„Ezelőtt 10 esztendővel, mikor a nagy világégés lángjai elhamvadtak, mi – erdélyi magyarok – úgy éreztük, hogy az anyaországtól való elszakadás után új oltárt kell építenünk évezredes kultúránk ápolására. Álmunk és hű vágyunk nemsokára valósággá változott, mert 1921. november hó 13-án harminc erdélyi dalárda kiküldöttei siettek Brassóba, és egyhangú lelkesedéssel rakták le az új oltár alapköveit […] mi, akik itt maradtunk, hogy »megfogyva bár, de törve nem« őrt álljunk a végeken: hol örömmel, hol keserűséggel, hol reménykedve, hol csüggedve jártuk a kisebbségi sors Kálvária-útját, és ettük a kisebbségi sors keserű kenyerét. De ha mindenünk elveszett is, mégis megmaradt valami a számunkra. Megmaradt egy kincsünk, amit senki el nem vehet tőlünk, s amely örökké élni fog. Ez a kincs: a magyar dal, amely megvédi és minden időkre megőrzi drága anyanyelvünket, mert hiszen nyelvében él, dalában érez a nemzet.” Ezek a sorok a Romániai Magyar Dalosszövetség megalapításának tízéves évfordulójára kiadott díszoklevélen állnak, a Kolozsváron kiállított dokumentumot Inczédy-Joksman Ödön elnök és Tárcza Bertalan főtitkár jegyzi, tervezője a számos dalárdazászlót is készítő Keöpeczi Sebestyén József.
Az alapítás történetét immár száz év távlatából elevenítették fel többen is a Romániai Magyar Dalosszövetség (RMD) május 13–14-én lezajlott kolozsvári rendezvényén. A Református Kollégium dísztermében Tóth-Guttman Emese RMD-elnök moderálásával Az erdélyi kóruskultúra múltja a 100 éves Romániai Magyar Dalosszövetség égisze alatt címmel konferenciát tartottak, amelyen az erdélyi kórusmozgalom történetét taglaló előadások mellett a karéneklés elméleti kérdéseiről, illetve a mozgalom jelenlegi kihívásairól is szó esett.
A mindannyiszor megújult szövetség
Major László zenetanár, karnagy, a RMD volt elnöke a kórusmozgalom 1994 és 2003 közötti történetét foglalta össze. „Negyvenhét év kényszerhallgatás után Guttman Mihály kezdeményezésére 1994. szeptember 17-én Kolozsváron újraalakult a dalosszövetség, az 1921. november 13-án Brassóban létrejött RMD törvényes jogutódaként. Az újraalakult szövetség első közgyűlésén László Attilát választották meg elnöknek, tiszteletbeli elnöknek pedig Guttman Mihályt” – emlékezett vissza Major László, megjegyezve, hogy 1991-től az újraalakulásig a dalosszövetség az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület szakosztályaként működött. A szervezet célja kezdettől a romániai magyar kórus- és zeneegyesületek munkájának támogatása, a kórusirodalom ápolása, fejlesztése, új ének- és zenekarok létrehozása, találkozók megrendezése volt, a kilencvenes években pedig több tanfolyamot szerveztek, hogy a magyar zenepedagógusok hiányát ellensúlyozzák.
A dalosszövetség fennállásának száz évének több meghatározó személyiségéről Dávid István, a Károli Gáspár Református Egyetem tanára, orgonaművész, karnagy értekezett, az Elnökök emlékezete című előadásában. Az első elnök Szemlér Ferenc német–magyar szakos tanár (az ismert költő édesapja) volt, aki életének Brassóhoz kötődő időszakában a római katolikus gimnáziumot vezette, 1921-ben pedig a brassói magyar dalárda elnöke volt – ebben a minőségében vált a megalakuló Romániai Magyar Dalosszövetség egyik alapítójává és első elnökévé. 1922-ben a székhely már Kolozsvár lett, és Inczédy-Joksman Ödön vette át a szervezet vezetését, a jogász, politikus hivatalosan 1944-ig töltötte be az elnöki tisztséget – bár a második világháború idején szünetelt a szervezet tevékenysége. A húszas-harmincas években Tárcza Bertalan zenetanár titkári, majd főtitkári minőségében számos folyamatot indított el. 1927-től tanfolyamok indultak, neves szakemberek – többek között Domokos Pál Péter, Gokler Antal, Nemes Elemér, Zsizsmann Rezső – részvételével. Egyre növekedett a létszám, sokasodtak a találkozók, versenyek is. Almási István szerint a legintenzívebb időszakban 370 kórus működött, és tízezer pártoló tagot számlált a dalosszövetség. A második világháború után, 1947-ben újrainduló szervezet elnöke Nagy István kolozsvári karnagy, a magyar tannyelvű Zeneművészeti Főiskola igazgató tanára lett. 1949 augusztusában az RMD tevékenységét újra be kellett szüntetni. 1994-ben a kolozsvári Báthory-líceum dísztermében alakult újra Guttman Mihály későbbi tiszteletbeli elnök szervezésében. Az ő élettörténetét, tevékenységének jelentőségét állította előadása középpontjába Csüdöm Mária Edith muzikológus, A Romániai Magyar Dalosszövetség bástyája című előadásában.
Régiók bemutatkozása
A konferencián több régió dalosmúltjának összefoglalói hangzottak el, az előadók a jelenlegi helyzet ismertetésére is kitértek. Lőfi Gellért Attila, a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum tanára, karnagya szerint a városban mondhatni mindenki énekel. Több mint harminc kórus működik a városban, felnőtt- és gyermekkórus nagyjából egyenlő arányban. Az első kórus a 19. század végén alakult, a Szent József-templomhoz kötődően, ezt követően lelkes kórusélet alakult ki, ami ma is jellemző. Sepsiszentgyörgyön szinte minden nagyobb kórus önálló kórusfesztivált szervez. Lőfi Gellért Attila megemlítette itt a Vox Humana igényes fesztiválját, a Laudate kamarakórus által szervezett ökumenikus kórustalálkozót, illetve a diákkórus-fesztiválokat.
A marosvásárhelyi dalosmúlt kezdeteit Benedek Tibor Magor karnagy, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem tanára idézte fel a konferencián. A városban szintén a 19. század második felében, az egyházi kórusok révén bontakozott ki a dalárdamozgalom. Ekkor alakultak meg az első polgári énekkarok, a nemzeti reformmozgalom és újjászületés jegyében. Az első kórus, amely Marosvásárhelyen állandó jelleggel működött, és jól meghatározott szervezeti felépítéssel, alapszabállyal rendelkezett, 1867. április 30-án Marosvásárhelyi Dalkör néven jött létre. A kórus elnöke Petri Ádám, karmestere pedig a kiváló képeségű, cseh származású muzsikus, Voczelka Ede, a kollégium énektanítója volt.
Lászlóffy Zsolt karnagy, zeneszerző, a Nagyváradi Állami Filharmónia karigazgatója, a Partiumi Keresztény Egyetem művészeti tanszékének tanára a nagyváradi zenei életről számolt be, Bedő Ágnes, a kolozsvári Guttman Mihály Pedagóguskórus karnagya pedig a kórus történetét ismertette. „Az volt a célunk, hogy minél több Kodály-művet tanuljunk meg és énekeljünk” – mondta el a kezdetben, 2007-ben Kolozsvári Magyar Pedagógusok Néven létrejött énekkar karnagya. A katolikus kórusélet száz évéről Potyó István, a kolozsvári Szent Mihály-templom karnagya, orgonaművész beszélt.
Lokodi Emőke, a szovátai Marianum Egyesület egyik zenepedagógusa a Felső-Nyárádmentén és Sóvidéken 2004 óta zajló zenés misszióról beszélt, amelyet Nagy Éva Vera, a Boldogasszony Iskolanővérek tagja és Czakó Gabriella, a rend társult tagja végeznek. Guttman Mihály, a dalosszövetség tiszteletbeli elnöke és Tóth-Guttman Emese kezdettől pártolták a Marosszéki Kodály Zoltán Gyermek- és Ifjúsági Kar tevékenységét. A fiatal zenepedagógus felelevenítette azt a 2008-as koncertet, amelyen a kórus egy negyedórás műsorral mutatkozott be a közönségnek. Kodály Zoltán Nagyszalontai köszöntő című műve zárta az összeállítást, „és egyszer csak taps, kiáltás hallatszott, Misi bácsi pedig, felállva a közönségből, hangosan kiáltotta: Brávó, brávó!” – emlékezett vissza Lokodi Emőke, aki az említett koncerten mindössze tizenegy éves volt. A szovátai székhelyű kórus azóta számos koncertet adott belföldön és külföldön egyaránt, a zenei nevelés azonban nem korlátozódik a kóruséneklésre: népi gyermekjáték, népdal, pásztorfurulya, színpadi művek egészítik ki a Kodály-módszerrel tanító pedagógusok eszköztárát.
Szőke Zoltán, tordaszentlászlói nyugalmazott lelkipásztor Boldizsár Zeyk Imre helytörténész tanulmányát olvasta fel – mindketten a romániai magyar kórusmozgalom jelentős rendezvénye, a Tordaszentlászlói Kórustalálkozó alapítói, szervezői. Az első találkozót 1990 kora tavaszán rendezték meg, a férfikórus tagjainak kezdeményezésére, erre minden erdélyi kórust meghívtak. A seregszemlét viszont nem versenynek szánták, hanem „lélekemelő találkozásnak”. „Csak aki maga is karénekes, az tudja igazán, mennyi hozzáértés, szeretet és munka az ára egy negyedórányi bemutatkozásnak. Aligha van a közösségi önművelésnek olyan módja, amely ennél mélyebben és jótékonyabban hatna arra, aki részt vesz benne. Tudta Kodály, miért akart a magyarságból kottaolvasó, karénekes nemzetet nevelni” – állt a felolvasott tanulmányban, amelynek szerzője kitért arra is, hogy a szentlászlói seregszemle nyomán újabb, kisebb találkozók is megalakultak a térségben, például a Nádasmentén vagy Torda környékén.
Kórusok és történetek
Benkő Judit zenetörténész, szerkesztő édesapja, Benkő András kórusélettel kapcsolatos írásairól beszélt. „Minden kórusnak megvan a maga története, ahogy létrejött, ahogy fejlődött, ahogyan az emberek szívesen együtt énekeltek, vagy ahogyan valamilyen okból megszűnt az az együttes, illetve ahogy esetleg erőt találtak arra, hogy újrakezdjék” – fogalmazott, hozzátéve, hogy a szigorú zenetörténészként ismert Benkő Andrásnak szintén megvoltak a maga történetei, hiszen ő is kórustagként, karvezetőként indult. Nagy István tanítványaként életre szóló élményeket gyűjthetett a kórusberkekben – három alkalommal is találkozhatott Kodály Zoltánnal. Miután kinevezték a zenetörténet katedrára, új fejezet kezdődött az életében, és ő attól kezdve a dalosszövetség kutatója, krónikása lett – beszámolókat, tanulmányokat közölt ebben a témában. A Művelődés hasábjain Kórusaink történetéből rovatcímmel számos dalárdáról közölt részletes ismertetőket, ezek a rádióban is elhangzottak. Benkő Judit elmondta, édesapja könyvben is meg szerette volna jelentetni a kórusélettel kapcsolatos írásait – reméli, hogy jövőre, a zenetörténész születésének centenáriumára napvilágot lát ez a posztumusz gyűjtemény.
Kórusokról, személyes találkozásokról szólt Ordasi Péter karnagy, a Szegedi Tanárképző Főiskola professzorának előadása is, aki szegedi és békéscsabai kórusok erdélyi – kolozsvári, szovátai, nagyváradi, sepsiszentgyörgyi – kapcsolatait elemezte.
A zenei anyanyelv fontosságáról
Miért is fontos, hogy magyar gyerek magyarul énekeljen? – tette fel a kérdést a fórumon Krasznai Gáspár. A budapesti Madách Imre Gimnázium karnagya, tanára szerint a magyar zenei anyanyelv a beszédkészséget is segíti. Manapság az angol nyelv rátelepszik a magyarra, a hangsúlyokat is sok esetben megváltoztatva – a szóvégi hangzók gyakran némák maradnak, holott a magyar nyelvben gyakran éppen a szó végén van a lényeg: a rag, a képző. A karéneklés során a gyermeknek alkalma nyílik gyakorolni azt, hogy minden egyes hangot kiejtsen, és ez a beszédére is jó hatással lehet.
Elméleti jellegű kérdést feszegetett előadásában Jakabffy Tamás is: integrálható-e a liturgikus ének a kórusmozgalomba? A szerkesztő, karnagy, a Schola Gregoriana Monostoriensis alapítójának a személyes véleménye az, hogy nem. A liturgikus ének maga a liturgikus beszéd, és az autentikus jelenlét eszköze, nem pedig művészi teljesítmény, és nem kötődik, igazodik korokhoz, irányzatokhoz. „A gregorián ének művelői tudják, hogy ami kívülről elámító szépségű ének, az belülről a legtermészetesebb beszéd.” Ezzel szemben a kóruséneklésben erénynek számít az eredetiség, és a korhűség éppúgy számít, mint a korszerűség, ugyanakkor a kórusművek önmaguk és előadóik megmutatására valók – fogalmazott Jakabffy, aki több tekintetben állította szembe a cantus planust, a gregorián éneket a többszólamú kórusénekléssel.
Daloskönyvek magyar szerzőktől
„Nézzük meg, kik azok az erdélyi zeneszerzők, akik alkotásaikkal hatottak a dalos kultúránkra, illetve fordítva, a daloskultúra hogyan befolyásolta a zeneszerzőket” – vezette be előadását Csákány Csilla. A zenetörténész, a Partiumi Keresztény Egyetem tanára elmondta, 1914 előtt az EMKE égisze alatt több daloskönyv jelent meg, magyar szerzők műveivel. A két világháború között gyűjtemények láttak napvilágot. A dalosszövetség adta ki Seprődi János vegyeskarra komponált átiratait, Eredeti székely dalok címmel. A második világháború után kezdenek önálló kompozíciókkal jelentkezni a hazai zeneszerzők. A zenetörténész kiemelte Zoltán Aladár nevét, aki számos művet hagyott hátra, többek közt dalciklusokat is komponált.
A Pimpimpáré személyes kedvenc – vallotta meg hallgatóságának Csákány Csilla az először 1976-ban a Kriterion kiadásában megjelent, majd a Koinóniánál 2002-ben újra kiadott könyv kapcsán. Vermesy Péter és Szilágyi Domokos közös kötetét előbb Guttman Mihály, majd Tóth-Guttman Emese lektorálta. „A zeneszerzéssel foglalkozó fiatalok számára is igen hasznos lehet ez a könyv: formakultúrát is tanít, megtanítja a hangrendszereket, a dallamformálást, ritmikát” – fejtette ki. Csákány Csilla számos kiadvány mellett megemlítette Buzás Pál Kalotaszegi füzetek sorozatát, Benkő András monográfiáját Zoltán Aladárról, továbbá a Művelődés 2004-es, Kórustár. Tallózás a Művelődés ötvenhat évfolyamában című mellékletét, Guttman Mihály és Gáspár Attila szerkesztésében, illetve a Művelődés 2016-os mellékletét, a „Félre tőlem búbánat”. Tizenkét erdélyi magyar népdalfeldogozás vegyeskarra című gyűjteményt Kovács András szerkesztette.
Megemlékezés és ünnepi kórushangverseny
A május 14-én délelőtt a kollégium dísztermében megtartott konferencia a Romániai Magyar Dalosszövetség kétnapos ünnepségsorozatának a második programpontja volt, az előző nap délutánján a szövetség nagyjaira emlékeztek a Házsongárdi temetőben, majd kolozsvári zenei séta következett Guttman Szabolcs építésszel.
Szombat délután, a konferenciát követően ünnepi kórushangversenyt tartottak a Kétágú (alsóvárosi) templomban, a kolozsvári Sigismund Toduţă Zenei Főgimnázium Guttman Mihály elemista kórusa, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Szalman Lóránt Kórusa, a Marosszéki Kodály Zoltán Gyermek- és Ifjúsági Kar, a szatmárnémeti római katolikus székesegyház Glória vegyeskara, a sepsiszentgyörgyi magyar férfidalárda, a csíkszeredai Lux Aurumque kamarakórus és a kolozsvári Guttman Mihály Pedagóguskórus részvételével.
