Ötven éve szárnyal a Felsőrákosi Hagyományőrző Dalcsoport ajkán a dal. 50 éve igézi meg hallgatóit lendületességével, üdeségével, tiszta dinamikájával, átlátszó szerkezetével, egyszólamú, hiteles előadásával, dalolja meg a maguk és a magunk, mindnyájunk szomorúságát, fokozza a vidámságát, jóra, szépre vágyakozását, gazdagítja érzésvilágát, ébreszt rá emberségünk megannyi rezzenésére. Üzenetet közvetít, részesít az erdővidéki magyarság lelkületéből, megosztja azt velünk, hozzá is kapcsol: lelkileg többek vagyunk általa, visszasugároz ránk embersége.
Miközben a dalcsoport énekei a fülünkön át jutnak a szívünkig, szövegük a lelkünkben és az elménkben zsong, szemünket a viseletük forma- és színharmóniája részesíti az összhangból. A felsőrákosiak szépérzékének egyik bizonyságát a saját gyönyörűségükre maguk alkotta, avagy maguk megválasztotta, beszerezte, ápolta tárgyi környezetük biztosította, festett tulipántos bútoraival, hímes szőtteseivel, csillogó mázas edényeivel, festői viseletével.
A dalcsoport megalakulásának idején az élő székelyföldi népművészet szépségében gyönyörködni vágyó emberek a Háromszék peremén elhelyezkedő Rákosra zarándokoltak. Másutt – legalábbis Háromszéken – alig láthattak effélét. A dalcsoport tagjai e festői összképből a saját viseletbe öltözött önmagukat tudják kivinni a világ szeme elé. Olyan a viseletük is, amilyen a daluk: szerkezetében áttekinthető, megformálásában a dolgos, de nem magamutogató, nem páváskodó női testet hangsúlyozó, színeiben határozott, mégis harmonikusan visszafogott, hímzett–ráncolt–rakott gyöngypántlikás díszítményeiben finoman rejtőzködő, viselés módjában fegyelmezett, összhatásában monumentális. Nem színpadi kellék, hanem a megmutatkozás szépségét szolgáló, hajszálpontosan rájuk öntött, műgonddal magukra öltött ünnepélyes ruházat. Nem diktálja már a nagyünnepek, egyes alkalmainak – első, második és harmadik napjának, délelőttjének, délutánjának, azok szakrális szertartásainak, táncmulatságainak, egymástól elkülönülő viselési rendjét, de utal a viselői életkori különbségeire. Jellegzetes vakítóan fehér gyolcs ingeivel, zsebkendőivel, háziszőttes muszuly-, háromszéki székely: piros, kék vagy szőr anyagú fekete rokolyáival, szőttes-, vagy messziről hozatott aprórózsás szőr anyagból készült kötény meg lájbival, jellegzetesen felkötött fehér rózsás kendőivel, fekete csizmáival megőrzi a közös ünneplés ruházatban is kifejezett hangulatát. A csoport felállása, összefogózásának módja is mintha a hagyomány meg a jó emberi kapcsolatok kohójában érlelődött volna össze.
Viseletük az egyént a székelyföldi és ezen belül a felsőrákosi közösség több előző nemzedékéhez, azok hagyományos ízlésvilágához kötő szimbólum, melynek megérzése a lányokban a konfirmációjukra készített szőttes ruhájuk felöltésekor tudatosítódik először.
Ezek után teljesen természetes, hogy az idegen vendégeik előtt identitásukat fejezik ki viseletükkel. Az elmúlt 50 év során a kórus valamennyi tagjának életét gazdaggá, színessé, eseménydússá és egyszersmind értékesebbé tette szervezőinek, vezetőinek számos építő ötlete, előadásának sok-sok sikere, utazásainak élménye, emléke. A nehézségeket is felvállaló tartalmas életük megannyi üzenete méltóvá teszi elhunytjait a tisztelgésre, élő tagjait a dicséretre, elismerésre, kitüntetésre. Isten éltesse Mindannyiukat, segítse abban, hogy az új nemzedéknek továbbadhassák áldásos tevékenységük minden csínját-bínját.
(Elhangzott 2019. november 22-én, Felsőrákoson, az Erdővidék Kultúrájáért díjátadó ünnepségén, a XXVII. Erdővidéki Közművelődési Napok keretében.)
