivitelezéshez szükséges pénzösszegek átutalása hiányzik. Hasonló együttműködési tervek születtek Biharfélegyháza és a magyarországi Pocsaj községek polgármesteri hivatalai között is egy határon átnyúló természetvédelmi terület létrehozására, amelyhez tanösvény, valamint a kikapcsolódást szolgáló, a területet körülölelő kerékpárút is készült volna. Sajnos, a kivitelezésre még pályázni sem sikerült ez idáig.
Nem várt viszont a kivitelezéssel a már említett Nagy Barna agrármérnök, aki értarcsai születésű, s Érmellék szerelmese. Ő a saját birtokán, önerőből hozott létre egy 13 hektáros visszamocsarasított területet, amelynek egy része nyílt víz, a többit sás, nád, gyékény borítja. Itt ma már szárcsák, récék, dankasirályok úszkálnak a vízen, a part közelében gémek lesik a zsákmányt, a nádas felett meg-meglebben a rétihéja szárnya, a legeldugottabb zugokból pedig bölömbika hallatja búgó hangját. Tenyérnyi kis terület ez, de jó példa arra, hogy hozzáértéssel, és főleg megfelelő hozzáállással mindent meg lehet valósítani.
A környéken két Natura 2000-es területet jelöltek ki. Az egyiket Bihardiószeg mellett (RO SCI 0068), ez magába foglalja a román–magyar határral párhuzamos Keskeny-Ér és a rajta kialakított Fácános-tó medrét, valamint a közelében levő száraz legelőt. A másik Székelyhíd közelében található (RO SCI 0220), ez tartalmazza a Csíkos-tó egészét, valamint a Rókás-erdőt, benne a gémteleppel. Szomorú, hogy a nagyközönség alig ismeri ezt a formáját a védelemnek, amely ráadásul szinte semmilyen támogatást, népszerűsítést nem kap a helyi hivatalos szervek részéről.
Irodalom
Andrássy Ernő: Az Érmellék madárvilága. Aquila 63-64, 1957.
Ardelean, Gavril, Karácsonyi, Carol: Flora şi fauna Văii Ierului (înainte şi după asanare). Editura Bion, Satu Mare, 2002.
Ardelean, Gavril és mtsai: Împreună pentru reabilitarea Văii Ierului. Studiu al florei, vegetaţiei, faunei şi ecologiei zonelor mlăştinoase de pe Ier. Editura Daya, Satu Mare, 2008.
Covaciu-Marcov, Severus-Daniel: Date preliminare privind herpetofauna Văii Ierului. Satu Mare Studii şi Comunicări. Seria Ştiințele Naturale II. 2001.
Karácsonyi Carol: Vegetaţia plaurului de la Săcueni (jud. Bihor). Studii și cercetări de biologie. Seria biologie vegetală. 34.1, 1982.
Karácsonyi Carol: Flora Câmpiei Eriului (jud. Satu Mare şi Bihor). Satu Mare Studii şi Comunicări. VII-VIII, 1987.
Karácsonyi Károly: Az Érmellék növény- és állatvilága. In Benedek Zoltán: Az Érmellék. Helios Kiadó, Orosháza, 1996.
Kováts Lajos: Az Érmellék madarai. A Móra Ferenc Múzeum évkönyve. Természettudományi Tanulmányok 1. Szeged, 1999.
Marossy Anna: Din preocupările privind ocrotirea naturii în Bihor. Crisia XIV. Oradea, 1984.
Wilhelm Alexandru, Sallai Zoltán, Ardelean Gavril: Fauna ihtiologică a bazinului râului Ier. Satu Mare Studii şi Comunicări. Seria Ştiințele Naturale II. 2001.
Wilhelm Alexandru: Modificări survenite în ihtiofauna râurilor din nord-vestul României. Satu Mare Studii şi Comunicări. Seria Ştiințele Naturale I. 2000.
