„A történelem nem mögöttünk van, hanem alattunk. Azon állunk.” Mikó Imrétől kölcsönöztem ezt a gondolatot, amely – úgy érzem – számunkra különösen időszerű ebben a pillanatban. Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) által a mai napon felavatott emléktábla 130 éves múltja egy kiemelkedő személyiségének állít emléket, tesz hitet ezzel a személyében kifejezésre jutó értékek mellett.
arról, hogy a főtitkári, illetve ügyvezető elnöki, majd rövid ideig elnöki tisztjét betöltő Sándor József
75. éve hunyt el. Kép: EMKE/Ács Zsolt
Sándor József ott volt az EMKE létrehozásakor, 1885-ben. Ő dolgozta ki a létesítendő egyesület alapszabály-tervezetét, titkáraként, majd főtitkáraként, később örökös alelnökeként úgyszólván mozgató rúgója volt mindannak, ami az egyesületben és akörül történt. Az első évtizedek az ő céltudatos fáradozása nyomán az építkezés évtizedei voltak: a művelődés körét szélesre nyitva az erdélyi, s kiemelten a szórványmagyarság megmaradását szolgálva. Az EMKE iskolákat, óvodákat, könyvárakat létesített, anyagilag is támogatva azokat, akik a műveltséget elvitték a nép közé, akik áldozatos munkásai voltak a tudásnak, s általa a felemelkedésnek. Ezt a munkát az általa 1910-ben összeállított adatgazdag és impozáns emlékalbumból ma is bárki megismerheti.
Aztán az első világháború végével, az összeomlás után új időszak kezdődött az EMKE, de Sándor József életében is. Kisebbségi sorsba került erdélyi magyar közösségként szembe kellett néznünk egy kíméletlen és saját elveit is megcsúfoló nagyhatalmi döntéssel, be kellett rendezkednünk mindarra, ami a kisebbségi sorssal járt: egy többségi, homogenizáló nemzetépítés agresszivitásával, sokak kishitűségével. És a legjobbjaink, köztük Sándor József is a maguk helyén – hogy Berde Mária szavait idézzem – „tették a hasznos lehetőt”.
nevezett épület kapualjában (Magyar / 21. Dec. 1989 utca 37. szám). Rohonyi D. Iván felvétele
Ő a magyar országgyűlésben képviselőként szerzett tapasztalataira alapozva a politikai harcot vállalta. Amikor még arra lehetőség volt, ott állott a Magyar és Székely Nemzeti Tanács vezetői között, akik a nemzeti önrendelkezés wilsoni elveire hivatkozva nyilvánították ki az erdélyi magyarság akaratát az akkor még csak várható nagyhatalmi döntéssel szemben. Egyike volt azoknak, akik a trianoni döntést követően a politikai nézetek szerinti megosztottság helyett a kisebbségi magyarság egységes politikai pártba tömörülését szorgalmazták, majd – a Magyar Párt többször is újraválasztott egyik alelnökeként – építeni próbálták.
Az 1920-as években, amikor a román parlamentben a Magyar Párt színeiben mandátumhoz jutott, ő lett a magyar parlamenti csoport legtevékenyebb tagja, aki – idézem tovább ismét Mikó Imrét – „mint bukaresti születésű székely, kitűnő nyelvismeretével és a magyar parlamentben szerzett gyakorlatával felvértezve, egyedül küzdötte végig a magyarság első politikai harcait… Előrehaladott kora ellenére a szószékben érezte igazán otthon magát, s ellenségeinek gyakran fellövellő közbeszólásai csak olajat öntöttek lobbanékony temperamentumára.” (Huszonkét év, 44–45.) Így szállt szembe többek között a magyar iskolák – s ezzel a felnövő, már kisebbségiként születettek nemzedékének – jövőjét védelmezve, a demokratikus parlamentarizmus álarcába öltözött, de egy agresszív román államépítés szolgálatába állított törvényjavaslatokkal és törvényekkel, s akkor is kitartott, amikor fellépései, józan, és a körülményekkel is számolva előterjesztett kezdeményezései nemhogy a román parlamentben, de a legtekintélyesebb nemzetközi fórumokon is süket fülekre találtak.
1895/24. számában. Kép: Wikipédia
Az EMKE és vele együtt megmaradásunk szempontjából létfontosságú intézményeink (az Erdélyi Múzeum-Egyesület, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület) léte és további munkája ebben az időben ugyanannak az agresszív román nemzetépítő akaratnak a játékterévé vált. Többszöri, meg-megújuló próbálkozás ellenére, betiltott és csak hosszas huzavona után (képtelen alapszabály-módosításokat követelő törvényszéki határozatok közepette) engedélyezett választmányi vagy közgyűléseken át bukdácsolva végül is 1935-ben jutott el oda, hogy működését hivatalosan engedélyezték. Ekkorára azonban már kiépültek – részben az erdélyi magyar egyházak védőszárnyai alatt – azok a kisebb magyar kulturális intézmények, egyesületek, amelyek az EMKE egykor vállalt feladatkörének egy részét, nem egyszer szép eredményeket is felmutatva, betöltötték.
A királyi diktatúra aztán az EMKE-t is felszámolta, majd amikor 1940 őszétől – legalább Észak-Erdélyben – újra elindulhatott a munka, ennek keretében az új berendezkedés hangadói már nem tartottak igényt szerepvállalására, s noha az 1941. évi EMKE-közgyűlésen tiszteletbeli elnöki címmel is felruházták, kényszernyugdíjba küldték.
A második világháborús front áthaladása után még újra a cselekvésnek, az EMKE újjászervezésének porondjára lépett – az általa összehívott 1944. december 27-i közgyűlésen tényleges elnökké is megválasztották –, néhány hónap múlva azonban az új demokráciában született kolozsvári Világosság már gyászkeretes címoldalon adta hírül halálát. Így azt, hogy néhány év múlva a román kommunista hatalom – más magyar intézményekkel együtt – az EMKE-t is évtizedekre kiható döntéssel felszámolja, már nem érte meg.
Ma, 75 évvel később, sokan sokféle múltat éreznek a talpuk alatt, vagy konstruálnak a talpuk alá. Az életünk minden területén, „a szabadság dzsungelében” magasra emelt zászlók alatt díszlik a személyiségi jog mindenhatóságának (mások hasonló jogának semmibe vevésével társított) jelszava, ott mosolyog az „ubi bene, ibi patria” (ahol jól megy dolgom, ott a hazám – szerk. megj.) fiataljainkat csábító délibábja, terjed a nemzeti közösségünk sorsa iránti érdektelenség, az önfeladás, a mindenféle ködös mítoszokra, kizárólagosságra, a másság kiszorítására vagy megsemmisítésére irányuló nemzetépítési stratégiák gátlástalansága. Ezek mind igyekeznek felépíteni maguk alá (nem egyszer sokakat elcsábító eredménnyel) a maguk múltját, amelyen biztonságban érezhetik magukat.
A 130 éves EMKE ezekkel szemben a Sándor József-mutatta utat választja: a – ha már kell, kisebbségi – magyar sors közös és emberhez méltóan megélhető jövőjéért való áldozatos munkát.
Ebben erősítsen meg ma bennünket az ő élete példája is.
(Elhangzott Kolozsváron, 2020. november 7-én, a Sándor József-emléktábla leleplezésének ünnepségén.)
