Kezdő zenetanárként, ha jól emlékszem 1983-ban ültem ki először a Mikó-vár udvarára régizene-fesztiválozni, lelkesen tapsolni Simó Jóskáéknak (a „kájonisoknak” és a „barozdásoknak”), Török Csorja Viola ragyogó sepsiszentgyörgyi gyermekcsapatának és a többieknek. A szemtelenül fiatal és szépséges Keresztesi Ildikó korhű eleganciájában valóságos várúrnőnek tűnt, a jóformán megállás nélkül szorgoskodó bukaresti tévések pedig Boros Zoltánnal pár napra zenei központtá élénkítették Csíkszereda nyugis alaphangulatát. Barabás István biztatására írtam először összefoglalót az eseményről A Hét-ben, 2010 óta pedig rádiósként, mikrofonnal „hallgatózom” a fesztiválon…
Rohanó világunkban sajátos élményt jelenthet a régmúlt idők zenéjének „felfedezése”, illetve felfedeztetése, hiszen általuk letűnt idők életformájából, hétköznapjainak és ünnepeinek menetéből, hangulatából is megérezhetünk valamit. Múlt idők dallamainak megszólaltatása, népszerűsítése a hetvenes, nyolcvanas évek meghatározó jelensége, mozgalma, valóságos divatja volt, amelynek egyik legfontosabb hazai fórumaként jött létre a Csíkszeredai Régizene Fesztivál. A régizene éveken át amolyan rejtjeles üzenetként is működött, amelyet megfelelő „játékszabályok” révén el kellett fogadtatni az ügyeletes „elvtársakkal” is. Mostanság természetesen már nincs szükség ilyenszerű „játékokra”, a régizene a megváltozott viszonyok között is életképes, népes rajongótábora is van.
Csíkszeredában ez a történet az 1980-as első Régizene Fesztivállal kezdődött, s utóbb is szorosan kapcsolódott a régizene-mozgalomhoz. A műfaj és a mozgalom tudatosította, hogy egykor Erdély területén virágzó zenekultúra volt, fantasztikus lelkesedést ébresztett, erősítette az összetartozás-érzést, sőt, valóságos divattá is vált. Itthon egy 1979-es Kájoni-emlékhangverseny, Magyarországon egy Balassi-emlékest jelentette az első régizene-rendezvényeket, s a két kezdeményezés nagyon gyorsan találkozott és össze is fonódott. Mondhatnánk, a régizenészek közös rendezvényekkel, a maguk módján már akkoriban megkezdték a határok bontogatását.
Harmincadik évfordulóján, 2010-ben a három évtizedes múlt történetét, eredményeit jubileumi fesztiválprogram kívánta Csíkszeredában feleleveníteni, jelentőségét tudatosítani, sőt, értékelni. A fesztivál kezdeményezőinek, a „barozdásoknak” és „kájonisoknak” jelenléte nyilvánvaló érzelmi többletsúlyát adta a jubileumi rendezvénynek. A kerek évforduló kapcsán kijárt a fesztiválnak az ünneplés, de csak huszonhatszor kerülhetett rá sor, 1986-ban ugyanis „hallgatásra” ítélték az akkori hatóságok: a már kiplakátolt Hetedik Régizene Fesztivált az utolsó percben egy bukaresti rendelkezés tiltotta le, természetesen nem véletlenül, hiszen az akkori hatalom képviselői, akik a művelődési életet is irányították, ráéreztek összetartó erejére. A fesztivál négyévi kényszerszünet után, 1990-ben indult újra.
A „varázsvessző” ereje
A Csíkszeredai Régizene Fesztivál kibontakozása és az első évek története a bukaresti tévé magyar adásához is szorosan kötődött, mivel az akkori viszonyokból is eredően a képernyő jelentősége, ereje hangsúlyos szerepet játszott a fesztivál fejlődésében. Bartha Ágnes és Kacsó Sándor kisfilmje pár percbe sűrítve, képekben-hangokban villantotta fel a rendezvény történetének fontosabb pillanatait, és az ezt követően kibontakozó beszélgetés hangulatát is meghatározta. Boros Zoltán szerint az RTV magyar adása, a képernyő hétfő délutánonkénti erős vonzereje amolyan „varázsvesszőként” működött a hetvenes-nyolcvanas évek művelődéstörténetében, ekként a Régizene Fesztiváléban is.
A történet azonban valójában harminc évnél is régebbi múltba vezet vissza, hiszen a mozgalom egyik hazai kezdeményezője, Babrik József az első fesztivál megrendezésekor már évek óta halott volt. „Egy nemzedéki életérzés muzsikusa volt” – írta Babrik Józsefről halála után László Ferenc. A zenetörténész szerint Babrik együttesének „sikerült az, ami senkinek másnak nálunk: zenetörténetünk bizonyos ágát élő, aktuális művészetként népszerűvé tenni, különösen a fiatalok körében. Neoreneszánsz dalai, köztük a hanglemezen is terjedő Virágom, virágom hajdani dalköltészetünk nemes hangvétele és az új, ifjúsági könnyűzene közötti hídépítés lehetősége mellett érvelnek igen meggyőzően.”
A jubileumi fesztiválon a visszatekintetésre kerültek a hangsúlyok: a nagykárolyi Collegium-együttes Babrik-emlékműsorral jelentkezett, s az ő kezdeményezésük is szerepet játszott abban, hogy a 2010-es év posztumusz Tinódi-díjasa éppen Babrik József volt.
Korai, tragikus búcsú
A fesztiváltörténet tehát a nyolcvanas évekhez vezet vissza, s ennek kapcsán 2012-ben a búcsúhoz egy olyan muzsikustól, aki a hazai régizenei élet mellett a fesztivál életében is fontos szerepet játszott. Még ma is szinte hihetetlennek tűnik, hogy Deák Endre lantművész már nincs közöttünk. Az egykori Marosvásárhelyi Zeneművészeti Főiskola hallgatójaként a hetvenes évek végén Deák Endre egyike volt az erdélyi magyar régizene-mozgalom elindítóinak. Együttesével már az első fesztiválon fellépett Csíkszeredában, és talán egyetlen alkalommal sem hiányzott. Utolsó fellépésén Keresztesi Ildikóval olasz dalokat és angol madrigálokat szólaltatott meg. László Ferenc 1983-as keltezésű írása, koncentráltan vázolt portré: ma is nehezen lehetne pontosabban, mélyebb beleérzéssel megfogalmazni a régizene szerepét Deák Endre életében: „Hát nem őrült (…) ez a Deák Endre? Mi pénzt költhet csak hangszerekre és kottákra, mi életerejét ölthette bele abba az ügybe, amelynek szolgálatában megtanult fuvolázni és lantozni, hangszerelni és tabulatúrát olvasni; hány ezer munkaórájában állhat, hogy nem diplomás muzsikustársai is kotta-, s talán tabulatúraolvasók, igencsak szépen énekelnek és muzsikálnak is, több hiteles élmény fűzi őket a régizenéhez, mint akárhány hivatásost? S mindez miért, évente hány olyan föllépésért, amit jegyez a sajtó?”
A Collegium-együttes 2012-ben alapítója, egykori művészeti vezetője emlékének ajánlotta bensőséges emlékezéssel is kiegészített fellépését. „Megpróbálunk azon az úton haladni tovább, amelyen sok éve együtt indultak el, a közösen megtett út szellemében szeretnék folytatni, úgy, hogy mindig nyitott együttes maradjunk…” – ígérte Keresztesi Ildikó, aki több mint három évtizeden át muzsikált együtt Deák Endrével, s számtalanszor tapasztalhatta, hogy a vezető és az együttes mindig szeretettel fogadott be mindenkit. A nagykárolyi együttes a 2013-ban már Carmina Renascentia néven érkezett a fesztiválra.
Várudvartól a parkolóig
A Régizene Fesztivál mindenkori hangulatához hozzátartozott és hozzátartozik a Mikó-vár udvara, a szabadtéri előadások évenkénti „játéka” az esővel. Hangulati kisugárzását pozitívan erősítette a tévéműsorok által kezdeményezett korabeli ruhák használata, illetve különösen a gyermekelőadások esetében a színjátszás elemeinek beépítése az előadásokba. A kezdeti törekvések ma is jelen vannak, ráadásul a várudvaron kívül is. 2013 nyarán ugyanis a fesztivál „kilépett” a várudvarról, s az ún. flashmobok, vagyis a villámcsődületek vonzásának adózva új helyszínekkel gazdagodott: tereken, parkolóban, várpincében is fölcsendült a régizene. A Tulipán áruház előtti téren például a Paseggio táncegyüttes tagjainak a sepsiszentgyörgyi Codex zenészei húzták a talpalávalót, s a historikus együttes táncos kedve nagyon is ragadósnak bizonyult, ugyanis a kolozsvári együttes nemcsak elszórakoztatta, de alaposan meg is táncoltatta a hallgatóságot. A Mikó-vár pincéjében reneszánsz lant szólalt meg csembaló kísérettel, s az angilia Sam Capman és Fülöp Mária előadása olyan népes hallgatóságot vonzott, hogy még a fesztivál művészeti tanácsosának sem sikerült bejutnia a pincébe. Ugyanitt mutatkozott be a szegedi Canticum Novum énekegyüttes is, amelynek művészeti vezetője Kovács Gábor. Az öt előadó Giovanni Croce Cantate dominum, canticum novum című művét amolyan zenés névjegynek szánja. A szegedi énekegyüttes nem először egészült ki a csíkszeredai Ványolós Andrással, úgyhogy már sikerült kialakítaniuk azt a munkastílust, amelyben a Szeged és Csíkszereda közötti távolságot „beéneklik”.
Egyedi projekt – a Barokk Fesztiválzenekar
A régizenélés összefogó erejének bizonyítéka, hogy önálló kamarazenekara is van már a Csíkszeredai Régizene Fesztiválnak. A fesztivál büszkesége a Barokk Fesztiválzenekar, amely tudomásunk szerint egyedi az országban. Az együttes éppen a jubileumi rendezvényen mutatkozott be a csíkszeredai Szent Ágoston templomban. Az egyedi projekt kezdeményezője, ötletgazdája nem más, mint Filip Ignác, a fesztivál művészeti tanácsosa. A Barokk Fesztiválzenekar kimondottan a fesztivál idején működik, azzal a céllal is, hogy összefogja a hazai és külföldi, illetve a különböző kamaraegyüttesekben tevékenykedő hangszereseket. Művészeti irányítója és koncertmestere Ulrike Titze, aki a Drezdai Barokk Zenekarnak is koncertmestere. Meggyőződése, hogy nagyon fontos megéreztetni: a régizene nem múzeumba való, hanem nagyon is élő, s a jelen számára nagyon is élvezetes, izgalmas hallgatnivaló, ám minden nemzedéknek újra meg újra fel kell fedeznie a régizenét, csak akkor teszi igazán színesebbé az életünket.
Visszatérések
Jó, ha egy fesztivál következetesen vissza tudja vonzani a jó muzsikusokat. Tapasztaltuk, hogy a fesztiválon mindig fontos azoknak az együtteseknek a fellépése, amelyektől mindig magas színvonalú zenélésre számíthat a hallgatóság, amelyeket érezhetően szeret és mindig örömmel vár vissza: tavaly például a Paseggio (mini-tánctörténetnek is beillő időutazással), a Transylvania Barokk Együttes Londontól Erdélyig „útvonallal” érkezett, elsősorban sepsiszentgyörgyi kottás kézirat alapján, amelybe a kivetített képek révén be is pillanthatott a közönség. A Codex Kobzos Kiss Tamás közreműködésével, Akinek most kedve nincs „jeligével”, Pálóczi Horváth Ádám Ötödfélszáz énekeinek hangulatos szókimondásával és megdöbbentő időszerűségével szembesített, a Musica Historica pedig a kitűnő muzsikálás mellett rendhagyó műsorszerkesztéssel is meglepett, amely a világhálónak, a szerencsének és a hallgatóságnak is szerepet juttatott.
A jövő – európai perspektívákban
A nyolcvanas évek fesztiváljainak arculatát Mérey András képzőművész tervezte, s a fuvolás kisfiú máig a fesztivál emblematikus figurája. 2005-től a Hargita Megyei Kulturális Központ a szervezője az eseménynek, s 2008-tól a Csíkszeredai Régizene Fesztivál tagja az Európai Régizene Fesztiválok Hálózatának. Jelenleg a Régizene Fesztivál a világszínvonallal próbálja meg összehangolni a rendezvény zenei kínálatát.
A jövő megtervezésében a múlt tapasztalatain is alapul – ennek a meggyőződésnek jegyében alakul évről évre a fesztivál programja, amely a korszerű igényeknek is meg kíván felelni. Filip Igánc, a fesztivál művészeti tanácsosa európai perspektívákban gondolkodik, s csak félig-meddig tréfásan, egyenesen a világszínvonal gondolatával játszadozik. A Régizene Fesztivál – mondhatnánk – fél szemmel a világszínvonalú megvalósításokra, másikkal pedig a jövőre „figyel”: a programot ugyanis 2008-tól a rendezvény keretében működő Nyári Régizenei Egyetem is kiegészíti.
„Csembalószerelem” – és más érzelmek
Önök még nem hallottak csembalószerelemről? Sebaj. Szeghalmi Emese, kitartó nagyváradi „egyetemista” fogalmazta így meg azt az érzést, amelyet számára a mesterkurzusok jelentenek. A Régizenei Nyári Akadémián az egyetemista státus életkortól teljesen független állapotot jelent, s kurzusain egyre többen ismerkednek nagy kedvvel a régizenével.
Sokféle érzelem ébredezhet itt még a régi korok zenéje iránt fogékony szívekben: „szerelembe” lehet esni a barokk hegedűvel és az oboával, a kobozzal, a furulyával és a fuvolával, a viola da gambával, sokféle ütőhangszerrel, sőt, régi korok táncaiba is végérvényesen bele lehet habarodni. A stílus elsajátítása, a munkatempó fejlesztése, az együttmuzsikálás, az ismeretlen repertoár gyors megtanulása, a régi korok stílusismeretének felfedezése, az elméleti alapok tökéletesítése, a korabeli táncok megtanulása, a fogékonyság fejlesztése, a koncertek, az előadások figyelemmel követése – mindezek jótékony hatást gyakorolnak az egyetemistákra, olyan sajátos környezetben, amely ötvözi a szakmai igényességet a meleg, fesztelen hangulattal. A Régizene Egyetem sikerének garanciája az egyetemisták számának növekedése s a régi diákok visszatérése.
A legkisebbek számára is hozzáférhető, más vonzó tevékenységekkel is megfűszerezve a régizene: hagyományosan van egy nap, amelyen a gyermeksereg is birtokba veheti a Mikó-vár udvarát, illetve a szabadtéri színpadot, s a múlt idők vonzása a gyermekeken keresztül érezhetően a felnőtteket is megérinti. Az elmúlt nyáron például a csíkszeredai Boszorka bábegyüttes szórakoztatta őket Hapci király történetével, amely nagy tetszést aratott, aztán az apróságok Pörgettyű, Talentum és Boszorka játszóházban múlathatták az időt, de természetesen a zene sem marad ki a kínálatból: a hévízi Musica Antiqua együttes például fellépésén a Vízi zene című cédéje anyagából is kóstolót adott. A művészeti igazgatója, Varga Endre nemcsak csapata sokféle kitüntetésére büszke, hanem arra is, hogy évente akár ötven koncertet is ad.
„Itt jó erők találkoznak”
A jellemzési kísérletekben elsősorban találkozásként, baráti együttlét értelmében fogalmazódik meg a Csíkszeredai Régizene Fesztivál, amely ekként tanulási lehetőséget, ugyanakkor kölcsönös ihletet is jelent a résztvevők számára. Nem lehetett véletlen, hogy a Harminc év távlatából című 2010-es jubileumi beszélgetés keretében elsőként elhangzó mondat („Drága Barátaim a régi időkből!”) is a barátság érzését hangsúlyozta.
Sokatmondó ugyanakkor Csörsz Rumen István fesztivál-jellemzése is: „itt jó tendenciák, jó erők találkoznak”. A Musica Historica együttes vezetője szerint ez is lehet a titka annak, hogy ezen a rendezvényen a szakmai rész mellett emberileg is „rendben vannak” a dolgok. A találkozások, az együttlét örömét a szervezők is igyekeznek megőrizni. Ezt mintegy aláhúzza az is, hogy 2012-ben a bukaresti Lyceum Consort fontosnak érezte, hogy ide is elhozza az együttes húszéves tevékenységét összegező kötetet. A Visszatekintő című könyvecske borítóján vidám emberkék láthatók, akik akár ember formájú vidám hangjegyek „fújják” a furulyát. A bukaresti fiatalokból álló együttes rendszeres vendége a Csíkszeredai Régizene Fesztiválnak, magától értetődő tehát, hogy a régizenélő barátokkal is meg kívánták osztani az évforduló örömét. Tavaly pedig annak is örülhettek a fesztiválozók, hogy a Kriterion kiadó jóvoltából ismét kézbe vehettük Boros Zoltán Énekben hallottam… című históriás énekeket, virágénekeket, diákdalokat tartalmazó gyűjteményét, amely a nyolcvanas évek elején rekord példányszámban fogyott el.
S bár az alapjában baráti hangulat ellentmondani látszik ennek, azért egy-egy fellépés itt bizonyos értelemben mégis vizsga, hiszen a néhány fesztiválnap alatt Csíkszeredában lép fel a mozgalom színe-java, ekként tehát megmérettetik a muzsikus, még ha nem is dobálják meg, mint tették esetleg egykor a szegény zenésszel, ha netalántán nem felelt meg hallgatósága elvárásainak.
S érzésem szerint mindezeket hasznosan (és kellemesen) egészítik ki az éjszakába nyúló beszélgetések, viták, sörözések, amelyek során ötletek születnek, újabb tervek fogalmazódnak.
(A felhasznált fotók Ádám Gyula felvételei)
