Ahol víz van, ott hal is akad – csengett fülemben a népi mondás, amikor 1968-ban a székelyhídi líceumba kaptam tanári kinevezést. Akkor még nem tudhattam, hogy Nicolae Ceauşescu, ez a vandál természetromboló kommunista diktátor már kiadta a parancsot a csodálatos érmelléki lápvilág felszámolására. Feldübörögtek a gépek, s 1970-re már írmagja sem maradt a tavak, a mocsarak, a lápok, a morotvák szövevényes rendszerének. Arra ébredtem, hogy nekem, aki Gyurkó István professzor tanítványaként Érmellék halait akartam tanulmányozni, azt kellett keresnem, hogy hol találok egy-egy még megmaradt vízfoltot, amiben hal is lehet. A keresgélés során kerültem kapcsolatba azokkal a jórészt idősebb emberekkel, akik pár éve még a halászat mesterségét gyakorolták. Ifj. dr. Kós Károly, a neves etnográfus irányításával kezdtem meg a hajdani halászok kikérdezését mesterségük csínja-bínjáról, néztem meg, írtam, rajzoltam, fényképeztem le az akkorra már szerepüket vesztett szerszámokat. Megható volt látni, milyen szeretettel meséltek ezek az idős emberek a régi mesterségről, némelyiküknek még a könny is kicsordult a szeméből az emlékezés hatására. „Amikor a más búzáját vitte a víz, a miénket hozta”, mondták mosolyogva, hiszen amikor hóolvadáskor a Kraszna felől érkező tavaszi árvíz elöntötte a búzaföldeket, jött vele a rengeteg sok hal, sokasodott a zsákmányolni való.
Az érmelléki halászok mesterségüket a mezőgazdasági tevékenység mellett, mintegy kiegészítő foglalkozásként űzték, bár – mint mondták – inkább ez volt a fő jövedelemforrásuk. Az ilyeneket paraszthalász néven tartja számon a néprajztudomány. Mivel saját vízterületük nem volt, a halászhelyet a terület birtokosától bérelték, s ehhez még a községi elöljáróságtól halászjegyet kellett váltaniuk. Eszközeiket, szerszámaikat maguk állították elő nádból, fűzvesszőből, kenderfonalból. A méretesebb darabokat a hosszú téli estéken kalákában készítették csendes beszélgetés, borozgatás kíséretében.
Errefelé nem használták a csónak kifejezést, a pár szál deszkából összerótt vízi közlekedési eszközt hajónak nevezték, s nem evezővel hajtották, hanem a hajó farában állva hosszú csákrúddal tolták előre.
A nyílt vízen, tisztásokon, tavakon kerítőhálóval halásztak, ennek neve mifelénk húzóháló, vagy seggesháló volt. Kenderfonálból készült necckötéssel, hossza húsz méter körüli volt. Felső ínára úszókat, az alsóra ólmozást raktak, a közepén szintén hálóanyagból készült zsák volt (innen a seggesháló elnevezés), ebben gyűlt össze a zsákmány. Sekélyebb vízben lábalva, mélyebb vízben hajóval vontatták. Gyakran két hálót húztak egymás után, mert – amint elmondták – a ravasz ponty (Érmelléken potyka) az első háló elől bebújt az iszapba, majd kiugrott, bele egyenesen a második hálóba. Megtörtént, hogy az első háló semmit sem fogott, a második meg tele volt.
A nádasok szélébe gyékénnyel összefont nádszálakból készített vészt állítottak, vagyis lészának nevezett nádfallal elrekesztették a vizet, ennek hagyásaiba vese alakra fordított, hosszabb nádszálakból szőtt vészfejeket raktak, amelyeknek nyílásai felváltva két irányba néztek. A felállítandó vész helyét viszírtó vasnak nevezett hosszú nyelű szerszámmal tisztították meg a gyökerektől, nádtorzsától, majd a nádfal tövét pusakkal verték bele az iszapba. A lésza mentén kutakodó halak hamar elérték a vészfej nyílását, befurakodtak, onnan aztán már nem volt menekvés. A vészfejekből hosszú nyelű merettyűkkel szedték ki a zsákmányt. Székelyhídon a mocsárig nyúló kertek aljába is állítottak vészt a gazdák, ide leszaladva egykettőre kimeríthették a vacsorának valót.
Varsával is halásztak, ennek egyik formája az ötkarikás, kétversikés hálóvarsa volt, amit kenderfonalból kötöttek, öt fűzvessző karika merevítette, s két versikéje, a szintén kenderkötésből készült szűkület akadályozta meg a betévedt halak visszafordulását. Elől hosszú terelő szárny irányította a halakat a varsa belsejébe. Mivel a kenderfonal a vízen hamar tönkrement, a varsákat felváltva szárították, illetve használták. Szalacson fűzvesszőből font varsát is használtak, amit mordának neveztek, s aminek négyszögletes volt a taréja. Azt tartják, hogy ennek mintáját Oroszországból hozták az első világháborús hadifoglyok. Ugyancsak fűzvesszőből készült a jellegzetes érmelléki halászeszköz, a hurca. Ezt a széles taréjú, gyorsan elkeskenyedő, zárt végű eszközt trombitavarsa néven ismeri a tudomány. Jellegzetessége, hogy nincs fogórésze, így a hal kiszökhetne belőle. A víz áradásakor-apadásakor használták, amikor a hal is megbolydult, s ment a vízzel. A halász a parttal párhuzamosan fűzfából könnyű kerítést font, ennek hagyásába állt bele, arccal az érkező víz felé, lábai közé vette a hurcát, s amikor megérezte benne a hal mozgását, kiemelte, a zsákmányt kivette, s a tarisznyába tette, majd kezdődött minden elölről. Amint mondták, sok hercehurcával járt a dolog, talán innen ered az eszköz elnevezése.
Nyári melegben kedvelt szerszám volt a borogató vagy tapogató. Ez is fűzvesszőből készült, feneketlen vesszőkosárra emlékeztető formája volt, de ismerték a felül négyszögű keretre készített rámás tapogatót is. A vízpartra érkezve a halász gatyára vetkőzött, nyakába kanyarította a tarisznyát, belegázolt a vízbe, és maga elé csapta a borogatót. Ha volt benne zsákmány, az bökdöste a szerszám oldalát, „korholt a hal”, akkor a halász belenyúlt, kivette, a tarisznyába tette a fogást, lépett néhányat, s újra lecsapta a szerszámot.
Bár régtől fogva tiltott szerszámnak ismerték, bizony a szigonyt is használták alkalomadtán az érmelléki halászok. A legtöbb szigony háromágú volt, a három ág egy síkban állt, az ágak hegyes végén a szakálla vagy visszája két irányba nézett, s akadályozta meg a zsákmány szabadulását. A szigonyok többségének méretéből látszott, hogy ezekkel aligha apró halakat zsákmányolt a gazdájuk. Különösen látszott ez az Ottományban előkerült hétágú szigonyon, amelynek bő harminc centiméteres volt a fesztávolsága. Ez utóbbihoz világító eszköz, fákja is tartozott, mert ezzel éjszaka halászták, vagy inkább vadászták a vízfenéken pihenő méretes csukát, pontyot, harcsát.
Külön meg kell emlékezni a csíkászat mesterségéről is, bár a megkérdezett halászemberek többsége szerint a csík nem hal, hanem „olyan kígyóféle”. Rengeteg volt belőle a partközeli sekély, iszapos vizekben, s mivel jó piaca volt, fogták is szorgalmasan. Iszapba vert két sor karó közé mindenféle gizgazból, kukoricakóróból, nádtörmelékből csíkgátat építettek, ennek hagyásaiba állították a vesszővarsához hasonlító, sűrű fonású csíkkast, aminek végét nádcsóvával bedugták. A folyton nyüzsgő, bujkáló csíkok hamar megtöltötték a csíkkas hasát, ekkor a gazda kiemelte, kihúzta a csóvát, s a hajó fenekére zúdította az izgő-mozgó csíkok tömegét. Gyermekkoromban még én is láttam a margittai piac bejáratánál a színültig tele hatalmas dézsákból csíkot áruló szalacsi csíkászokat. Azt viszont már édesapám mesélte, hogy az ő gyermekkorában a vásott inasgyermekek nagy vágya volt, hogy a zsebükben külön erre a célra hordott marék sót beleszórhassák a dézsába, amiből ezután pillanatok alatt kiugrált az összes csík. Persze, a szekeresek is résen voltak, és suhogó szíjostorral várták a tekergők közeledtét. Az már az irodalomból is ismert tény, hogy Bihar vármegye urai is szívesen látogatták a vidéket a finoman elkészített káposztás csík kedvéért, amelyre remekül csúszott ám a híres-nemes érmelléki bakator.
Mikor leadtam dr. Kós Károlynak a feldolgozott anyagot, azt gondoltam, ezzel vége a néprajzos ténykedésemnek, ám a szakember azt a feladatot bízta rám, hogy gyűjtsem össze a népi vadászat, vadfogás, vadriasztás emlékeit is. Ekkor már könnyebb dolgom volt, hiszen nagyon sok természetjáró, természetszerető embert ismertem már a környéken. No, nem kell mindjárt sörétes, vagy golyós puskákra gondolni, hiszen ki mert volna akkoriban ilyeneket tartani, amikor még az engedéllyel rendelkező vadászok többségétől is összegyűjtötték a lőfegyvereket. Hurkokra, csapdákra, tőrökre gondolhattam, amelyekkel a ház körül ólálkodó rágcsálókat, ragadozókat gyérítették, a vadak közül esetleg az ilyen eszközökkel elejthető fácán, vagy mezei nyúl elfogására alkalmas megoldások jöhettek számításba.
A nádasokban fészkelő vadrucák, vadlibák tojását a tavaszi ünnepek előtt kézzel szedték ki, ez volt a gacsitojás, amire szükség volt ám a húsvéti kalácshoz, de a vadliba tojását kotlós tyúkkal ki is kőttették, mert az apró libák hamar megszelídültek, s felnőttek a többi baromfival.
Riasztani elsősorban a seregélyeket kellett, amelyek nagy károkat tettek a cseresznyében, s később a szőlőskertekben. Ezek távoltartására karikás ostorral kongattak, no meg kereplővel, az itt használatos kifejezéssel: csergővel csergettek az erre a célra felfogadott gyermekek. A dinnyeföldről az elvetett magvakat kicsipkedő varjakat a fészkekre helyezett varjúszárnyakkal riasztották el, a szárnyak húsos tövét petróleumba mártották, hogy ne vigye el őket a róka.
A vadréce és a szárcsa (ez utóbbinak Érmelléken tikhódis volt a neve) gyakran belebújt a vészbe, ahonnan merettyűvel szedték ki, de fogták is őket zsinórral a nádszálakhoz kikötött meghajlított gombostűvel, amelyre apró döglött halat akasztottak csaléteknek, s amit a mocsári növények levelére fektettek.
A fogoly és a fácán fogására napraforgószárból készült fogolycsapdát, illetve bodzafa ágából készített nehezebb fácáncsapdát használtak. Az ágakat négyszögletes keretformára drótozták össze, egy villás ág, egy pecek és egy kampó segítségével felpeckelték, s a kampó köré magvakat szórtak. Ha a madár rálépett a kampóra, a pecek felcsapódott, s a keret lenyomta a madarat. Fácánt fogtak leborított és felpeckelt vesszőkosárral is, aminek peckét a közelben megbújt gazda rántotta ki egy megfelelő hosszúságú madzaggal. Kihasználták a fácán azon tulajdonságát, hogy inkább szeret a nádasban bujkálni, mint repülni, s az általa kitaposott ösvényre vékony drótból készült hurkot tettek, amit egy nádszálhoz kötöttek. Ha a madár belebújt a hurokba, csak előre nyomult, s inkább megfúlt, de meg sem próbált visszafordulni.
Erősebb drótból készült hurokkal fogták a nyulat is. Érkörtvélyesen mutatták meg a gémeshurkot, amelynek szerkezete a gémeskúthoz hasonló. Ezt télen használták, amikor a nagy hóban az állat nehezen talált táplálékot. A „kútgém” egyik végére nehezéket kötöttek, a másikra pedig egy keresztrudat erősítettek, s egy lucernaköteg segítségével lekötötték egy, a fagyott földbe vert karóhoz, nagyobb szeghez. A lucernaköteg köré négy hurkot tettek, s az éhes nyúl csak akkor tudott a csalétekhez jutni, ha a fejét beledugta valamelyik hurokba. Amikor elrágta a lucernát, a kútgém felcsapódott, felrántotta az állat elejét, s az nem tudott szabadulni, csak táncolt a két hátsó lábán.
A baromfiudvar körül ólálkodó rókát vastőrrel, más néven vaskapkánnyal, rókavassal fogták, amibe csaléteknek tojást vagy döglött csirkét tettek. Ha megtalálták a kotorékját, meggyújtott kénrúddal kifüstölték, vagy rugalmas drótra sörétes töltényt, mögéje pedig olajos rongyot kötöttek, amit meggyújtottak, s a lyukba dugtak. Mikor a láng elérte a töltényt, az felrobbant, mire a róka kiugrott a lyukból, s vagy meglőtték, vagy vasvillával elütötték.
A gazdaság körül elszaporodott patkány, vagy ahogy Érmelléken nevezik: a poc fogására egyfedelű, vagy kétfedelű ládatőrt használtak, de fogták vastőrrel is. Az egeret leginkább az üzletben is kapható drótból készült egérfogóval, meg a fából készült dróthurkos egérfogóval irtották. Eredményesen használták a különböző típusú, pecekkel működő csapódeszkákat is, de a legsikeresebbnek az Érkörtvélyesen használt famacskát találtam. Ez két, egymásba tolható fadobozból áll, a nagyobbnak az egyik végét teljesen, a kisebbiknek csak a felső részét rács borítja, ez utóbbira kötik a csalétket, amelyet a dobozba szerelt talpon közelítheti meg az állat. A talpra felmászva egy billenőre jut, ami felbillen, amikor az egér megközelíti a csalétket, az állat beleesik a nagyobb dobozba, mire a billenő visszaáll eredeti pozíciójába, és elzárja a menekülés útját. Ha a famacska megtelt, egy vízzel félig telt veder felett a két dobozt széthúzzák, s az egerek a vízbe pottyannak.
A szántóföldi kultúrákban nagy károkat tett a hörcsög. Próbálkoztak a kiöntésével, amikor a vizet szekéren hordóban vitték a mezőre, ebből vödörrel öntötték a hörcsöglyukba, s a menekülő állatot vasvillával elütötték. Amikor aztán divatba jött a tarka hörcsögprémből készült női bundák viselete, az érmelléki hörcsögölők a Bánságig is elmentek az értékes zsákmányért. Ők vékony deszkából, később konzervdobozból készített hörcsögtőrrel fogták az állatot. Ebben alul és felül is egy-egy hurok volt, amelyeket egy erős rugó működtetett. A két hurok közt egy vastagabb drótból hajlított rózsa volt, amit a befelé vagy kifelé igyekvő hörcsög az orrával megbökött, ez kioldotta a rugót, s valamelyik hurok megfojtotta az állatot. A hörcsögölő akár kétszáz ilyen tőrt is kirakott, s mire az utolsót letette, már szedhette is fel az elsőket.
Amikor alkalom kínálkozott, a magyarországi Illyés Közalapítvány támogatásával sikerült rendbe tétetni egy, a székelyhídi főtéren kihasználatlanul állt épület egy részét. Itt állandó kiállítás keretében mutattam be Érmellékről, amint mondani szokták: a huszonnegyedik órában összegyűjtött halász és vadászeszközöket. Ezek most a lebontott régi épület helyén emelt kulturális központban láthatók.
IRODALOM
Benedek Zoltán: Érmellék. Helios Kiadó, Orosháza, 1996.
Számadó Ernő: Régi érmelléki halászat. Népismereti Dolgozatok. Kriterion Könyvkiadó, 1976.
Wilhelm Sándor: Hagyományos halászat az Érmelléken. Népismereti Dolgozatok. Kriterion Könyvkiadó, 1994.
Wilhelm Sándor: Népi vadászat és vadfogás az Érmelléken. A Puszta XXIII. A Nimfea Természetvédelmi Egyesület kiadása, Túrkeve, 2010.
Wilhelm Sándor: Tanulmányok az Érmellékről. Partiumi füzetek 80. Varadinum Script Kiadó, Nagyvárad, 2014.
