Vannak csaták, amelyeket elveszítünk. Rájöttem. Ma bejöttem az irodába, és látom, hogy egyik kolléganőm fia ott ül az egyik széken. Hatalmas mosollyal ráköszönök a kis Danra, és ahogy a spanyol mondja, „no me paró bola”, rám sem hederített. Ha a felnőtt és az okostelefon küzd a gyermek figyelméért, abból mi ritkán kerülünk ki győztesen. Komolyra fordítva a szót, szeretnék kicsit foglalkozni azzal, hogy Latin-Amerikában hogyan fest az anya, apa és a gyermek kapcsolata, valamint azzal, hogy mi mindent képesek egymásért megtenni.
Mint a legtöbb esetben, a jó sztorik és az igaz dolgok többnyire bor és sör kíséretében érkeznek. Ez az egyik este sem volt másként. Kimentem egy barátnőmmel, megjelent négy másik, majd végül további három személy, és így egy nagyon szép este kerekedett belőle. Két érdekes dolgot osztanék meg csupán. A helyiek között volt egy hondurasi lány, aki mindazok ellenére, hogy az Amerikai Egyesült Államokban végezte el tanulmányait, majd ott volt egy mondhatni túlfizetett munkája, a közelmúltban visszaköltözött Hondurasba. Úgy döntött, hogy a latin kultúra hiánya akkora űrt teremt az életében, hogy ez ellehetetleníti a boldog élethez való lehetőséget. A jövőjére nézve kontraproduktív lenne, ha távol maradna Latin-Amerikától, mondta, szinte szó szerint. Most Hondurasban él, a világnak azon a részén, ahol a kriminalitás az egeket súrolja. Ahol ez év januárja és júniusa közt 1873 gyilkosságot követtek el, 2018-ban ugyanezen időszak alatt 1841 ember esett erőszak áldozatául. És hogy még egy rémisztő adattal szolgáljak, 2017. január 1. és 11. között, mindössze 11 nap alatt, 108 embert gyilkoltak meg. Ismétlem, 11 nap alatt. Visszaköltözött abba az országba, ahol szinte már mindenkit kiraboltak vagy megtámadtak legalább egy alkalommal. Ezzel kapcsolatban temérdek történetet hallottam, egy barátomat a bankból kijövet támadtak meg, a rendőrség szerint szerencséje ott, hogy nem végeztek vele, mint ahogy ez a banda tette az előző áldozataival. Egy másik ismerősöm mesélte, hogy egy házibuli alkalmával betörtek a házba, a padlóra kényszerítették mindnyájukat, elkobozták minden tulajdonukat, majd ezt követően magukkal vitték mindannyiuk autóját. Olyan rémtörténetekről is értesültem, miszerint a zöld lámpánál fegyvert szegeztek rá. A ház kapuja előtt támadtak rá, taxiban vagy épp a taxiba való beszálláskor. A rendőr támadta meg és vitte el az autóját. És még folytathatnám, itt csak azokat az eseteket soroltam fel, amelyeket sajnálatos módon ismerőseim első kézből tapasztaltak, meg sem említve azokat, amelyekről újságból vagy különböző multimédiás közegekből értesültem.
Henry Valladares felvétele
Az ország veszélyes, a veszély kitapintható, és ezért jobb, ha az ember vigyázva jár, nem hívja fel magára a figyelmet – mondják. A hondurasiak nem szeretik megmutatni, hogy mennyi vagyonnal rendelkeznek. Az amerikaiakra jellemző „nicsak, mi van nekem” jellegű attitűd egyfajta ellenpólusa tapasztalható itt, ahol mindenki igyekszik háttérbe vonulni, és nem feltűnést kelteni. Az sem vesz egy méregdrága sportautót például, aki amúgy anyagilag megengedhetné magának. Apósom, aki ügyvéd, túlnyomórészt kerüli a rivaldafényt, ritkán ad nyilatkozatot, inkább kis ügyek mellett dönt, politikai ügyeket csak ritkán vállal fel – bár épp ellentmondva saját szabályainak korrupciós ügy gyanújával épp az államelnök-helyettest pereli. De ami a legfontosabb, soha nem vállal el kétes ügyeket, melyben droggal és fegyverkereskedelemmel kapcsolatos vádak merülnek fel. És ezzel nincs egyedül. Egy ügyvéd ismerősömnek felajánlották, hogy bíró legyen, és szemrebbenés nélkül visszautasította, mondván, hogy túl veszélyes. Egy rossz döntés súlyos következményekkel járhat. 2002 es 2018 között 151 ügyvédet öltek meg, amiből 130-at 2010 és 2018 között. Egy barátnőm ügyészként életveszélyes fenyegetést kapott egy ügy miatt. Bár nem engedett a nyomásnak, kénytelen volt évekig testőrrel járnia. Ma már más területen dolgozik. A legtöbb magas beosztású személy védelemmel jár, és gyakran megesik, hogy épp a biztonsági emberei azok, akik meggyilkolják őt. Semmire nincs garancia. Ami a biztonságot illeti, a legtöbb hondurasi azt vallja, hogy rossz dolog akkor történnek veled, ha illegális ügyekbe keveredsz, majd csendben odasúgják utána, hogy akkor is, ha rosszkor vagy rossz helyen, rossz ember mellett.
És ez a lány visszajött ide, Hondurasra, abba a kultúrába, ahol a család mindennek fölött áll, ahol egy félórás ismerkedés után a másik fél őszintén melletted áll, bármire legyen is szükséged. Ahol az emberek kedvesek, nyitottak, viccesek és figyelmesek. Ahol a barátok, a barátság és a család még mindig valódi érték.
Egyértelmű, hogy a család központi szerepe nem általános érvényű szabály. A nevelés kultúrától függ, de nem minden egyes esetben univerzális. Így inkább fogalmaznék úgy, hogy ez a tendencia mutatkozik, mintsem, hogy ez megmásíthatatlan igazság.
És itt át is térek a második esetre, amelyről beszélni szeretnék.
A helyi, hondurasi barátaim ezen az estén beszéltek nekem a latin kultúrájukról, szokásaikról, kirándulásról, és úgy nagy általánosságban a hondurasi mindennapokról. Antropológiára szomjazó lényem éhesen itta be minden egyes szavukat.
A család – meséli egy 23 éves lány – központi szerepet tölt be az életünkben. Ha a szülő azt mondja vagy tanácsolja a saját keresettel rendelkező felnőtt gyermekének, hogy ne utazzon vakációzni külföldre, akkor a szülei felé tanúsított tiszteletből adódóan nagy valószínűséggel nem is teszi meg. Hozzáfűzte, ő nem tenné. Mondja egy önálló, talpraesett, okos, dolgozó lány. Aki ugyanezen oknál fogva, amikor tetoválást szeretett volna, és a szülei ellenezték, nem varratta arra a helyre, ahova akarta. „Rebellisnek” számít, mert van tetoválása, de kompromisszumot kötött. És nem is tervezi, hogy a közeljövőben elkészítse szíve vágyát, a teljes karját befedő tetoválást. A munkapiacon még mindig hatalmas hátrányt jelent, ha látható helyen van tetoválás – bár már javulóban van a helyzet.
A beszélgetés visszakanyarodott arra a pontra, hogy ő is el szeretne utazni Spanyolországba, de ahogy ő fogalmazott: „a hondurasi gyerekek nem mindent tehetnek meg, amire vágynak, mert az idősödő szüleikért ők fognak felelősséget vállalni. A gyermekek fedezik ezek minden költséget, amikor azok munkaképtelenekké válnak.” A nyugdíjrendszer a korrupció következtében működésképtelen, a hatalmi harcok és főképp az ismeretség játékszere. Csupán a nagyon nagy befolyással rendelkezőknek vagy a nagyon szerencséseknek van nyugdíjuk. Igazából ebben legtöbben nem is reménykedhetnek. Az állami vállalatok beosztottjainak jár abban az esetben, ha a nyugdíjba vonulás pillanatában állami beosztásban vannak, és teljesítik a feltételeket, amelyek egyáltalán nem egyszerűek. És itt megjegyzendő, hogy oda politikai preferencia szerint lehet mindössze bekerülni.
Amikor előválasztások vannak, akkor a szavazóközpontban minden párt külön termet kap, így pontosan követhető, hogy melyik párt mellé teszed le a voksodat. Amikor meg például orvosként állást vállalnál egy közkórházban – egyik ismerősöm esete –, akkor az amúgy családi barát kórházigazgató első kérdése az, hogy az épp hatalmon levő párt mellett vagy ellen voksoltál? A szavazástól való távolmaradás egy nemleges szavazattal ér fel, ha netalán valaki azt hinné, hogy ez lenne a megoldás, az téved.
Tágra nyílt szemekkel hallgattam, és hirtelen feltettem nekik megannyi kérdést. Inkább magamnak, mint nekik. Ők mit sem sejtve válaszoltak.
A szülők felnevelik legjobb tudásuk szerint a gyerekeket, és amikor eljön az idő, hogy munkaképtelenek lesznek, akkor gyermekeik felé mutatott jóságuk visszafizetődik. Nem meglepő, hogy a latin-amerikai családmodell több gyermekben gondolkodik, kapom a további magyarázatot. Több gyerekkel nagyobb az esély arra, hogy valakinek sikerül ügyelni a szülőkre. Tehát, vontam le a következtetést elképedve, egy felnőtt nem mindössze saját megélhetéséért felelős, és nem csupán gyermekei jólétére kell figyeljen, hanem efelett őrködnie kell. Ha amúgyis nem lenne elég nagy felelősség és erőfeszítés egymagában az előző kettő, még biztosítania kell szülei és apósa-anyósa, mindennapi szükségleteinek a rá eső részét is. Ez a rész nagyban függ attól, hogy a testvérei milyen anyagi helyzettel bírnak. Mert mondják, gyakori, hogy a több gyermekes családból egy-kettő egyáltalán nem segít vagy épp nem áll módjában megtenni azt.
Honduras egyáltalán nem egy gazdag ország. Egy fejlődésben lévő régió része, harmadik világbeli országnak megfelelő bérezési rendszerrel. A fizetéstől függetlenül a helyiek ugyanazon vágyakkal és szükségletekkel rendelkeznek, mint bárki más a világon. De az alacsony bérezés mellett itt a szülők eltartása is a mindennapi élet alaprealitása. Elképesztő.
Elgondolkodtam, hogy ez mekkora korlátokat is gördít egy ember elé. Egyazon pillanatban kívánja egy felnőtt ember élvezni az életet, a saját vágyai kielégítésére törekedni, utazni, szórakozni, gyermekei fejlődését biztosítani és szüleinek is a legjobbat nyújtani. A szülők bevétele nulla, semmi. Ha saját gyermekeik nem biztosítanak nekik megélhetést, akkor senki sem.
Mennyi kérdés vetül fel. Gondoljunk csak bele, a legtöbb harmincas éveit taposó embernek a szülei nyugdíjasok vagy legalábbis nyugdíjkorban vannak. Ebben a kontextusban ez annyit tesz, hogy ők ekkor már teljesen a gyermekeiktől függenek. Játszadozzunk el a gondolattal, hogy körülbelül mennyi pénzre van szükség egy háztartás fenntartásához. Ha egy családban van két-három gyermek, vagy ennyien segítenek, az annyit tesz, hogy a fizetésünk közel egyharmada havonta a szüleinknek menne. Elbírnánk ezzel a feladattal? Milyen módon befolyásolná ez a mindennapjainkat, az életünket? És itt csak az egyik fél szüleit vettem számításba. Szeretjük vagy sem, anyós sem halhat éhen.
Ha a nővérem és én a szüleink mindennapjaiért lennénk felelősek, akkor két dolog lenne elkerülhetetlen. Először is számos olyan tevékenység, amely a lelki komfortomat biztosítja, egyszerűen eltűnne a napi szükségleteim közül, másodszor, a nővéremnek is faragnia kéne a szükségleteiből. Ha ezt romániai fizetésből próbálnánk megoldani, a próbálkozások halmaza hihetetlenül nagyra duzzadna, a tulajdonképpeni elért eredményekkel szemben.
Személy szerint sokkal kevésbé lennék hajlandó kockázatot vállalni munkahely, város, ország vagy kontinens váltogatásában. Kevesebb eséllyel költenék olyan nem alapvető dolgokra, mint könyv vagy épp egy drágább, de egészségesebb étel. Valószínűleg nem kerülne fel a megvásárolandók listájára egy ajtófélfára akasztható húzódzkodókeret sem. De legvalószínűbb, hogy nem kirándultam volna ennyit, és mivel édesapám néhány éve nyugdíjba vonult (valamint ma már nincs köztünk), az életem elmúlt 5 éve nem szólt volna a Karib-tengerről, Amszterdamról és Jeruzsálemről. Hanem teljes egészében más struktúrát öntene.
Az unokaöcsém szülinapi ajándéka sem lenne több száz eurós értékű, még akkor sem, ha a szintetizátor vitathatatlanul pozitív hatással van a fejlődésére nézve, akárcsak a hatalmas világtérkép, amelyen így már megtalálhatja kedvenc nagynénje tartózkodási helyét – engem, én vagyok a kedvenc, nem kell más valakire gondolni. A nővérem három gyermekének jövőjét kellene esélyegyenlőtlenebbé tennie, annak érdekében, hogy anyagilag támogatást nyújthasson szüleinknek. Mert azok nem támogatása nem lenne egy járható út.
És ott van még – különösen az én anyukám esetében – a szülők lelkivilága. Anyukámnak elviselhetetlen lenne a tudat, hogy ily mértékben függ valakitől. A gyermekeitől. Az ő nézőpontja szerint a saját gyermekei és unokái elől venné el a kenyeret (Igen, egyetértek, ez enyhén túlzás, de ő időközönként drámai módon fejezi ki magát.)
Hadd időzzek el még egy pillanatot itt. Milyen is egy ilyen kapcsolat dinamikája? Ha tudod, hogy te, mint szülő, ennyire ki vagy szolgáltatva a gyermekeidnek, hogyan fejtsd ki a véleményedet nyugodtan? Hisz gyakorlatilag a mindennapi megélhetésed nagy részt tőlük függ. Őszintén kétlem, hogy egyáltalán nem visel meg téged, hogy önállóságodat elvesztő felnőttként várnod kell gyermekeidtől, hogy adják a pénzt a mindennapjaidhoz. Talán a kulturális nézőpontom túlságosan is elvakult, vagy túl mélyen gyökerező különbségről van szó. Talán a tény, hogy ez egy meghonosodott gyakorlat itt, Hondurasban, így elfogadhatóbb számukra, míg nekem, akinek mindössze néhány órája, egy teljesen idegen gondolatként költözött a tudatomba.
Te, mint gyermek, a jövedelmed egy részét a szüleidnek adod, de te vajon a lelked mélyén nem költenéd magadra? Fejlődésedre? Hisz neked is vannak vágyaid. Nem hat ki ez a kettőtök viszonyára?
A közoktatás csapnivaló. A magas fokú oktatás meg méregdrága Hondurasban. A magániskolák havi díja gyermekenként legtöbb esetben magasabb, mint egy havi bérezése egy átlag munkásnak. Ha nem küldöd gyermekeidet magániskolába, akkor nagy eséllyel alacsonyabb felkészültséggel fog rendelkezni, mint azok, akik ilyen tanintézményekben tanulnak. Gyengébb lesz az angol nyelvtudásuk, vagy épp nem létező. A munkaerőpiacon való elhelyezkedési lehetőségeik sokkal rosszabbak lesznek. Magániskolában csak magas beosztású, nagyon jómódú emberek gyermekei tanulhatnak. Az oktatás és maga a nyugdíjazás kétséget kizáróan a szegénység újratermelődését segíti elő, mely megoldható lehetne, ha a kormány tenne valamit ennek érdekében.
És mit fűz hozzá ehhez egy hondurasi fiatal? „Es un gusto hacerlo”. Szabad fordításban: mert szeretik és értékelik mindazt, amit szüleik értük tettek, szívesen segítik vagy segíteni fogják őket.
Úgy vélem, ez a két történet nagyszerűen körülhatárolja azt, hogy mit is jelent a családi kötelék Hondurasban.
Nem néztem utána, hogy hány környező országban érvényes ez a modell, ez már elég ahhoz, hogy rádöbbenjek ismét, hogy mennyire kiváltságos helyzetben születtünk bele mi, a világ túloldalán.
Viszont kíváncsi lettem, hogy is van a nyugdíjazás Hondurasban, és így dokumentálodtam egy keveset. Javier Talabera Vargas ügyvéd volt olyan kedves, és átvezetett engem a törvények végeláthatatlan labirintusán.
A következőket tudtam meg: a nyugdíjkorhatár 65 év férfiak és 60 év nők esetében, de kivételek is vannak ez alól. Elsősorban a nyugdíjalap a Társadalombiztosítási Ügynökség (Instituto Hondureño de Seguro Social, IHSS) hatásköre alá esik. És pont idáig tartott az, ami egyértelmű és átlátható. Annak függvényében, hogy milyen szektorban dolgozik valaki, dől majd el az, hogy ki ad majd neki nyugdíjat, hogyan és mikor. Így különböző intézmények felelősek az eltérő hatóságok és személyek nyugdíjazásáért, és ennek követelési alapja is teljesen eltérő. Érthetőbben, a kormánynál dolgozók nyugdíjalapjáért az INJUPEMP (Instituto de Jubilaciones y Pensiones de los Empleados y Funcionarios del Poder Ejecutivo) felelős, ahhoz, hogy valaki nyugdíjas legyen, minimum 10 évet kell állami intézménynél dolgoznia. Ha valakinek ennél kevesebbet sikerül, nem jogosult nyugdíjra, és visszaadják a befizetett díjat. A katonák, rendőrök és tűzoltók 22 év után jogosultak nyugdíjra, melyet az IPM (Instituto de Previsión Militar) ad majd. A közszférában dolgozók 15 ledolgozott évet követően kaphatnak nyugdíjat, ha viszont ennél kevesebbet sikerült ledolgozniuk, akkor az állam nem adja vissza a befizetett összeget. Figyelembe véve, hogy mennyire nehéz hosszú távon alkalmazottnak maradni, gyakorta ennél kevesebb ledolgozott évet sikerül csak összegyűjteniük a hondurasi polgároknak. Ha valaki képes a hiányzó időszakra szóló pénzösszeget befizetni, nyugdíjhoz juthat. De igazából ezt csak kevesen teszik, hiszen igen költséges lenne. Ezen kívül külön intézmény felelős az újságírók (Instituto de Previsión Social del Periodista, IPP), az Állami Egyetem dolgozóinak (Instituto de Previsión Social de los Empleados UNAH, INPREUNAH), a tanárok (Instituto Nacional de Previsión de Magisterio, IPM) nyugdíjazásáért. És mindemellett magánnyugdíjalapok is léteznek.
Miután értesültem ezekről, kicsit sem állt össze a kép, mert ugye az ismerőseim azt mondták, hogy a szüleik nem számíthatnak nyugdíjazásra. Márpedig a hivatalos változat alapján, első nekifutásra legalábbis úgy tűnik, hogy a nyugdíjrendszer létező, és minden komplikáltsága ellenére működőképes.
És akkor most jöjjenek a számok. A Nemzetközi Statisztikai Hivatal (Instituto Nacional Estadística, INE) 2018 júliusa és augusztusa között készült felméréseiből az derül ki, hogy Honduras 9 millió fős lakosságának 8 százaléka nyugdíjas korú. És a 60 év feletti lakosság 63 százaléka nem kap nyugdíjat, így jelenleg (2018-as adatok szerint) közel 450 ezer idős ember egyáltalán nem rendelkezik bevétellel.
Tehát látjuk, hogy a nyugdíjas korúak mintegy egyharmada igenis rendelkezik nyugdíjjal. Viszont mielőtt még gyorsan megörülnénk, számoljuk utána, mennyi az annyi. Honduras esetében amennyiben sikerült 15 évnyi ledolgozott munkaidőt összegyűjteni a közszférában, a nyugdíj 4000–9000 lempira (695–1563 lej) között mozog. A vásárlóerő hasonló a romániaihoz. Ez az összeg egyáltalán nem sok, 4000 lempira nem elég a megélhetéshez. Ahhoz, hogy 9000 lempira értékű nyugdíjad legyen, minimum magasfokú végzettséggel kell rendelkezned. A kormánynál dolgozók bérezése és nyugdíja ennél határozottan jobb, viszont figyelembe kell venni, hogy a nyugdíjasok nagy része közszférában dolgozókéból tevődik össze, és mindössze egy töredéke volt a kormány vagy rendőrség alkalmazottja.
A munkanélküliség hatására, ahogy ez számos szegény ország esetében igaz, az emberek kénytelenek külföldön dolgozni, és onnan küldeni a pénzt gyermekeik és szüleik támogatásához. Ez derül ki az INE adataiból is, mely szerint a lakosság csaknem 11 százaléka a külföldről beáramló pénztől függ, miközben tudjuk, hogy a lakosság 8 százaléka nyugdíjas. Ugyanennek a statisztikai intézetnek az információi szerint a lakosság mindössze 4,5 százaléka tartja fenn magát nyugdíjból. Tehát végső soron elmondható, hogy a lakosság mindössze elenyésző száma rendelkezik nyugdíjjal, és ennek csak egy töredéke képes magát fenntartani belőle.
Terv szerint létre hoznak majd egy mindenki számára biztonságot nyújtó nyugdíjrendszert, és a jelenlegi megreformálására is sort kerítenek. Ígéri a politikai elit, érdekes módon főként kampány idő alatt. Ezzel szemben gazdasági szakértők véleménye szerint az ország egyszerűen nem képes fedezni ezt. Így azok a hondurasiak, akiknek nem sikerül teljesíteni a követelményeket (vagy túl kevés a nyugdíjuk), nem rendelkeznek magánnyugdíjalappal, vagy nincs birtokukban egy nagy összegű megtakarítás, továbbra is a családjukra szorulnak majd idős korukban.
