1. Az etnikai együttélés kutatási projekt konceptuális keretei
A Miskolci Egyetem Kulturális és Vizuális Antropológiai Intézet oktatóiból és hallgatóiból álló kutatócsoport három esztendeig tanulmányozta a szilágysági Tövishát vegyes lakosságú településein a lokális közösségek együttélési modelljeit. A terepmunka-tapasztalatok során törekedtünk annak tisztázására, hogy mi a hosszútávú etnikai együttélési helyzetek hátterében álló folyamatok társadalomtudományi értelme. A projekt kidolgozásakor előfeltételeztük, hogy a téma jelenünk kutatásainak egyik olyan területe, amely gyakorlati jelentőségű (alkalmazott) társadalomtudományi ismeretek megfogalmazásával kecsegtet. Az etnikai közösségek közötti hosszútávon stabil együttélési viszonyok megértése ugyanis jól hasznosítható a Kárpát-medence társnemzeti kapcsolatrendszereinek értelmezésében.
Kiinduló hipotézisünk szerint az a tény, hogy Monó (Mânău), Szamosardó (Arduzel), Bősháza (Biuşa), Völcsök (Ulciug) etnikai (román-magyar), valamint felekezeti (ortodox-református) arányai alig változtak, az elmúlt évszázad során az együttélés sajátos és lokálisan kialakult kulturális gyakorlatára utal. Az alapvetően kulturális antropológiai szemléletű projektben feldolgozott ismereteket periodikus és tematikus terepmunkákon a résztvevő kutatók, valamint a Miskolci Egyetem Kulturális és Vizuális Antropológiai Intézetének hallgatóiból szervezett kutatócsoport gyűjtötte. A felvett 320 strukturált és 120 félig strukturált interjú, valamint a kulcs adatközlőkkel készített tematikus interjúk, a terepen végzett módszeres megfigyelések, valamint a vonatkozó szakirodalom és dokumentumok elemzése a kutatási téma részletes kidolgozásához kellő alapot kínált. A kutatás alapvetően az együttélés vizsgálatának három tematikusan meghatározott színterére összpontosított. Egyrészt sor került a mikrorégió vallási és kulturális viszonyainak értelmezésére, másodszor az etnikai együttélési gyakorlat a hagyományos gazdálkodási formákban tetten érhető aspektusainak elemzésére, végül pedig az együttélés vizuális reprezentációinak tanulmányozására.
Jelen összefoglalás csupán néhány elméleti eredmény vázlatos ismertetésére kínál lehetőséget, a kutatás részletes következtetéseit a tételes közlésjegyzék, illetve a Megvagyunk mi egymás mellett … Magyar-román etnikai együttélési helyzetek a szilágysági Tövisháton címmel publikált kötet és a projekt részeként forgatott antropológiai dokumentumfilmek tartalmazzák.2
2. Kiinduló elméleti problémák
Az etnikai közösségek együttélési helyzeteinek kutatása az antropológiában többnyire, mondhatni túlnyomórészt az asszimilációs és akkulturációs vizsgálatok keretében zajlik. Az asszimilációs folyamatok kutatása etnikai közösségek vagy egyének viszonylatában az együttéléssel járó változás mechanizmusainak vizsgálatát a szociokulturális hasonulás összefüggéseként értelmezi. A projekt keretében elvégzett első elméleti feladat az asszimilációelmélet és az akkulturációs diskurzus alkalmazhatóságára vonatkozott. Mivel a hazai társadalomtudományi gyakorlatban az etnikai együttélés kérdését többnyire a nevezett két fogalom keretei között szokás vizsgálni, kérdés volt, hogy esetünkben, a választott helyszín viszonyai között mennyiben hasznosítható megközelítésekről van szó.
Az asszimiláció és az akkulturáció társadalomtudományi elméletei oppozicionális logikát tükröznek. Ennek lényege, hogy a változásfolyamatban érintett szereplők (aktorok) érintkezését a szociokulturális különbségek által meghatározott szembenállásként fogják fel. Ez még a kulturális pluralizmus kortárs elméleteire is igaz, amelyek a kisebbségi – avagy a bármely hatalmi, kulturális, vallási, nyelvi adottságait tekintve eltérő státusszal jellemezhető – közösség saját hagyományaihoz való jogát természetesnek tekintik. A kulturális pluralizmus asszimilációelméletei nyilván túlmutatnak a nativizmus vagy a melting pot depravációs szemléletén, melyek az asszimilációval és az akkulturációval járó változásfolyamatot – hasonulást – az asszimilálódó (másként asszimiláns) perspektívájából romlásként, veszteségként értelmezték, míg az asszimiláló aspektusából a szükségszerűen vállalt konfliktus nyereségeként könyvelték el. Másként fogalmazva, a kulturális pluralizmus megszabadítja ugyan az asszimilációs diskurzust a konfliktuselméleti és hanyatlástörténeti megközelítéstől, ám értelmezésében fenntartja az együttélés oppozicionális alapszerkezetét.3 Azonban választott kutatási helyszínünk, a szilágysági Tövishát falvainak etnikai csoportjai közötti együttélés az elmúlt másfél évszázad távlatában és a terepkutatás tapasztalatai alapján bizonyosan nem értelmezhető az asszimiláció terminus műveleti keretei között.
Ha még jobban pontosítani szeretnénk a kutatás tárgyául választott tövisháti együttélési szituáció különös voltát, elég megnézni a tágabb környezet többi vegyes lakosságú településének, elsősorban a településközpontok (Sülelmed, Benedekháza, Szilágycseh) asszimilációs viszonyainak alakulását a rendelkezésre álló statisztikai adatok tükrében. Ebből kiderül, hogy ott a fokozatos és a tendenciajellegű asszimiláció a várakozásoknak megfelelően végbement vagy végbemegy, ami az etnikai kisebbségi közösségek fokozatos felszámolódásával vagy statisztikai értelemben figyelemreméltó csökkenésével azonos.
3. Egyensúlyelmélet – fizikalista magyarázó modell
A következőkben azt szeretnénk összefoglalni, hogy a tövisháti együttélés leírására az asszimiláció műveleti értékű társadalomtudományi terminus alkalmatlansága miatt miért az egyensúly-fogalom jelentéstartalmának keretei között és az ennek alapján kidolgozott elmélet keretei között tettünk kísérletet.
Az egyensúly fogalmának legelterjedtebb társadalomtudományi értelmezései az úgynevezett formalista-fizikalista megközelítések. Ezek közös jellemzője a mechanikus rendszerszemlélet, ami azt jelenti, hogy bármely közösség leírható a tagjai között kialakult és intézményei révén szabályozott kapcsolatviszonyok mentén. A lokális társadalmi közösség rendszerviszonyai nem elszigetelten léteznek, hanem a környezettel kialakult interferenciális hatásrendszer függvényében. Ezek szerint a lokális közösség rendszer-komplexitása a környezeti komplexitással összhangban álló minőség. A lokális szociokulturális rendszer fizikalista leírásának legegyszerűbb formája a mechanikus magyarázó modell, amely szerint a rendszer egyetlen alkotóelemének állapotváltozása függvényében az egész szisztéma működése mechanikusan változik meg. Például, ha egy közösségben a bevándorló idegenek száma az őslakosokhoz képest növekszik, akkor ennek kompenzációja lehet, hogy a „bennszülött” intézmények identikus funkciói felértékelődnek, ami egyben az idegenek szegregációjára irányuló törekvésként nyilvánul meg. A változók funkcionális egyensúlya az ennek fenntartására törekvő rendszer alapvető tulajdonsága.
Első megközelítésben úgy tűnhet, hogy esetünkben a Tövishát falvaiban kialakult stabil etnikai közösségekkel jellemezhető együttélés könnyen magyarázható a fizikalista értelmű egyensúly-modell segítségével, ami a településközi földrajzi és történeti okokra visszavezethető lokális hálózat koncepcióját foglalja magába. A magyar népesség ezek szerint itt azért nem lépett az asszimiláció és az akkulturáció útjára, mert a Tövishát északi peremvidéke, a Szamos és Szilágy-patak által közrefogott dombvidék völgyei kedvezőtlen forgalmi helyzetükből következően nem vonzották a bevándorlást és kedvezőtlen feltételeket jelentettek az elvándorláshoz. Ugyanakkor a korán stabilizálódott etnikai arányok hosszú távú fennmaradását Szamosardó lokális-mikroregionális funkciói jól támogatták, a közvetlen szomszédságban található három érintett település, illetve az ezek között kialakult társadalmi-rokoni kapcsolatok megtartó ereje a családok szintjén fejtette ki kohéziós hatását.
Az egyensúly hátterében, ezek szerint – egy feltételesen elgondolt fizikalista rendszer-megközelítésben –, Szamosardó helyzete és szerepe a lokális színtér etnikai és kulturális viszonyait tekintve elégséges magyarázó oknak tetszik. A tanulmányozott mikrórégió települései közül ugyanis ez az egyetlen, melynek népessége túlnyomó többségben (93%) magyar. Fekvése a többi falutól nagyjából egyenlő távolságú, és lényeges, hogy Szamosardó 1954-ben létesített bentlakásos iskolája eredetileg Völcsök, Bősháza és Monó magyar anyanyelvű diákságának évtizedeken keresztül a legfontosabb tanulási lehetőséget jelentette.
Az egyensúly fizikalista megközelítése alapján a tövisháti településközi lokális magyar etnikai hálózattal szemben tételezett többségi román etnikai környezet asszimilációs „szívóhatása” a fent sorolt okok miatt nem érvényesült olyan erővel, mint a Szilágy-patak vagy a Szamos völgyében illetve a fő forgalmi utak mentén fekvő településeken.
Összegezve, az egyensúly „fizikalista” szemléletű, tehát az egymást „kvázi” kioltó erőhatások mentén megvalósított értelmezése szerint Szamosardó mikroreginális-központ és az eredetileg is vegyes lakosságú vonzáskörzetéhez tartozó településeken a tágabb makrokörnyezet – értsd a községközpontok asszimilációs - „szívóhatását” a lokális magyar etnikai hálózatviszonyok felerősítésével ellensúlyozza.
Tereptapasztalataink és kutatásaink azonban arra engednek következtetni, hogy a fizikalista egyensúly-modell legfeljebb részlegesen magyarázza azt, hogy miért nem indultak be, gyakorlatilag napjainkig, az asszimiláció keretei között értelmezhető szociokulturális hasonulási folyamatok. De miért is?
4. A kutatás eredményeként kidolgozott elmélet – a szituatív kulturális kvalitásként felfogott egyensúly elmélete
A fenti fizikalista modellből következő várakozásaink szerint a tövisháti falvak etnikai közösségei közötti viszonyok, az ezeket szabályozó normák és értékek, egyáltalán az interkulturális érintkezés gyakorlata a települések közösségeinek szintjén azonos mechanizmusokat kellene, hogy tükrözzön. Ugyanis, ha a makrotársadalmi szinten érvényesülő asszimilációs „szívóhatás” ellensúlyaként csupán a történeti okok és földrajzi adottságok miatt kialakult helyzetet, konkrétan Szamosardó a szomszédos vegyes lakosságú falvak magyar közösségeire gyakorolt „megtartó” hatását vesszük figyelembe, akkor Monó, Völcsök és Bősháza együttélési mechanizmusai, tehát a lokális magyar és román közösségek között létrejött kapcsolatviszonyok azonosak volnának, azonos normákat és értékelveket követne.
A részletes terepkutatások eredményei azonban világossá tették, hogy az egyensúlyi helyzet értelmezése az erőhatások mikroregionális eredőjeként a Tövishát északi falvainak viszonylatában nem szolgál elégséges magyarázatul. Kiderült ugyanis, hogy a három tanulmányozott vegyes lakosságú községben – Monó, Bősháza és Völcsök – a településen belüli etnikai egyensúlyhelyzet okai szituatív és eseti sajátosságokra vezethetőek vissza, egyedi és eredeti gyakorlatot követnek. A mélyebb részletektől elvonatkoztatva kijelenthető, hogy a falvak szintjén a magyar és román közösségek együttélését stabilizáló normák rendszere meghökkentő lokális változékonyságot tükröz.
Például Monón manapság a református és ortodox gyülekezetek és vezetőik érdekközössége a településen terjedő neoprotestáns kisegyházakkal szemben alkalmi érdekszövetséget generált. Völcsök etnikai közösségeinek kapcsolatviszonyát az elmúlt években az eredetileg közösen tervezett ravatalozó megvalósításának kudarca árnyékolta be, ami aztán külön felekezeti épületekben öltött testet. Igaz, az elsőként felhúzott román ravatalozót az egyik völcsöki reformátusvállalkozó építette meg, majd később, ugyanő, önkéntes munkát vállalt a magyar épület kivitelezésében is. Bősháza esetében a helyiek megkülönböztetik a történetileg kialakult román és a magyar falurészt, noha a határok manapság a vegyes házasságok miatt egyre „elmosódottabbak”. Itt alakult ki a vegyes házasságokban az előzetes alku gyakorlata, ami azt jelenti, hogy az ifjú pár előre megállapodik a gyermekek vallásában és iskoláztatásának nyelvében.
Tapasztalatainkat összefoglalva azt mondhatjuk, az egyensúly a faluközösségek szintjén megragadható szituatív kulturális kvalitás: eseti, az adott település közösségeinek az együttélési kölcsönhatások mentén szerveződött mindennapi életgyakorlata. A jelen összefoglalás keretei nem teszik lehetővé, hogy a szituatív kulturális kvalitásként felfogott együttélési egyensúlyhelyzet modelljének elméleti összefüggéseit átfogóan bemutassuk és ezt a tanulmányozott tövisháti falvak vonatkozásában részletesen elemezzük. Ezért csak jelezni szeretnénk, hogy felfogásunk szerint az olyan együttélési egyensúlyhelyzetek, mint a kétpólusú tövisháti modell, az etnicitás lokális identitáskomponensei – tehát a nyelv, a vallás, a szokások – a közösségi ethoszt meghatározó equilibrium kialakulásában konstitutív és differenciáló funkciókat párhuzamosan töltenek be.
Ezek szerint, a falvakban minden egyén szereplője (aktora) a saját etnikus közösségének, melynek szimbolikus gyakorlataiban az etnikai identitás kollektív önújratermelésének résztvevője. Használja a nyelvet, gyakorolja a szokásokat és látogatja az istentisztelet vagy a misét. Másfelől, a kétpólusú együttélési helyzet tágabb értelemben vett – itt falu – közösségének tagjaként mindenki felelős részes a kollektív lokális ethosz a szélesebb társadalmi környezet felé történő kidolgozásának, fenntartásának és felmutatásának gyakorlatában. Az egyén ebben a szerepében felelősévé válik az etnikumközi viszonyok mindennapi egyensúlyának, amely a faluközösség az etnicitáson túlmutató ethoszát alapozza meg.
déli támfalán
A kutatási eredmények tipizálása alapján a tanulmányozott települések magyar és román közösségeinek etnikai egyensúlyi kapcsolatviszonyai három egymást kiegészítő együttélési színtér keretei között írhatóak le: (1) kölcsönös funkcionális gesztuspolitika; (2) lokális kulturális interferencia; (3) lokális transzetnikus ethosz.
1. Kutatási tapasztalataink szerint a tövisháti falvak etnikai közösségeinek érintkezésében fontos szerepet játszik a kölcsönösen alkalmazott gesztusok rendszere. A gesztuskészlet elemei elsősorban a „másik” etnikai közösség elfogadását kifejező attitűd megnyilvánulásai. A kulturális sajátosságok, a szokások kölcsönös ismerete, figyelembevétele és tiszteletben tartása a mindennapi életben történő boldogulást szolgálja. A „másik” elfogadásának a saját törekvések megvalósítása szempontjából értelmezhető funkcionális jelentőségét a helyiek kölcsönösen belátják. A gesztusok alkalmazása az együttélési egyensúly fenntartásának fontos eszköze a faluközösségek szintjén.4
2. A tövisháti szituatív kulturális kvalitás értelmében felfogott egyensúly működésében a kulturális interferencia ugyancsak fontos szerepet játszik. Az interferencia fogalma az együttélési tapasztalatok kölcsönös és dinamikus egymásra-hatásaként felfogott lokális kulturális rendszer alapvető tulajdonsága. Tapasztalataink szerint az interferencialitás, tehát a magyar és román közösség együttélését jellemző kölcsönös egymásra-hatás az együttélési gyakorlat fontos színtere. Az interferencia számos szokásban és jelenségben, illetve a mindennapi élet különböző szintjein, olykor habitusban és attitűdben, máskor konkrét formában kölcsönösen megfigyelhető.5
3. A tanulmányozott tövisháti települések etnikai közösségeinek érintkezését meghatározó harmadik színtér már megnevezésében is arra a helyiek által közvetített és kutatásainkban megerősítést nyert képességre utal, amely szerint a magyarok és románok békés együttélése kulcsának tekinthető, hogy az etnikai identitás a mindenkori „másik” közösséghez képest mutatkozó differenciáló értelmét a lokális kultúrában rögzített szabályok mentén kölcsönösen képesek felfüggeszteni. Pontosabban az érintkezést az együttélésben nem az etnicitás megkülönböztető aspektusai, de sokkal inkább a sorsközösség, a lokális léthelyzet azonossága és a mindennapi élet érdekközössége mentén tudatosult értékelvek szervezik. Az etnikus csoporthoz tartozáson túlmutató lokális ethosz, a faluközösség identitásélménye az egyént egyszerre köti etnikus közösségéhez és a település egész társadalmához.6
Összefoglalva, a kutatás eredményeként kijelenthető, hogy az etnikai együttélés-kutatás gyakorlati (alkalmazott) társadalomtudományi jelentőségű téma. A kutatás lehetséges és természetesen kínálkozó folytatása hasonló színterek, felkutatása, kiválasztása és összehasonlító vizsgálata. Bár jelen összefoglalásból esetleg úgy tűnhet – igaz, reményeink szerint nem keletkezik az a hamis látszat –, hogy a tövisháti magyar-román együttélés történeti-kulturális folyamatként kialakult lokális és szituatív egyensúlyi viszonyai valamiféle idillként elgondolható helyzetre utalnak. Természetesen nem szeretnénk azt sugallni, amint vizsgálati eredményeink sem arra vonatkoznak, hogy a kutatott települések valamiféle kegyelmi konfliktusmentességben, az „örök béke” állapotában, a hétköznapi nacionalizmus eseti megnyilvánulásaitól mentesen léteznének. Az „egyensúly” nem erre vonatkozik, hanem azt jelenti, hogy a konszenzus kölcsönös politikája és kultúrája képes felülírni, továbbá megoldani a minden emberi közösségben folyamatosan újratermelődő konfliktusokat, anélkül, hogy az együttélésben érintett „másik” a sajátszerűségének – identitás, mentalitás – feladására kényszerülne. Az etnikus tudat működésének tulajdonított oppozicionális szemlélet meghaladásáról van itt szó, és álláspontunk szerint a tanulmányozott tövisháti közösségek tudása az együttélésről olyan gyakorlati értékű ismeret, amely a nemzetpolitikai dimenzióban gondolkodó döntéshozók szempontjából is figyelemreméltó lehet(ne).
Jegyzetek
1 Miskolci Egyetem Kulturális és Vizuális Antropológiai Intézete által a szilágysági Tövishát kisrégióban végzett kutatások 2009-2012. időszakban folytak az OTKA támogatásával. (OTKA 78618) A kutatási projekt konzorciális pályázatban valósult meg. A miskolci fél partnere az MTA TK Kisebbségkutató Intézete volt és a szilágysági vizsgálatokkal párhuzamosan a Zobor-vidék etnikai együttélési viszonyainak értelmezését célozták. A felvidéki kutatásokat a tragikusan fiatalon elhunyt és kiváló tehetségű társadalomkutató, Ilyés Zoltán (1968-2015) irányította.
2 Biczó Gábor – Kotics József (szerk.): Megvagyunk mi egymás mellett… Miskolc. Kulturális és Vizuális Antropológiai Intézet – Csokonai Kiadó.
3 A kulturális pluralizmus eredetileg nem asszimilációelméleti doktrína, hanem a melting pot szemlélet virágkorában, az 1920-as években a nézet társjelenségeként feltűnő kényszerasszimilációs hatásokkal szemben megfogalmazott kritika. A fogalmat és a hozzá kapcsolt dilemmát Horace M. Kallen vezette be 1915-ben Democracy versus Melting Pot: A Study of American Nationality címmel közreadott cikkében. A pluralista nézet egyik első fontos szerzője Isaac B. Berkson. (In: Berkson, Isaac B.: Theories of Americanisation: A Critical Study) Antiasszimilációs elképzeléseinek lényege, hogy a melting pot homogenizáló gyakorlatával állította szembe az etnikai elkülönülés fenntartásához való jogot. Az identikus, kulturális és nyelvi értelemben független közösségek véleménye szerint sem az amerikai életformára, sem az amerikai társadalomra nem jelentenek veszélyt. Sőt, az úgynevezett community theory keretei között rámutatott arra, hogy az etnikai – vallási, esztétikai, történeti – tradícióikat megőrző közösségek a szélesebb értelemben vett „nemzet” életében pozitív elkötelezettséggel fognak részt venni. A Berksonhoz nagyon hasonló nézeteket valló kortárs Julius Drachlser az amerikanizáció kényszerasszimilációs gyakorlatának antidemokratikus vonásaira hívta fel a figyelmet. (In: Drachlser, Julius: Democracy and Assimilation: The Blending of Immigrant Heritages in America) A kibontakozó pluralista asszimilációfelfogás meghatározó szerzője a 30-as években egy szlovén származású újságíró, Louis Adamic. (Lásd Vescoli, Rudolph J.: Louis Adamic and the Contemporary Search for Roots) Az elsők közé tartozik, akik felismerték a „második generáció” problematikájának asszimilációelméleti jelentőségét, amennyiben általánosságként azonosította és osztályozta a bevándorlók és Amerikában született („amerikai”) gyermekeik közötti konfliktusokat. Igyekezett értelmezni az etnikai csoportok közösségi szellemének és kohéziós normáinak leromlásához vezető okokat. Elképzelése az volt, hogy össztársadalmi léptékekben szükségszerűen bekövetkezik az etnikai megújulás, a származás kulturális jelentőségének felismerése, és ez idővel elvezet az etnikai tudat tiszteletéhez. Adamic gondolatmenete nem disszimilációs elmélet, hanem elsősorban annak megfogalmazása, hogy az etnikus tudat kulturális hagyományának újrafelfedezése a plurális amerikai társadalom megalapozásának fontos eleme. (vö. Biczó Gábor: Hasonló a hasonlónak. Filozófiai antropológiai vázlat az asszimilációról. Budapest-Pozsony. Kalligram, 2009.)
4 A gesztusrendszer működtetésének fontos eleme például az ünnepek kölcsönös elismerése. Mivel az ortodox ünnepkör sokkal több ünnepnapot tart meg, mint a református, ezért a kulturális különbségnek ez a vetülete a helyi elbeszélésekben kitüntetett figyelmet kap. „Ha az embernek román szomszédja van, olyan munkába nyilvánvalóan nem fog, hogy a másikat bosszantsa”, ami nem csak a kifejezetten dologkerülő napokra, de általában az ünnepnapokra általánosan vonatkozik, és komoly figyelmet követel. „Mert olyan nincs fiaim, hogy én imádkozok, te meg mész dolgozni.” hangzik az indoklás.
5 Például az ortodox hitképzetek a reformátusok körében történő elterjedésének hátterében részben a szertartásokra jellemző misztikus atmoszféra, a puritán református istentisztelethez képest meditatívabb misék személyessége áll. „Voltam már román kolostorban. Nagyon szép, fiaim, nagyon szép. Meg hogy mondjam, olyan megkönnyebbülve jössz ki onnan attól a sok imától...” A reformátusok „szinkretizmusának” szélsőséges és egyházuk által tiltott megnyilvánulása az úgynevezett „miséztetés” ortodox papi szolgáltatás igénybevétele. A jelenség nem egyedülálló és nem csak az olyan együttélési faluközösségekben elterjedt mint a tövisháti mikrorégió.
6 Az interjúszövegek elemzése az együttélés egyensúlyi helyzetében kialakult lokális identitás két komponensére, - saját etnikus közösséghez és faluközösséghez tartozás tudatára – vonatkozó reflexiókat egyértelműen kimutatta. Tapasztalataink szerint a két párhuzamosan aktív identitáskomponens a helyiekben és a helyiek között nem generál konfliktust, de éppen megelőzi azt. „Itt nincs az, hogy magyarság meg románság vagyunk. Itt ember van, az, hogy ki milyen ember. Próbálunk együtt élni és a vallással is pont így van, kész!” Továbbá, figyelemreméltóak a másik etnikai közösséget transzetnikus összefüggésben megemlítő általánosítások, a közbeszédben forgalmazott átfogó értelmezések.
„A románokkal, amit kérdett, nekem, de itt Monóról beszélek, a környezetben is, a környéken is voltunk, konfliktus nincs, ez biztos, jó szomszédjaink vannak. Megértjük egymást, ők is, beszélnek magyarul is. (…) A menyem román, a feleségem testvérének a férje román, együtt itt bográcsolunk vasárnaponként, és minden jó. (…) Menyünkkel megértjük egymást, a sógorommal is, nincs baj. (…) Azt az ilyen Nagy Románia meg, mit tudom én Nagy Magyarország, ezeket kihagyjuk, gondolom, nem miránk tartozik, vannak nagyobbak, akik többet veszekednek ezen, mint mi az itteniek.”
