Sokat töprengtem, hogy mely rövid és tömör mondatban lehetne összefoglalni a Molnár házaspár eddigi tevékenységét, és úgy érzem, megtaláltam: a Molnár házaspár sohasem kis dolgokban, hanem nagy léptékekben gondolkodik. Életerőt adó jelmondatuk pedig ez lehetne: nem vagyunk a meghátrálás emberei, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk. Ebben a kettősségben telt el egész életük mindmáig. Közben pedig szerencsésen kiegészítették egymást. Ezt szomszédként hosszú ideig magam is nem egyszer tapasztalhattam.
Molnár János tanári pályája is az imént elmondottak jegyében folyt. Teljes mértékben meghatározta az, hogy nagy léptékekben gondolkodott, ami azt jelentette, hogy célja nem az volt, hogy egy-két tanulmányt megírjon, még az sem, hogy egy-két könyvet publikáljon, hanem tanulmány-köteteket és hatalmas korpuszokat írjon meg és jelentessen meg. Tucatnyi önálló kötete és több tucatnyi tanulmánya bizonyítja ezt. De ugyanez elmondható több mint harminc éves tanári munkásságáról is. Nem kisstílű, hanem mély merítésű minden tudományterületen és előadásban, de ugyanez érvényes akár könyvkiadásról, akár folyóirat szerkesztésről, akár egyéb tudományos és közéleti tevékenységről van szó.
Ugyanez érvényes nejére is, aki az fárasztó gyülekezeti szolgálat mellett lelki támasza volt a Bethesda gyermekotthon csaknem félszáz lakójának, irányítója az intézménynek, kapcsolattartó a külföldi partnerek felé, vagy hosszú ideig országos elnöke az Erdélyi Református Egyházkerület Nőszövetségének.
Ami a közéleti munkájukat illeti, sorsuk, munkájuk, elkötelezettségük e tekintetben is összekapcsolódott és kiegészítette egymást. Kettejük munkásságára ugyanvalóst ráillik a nagy-lépték teória. Első nagyobb arányú elképzelésük Zsobokon vált valóra, ahol irányításuk és hathatós, sok esetben kétkezi munkájuk folytán épült meg a Bethesda gyermekotthon, már az 1990-es évek közepén, és azóta töretlenül szolgálja csaknem félszáz árva- és a szórványgyermekek képzésének az ügyét. Az intézmény kiemelte Zsobokot az ismeretlenségből – az általuk megszervezett útépítés folytán pedig az elszigeteltségből –, és belekapcsolta nemcsak a helyi, hanem az országos, sőt a nemzetközi vérkeringésbe is. Arról nem is beszélve, hogy új életet hoztak a már-már elsorvadt közösségbe részben az intézménnyel, részben pedig a hűséggel végzett igehirdetési szolgálattal. Minderre már csak ráadás a település gazdasági felpezsdülése, amely ugyancsak a kettejükhöz köthető: az árvaházban munkahelyet kapott nem egy helybeli, az ugyancsak általuk létesített malomban és pékségben nem kevésbé, az állatenyészeti mintafarmon pedig úgyszintén. Ennek a sok, különálló intézménynek az összehangolása, szolgálatuknak az árvaház irányába történő kanalizálása nem kis szervező munkát igényelt, s ebben mindvégig hűségesen kitartottak. Szolgálatuk során szerencsésen kiegészült a közösség lelki szolgálata a külső, társadalmi szolgálattal.
A nagy-lépték teóriája érhető tetten azon az intézményszervezésen is, amely szorosan kapcsolódik az árvaházhoz. Már a kezdet kezdetén megoldást sürgető gondként merült fel az árvaházat kinőtt ifjak további sorsa. Mi lesz velük, ha betöltötték a 18. életévüket, és el kell hagyniuk az Intézetet? Hová kerülnek, mi vár rájuk, család, képzettség, lakhely nélkül? A Molnár házaspár már jó előre ezek elébe sietett azzal, hogy Kolozsvárott létrehozta az AKSZA szociális intézményt, amely részben utcagyerekek, részben pedig a nagykorúsítást elért árva gyermekek gondját vállalta fel. Előbbieknek napi rendszeres étkezést, utóbbiaknak szállást és ellátást biztosított. Sőt, arról is gondoskodott, hogy az árva ifjak közül, az arra alkalmasakat, egyetemen tovább taníttassák.
A nagy ívű stratégiai látást igazolja a harmadik, talán a legnagyobb intézmény megszületése is, amelyet a harmadik életkorukba lépett idősek számára hoztak létre. Ez a farnasi öregotthon. Az egész folyamat a helyi udvarház tulajdonjogának a megszerzésével és az épület felújításával kezdődött. Ezt egészítette ki a mellette felépült hatalmas épület, az idősek otthona, ahol ellátást, szociális asszisztenciát és orvosi felügyeletet kapnak az idősek.
A három kiemelkedő létesítmény, de nemcsak, fennen hirdeti a házaspár elkötelezettségüket az erdélyi magyar nép, ezen belül pedig a református közösségek jóléte, boldogulása és jövendője iránt. Ennek valóra váltása épp itt és most nem a legkönnyebb vállalás, ezt mindenki jól tudója, ők ketten talán még másoknál is jobban. De nem a meghátrálás emberei voltak, hanem a hitéi, mindenekelőtt az Istenbe vetett hitéi, utána a jövendőbe és a megmaradásba vetett hitéi is, amely amaz előbbiből él és táplálkozik. Mégis úgy érzem, hogy a díj és kitüntetés csak részben szól a megvalósításoknak, nagy érdemüket én nem elsősorban az épületek megálmodásában és felépítésében látom, hanem inkább abban, hogy példát adtak hűségből, kitartásból, nép- és hazaszeretetből, s mindenekfölött rácáfoltak Makkai „nem lehet” lemondására: megbizonyították, hogy az ellenszéllel szemben is lehet, mert kell. Ezért illesse őket köszönet. A díj pedig jó helyre került.
(Elhangzott Szilágysomlyón, 2017. szeptember 23-án a Szilágysági magyarok díjátadó ünnepségén)
