Hétköznapok-ünnepnapok Mezőkeszüben 1946 és 1965 között

Lapunk 2017. márciusi számában Életviszonyok egy mezőségi faluban címmel a szerző tömör összefoglalót írt Mezőkeszü 1940-50-es éveiről. Kun Árpád nyugalmazott református lelkész azóta bővítette és újabb adalékokkal egészítette ki a mezőségi falu évtizedekkel ezelőtti életét leíró emlékiratát. Munkájából a mára lényegesen átalakult, sőt eltűntnek is mondható falukép és falusi életvitel rajzolódik ki, szerkesztőségünk ezért tartotta indokoltnak az írás folytatásos közlését, a már megjelent részek kihagyásával. (Szerkesztőség)

(…)

Apám Kun Árpád ref. lelkész (1917–2009), anyám Voivod Rozália Gyöngyi református háztartásbeli (1921–2003). A szülők mindketten kolozsvári származásúak. Hárman vagyunk testvérek: Árpád a jelen sorok írója Kolozsváron születtem 1945. szeptember 15-én, László Keszüben született 1948. január 25-én, István Mócson született 1955. február 5-én. Szüleim mindketten kolozsvári származásúak lévén, számukra igazi kihívás volt egy mezőségi faluban letelepedni. Édesapám 1940 és 1945 között Kolozsváron volt segédlelkész és vallástanár. A háború idején komoly egyházi munkát lehetett végezni. Még arról is szó volt, hogy a Csillagvizsgáló közelében, a Tordai úton építsenek egy imaházat. Apám nagy reményeket fűzött e tervhez, 1943 tavaszán megházasodott. Anyám is komolyan bekapcsolódott az egyházi életbe. A háború után nagyon sok gyülekezet maradt lelkész nélkül. Így helyezték ki apámat 1946. február 1-i hatállyal Keszübe, ahol pár hónap híján 20 esztendőt szolgált.

Noha Keszü alig 40 kilométerre fekszik Kolozsvártól, az utazás mégis körülményes volt. A szüleim, akik megszokták a villanyt, az aszfaltozott utat, a városi körülményeket, továbbá ott voltak az idős szüleik, a testvérek, aztán kéznél volt orvos, a kulturális és egyházi intézmények, mindezek hirtelen kimaradtak.

Keszüben a múlt század elején épült hatalmas téglalap alakú papi lak fogadta őket. A szobák ablakai az utca felé néztek. A ház és az utca között egy hatalmas diófa terebélyesedett. Gyermekekként sokszor felmásztunk a fára. Nyáron, különösen vasárnap délutánokon sokan az árnyékában pihentek, beszélgettek. 1958 nyarán, talán augusztus eleje lehetett, egy csendes meleg vasárnap délután a diófa három nagy ága leszakadt az utca felé. Szerencsére senki nem volt alatta, pedig az utcán sokan sétáltak.

Visszatérve a házhoz, az udvar felé nézett a konyha, egy nagy veranda, amit irodának is használtak, és még egy szoba. Az udvaron sokáig nem volt kút. Ezt csak 1956-ban fúrták. Szűkebb átmérője volt, és kerékkel engedték le a vedret 5-6 méterre. A veder alján volt egy lyuk, lappanccsal, amelyet a veder leengedésekor felemelt a betóduló íz, de amely az edény kiemelésekor, a benne levő víz súlya alatt lezárta a lyukat. Így lehetett vizet meríteni.

Az udvaron sokáig volt egy deszkából készült nyári konyha, sütőkemencével. 1957-ben téglakonyhát építettek, cseréppel fedték. Még egy nagy diófa is volt az udvaron és virágok. Az udvar egyébként sáros volt, nehezen száradt, mert a dombról minden víz ide folyt le.

A szülők, akik eddig a városi élettel voltak megszokva, hozzá kellett fogjanak a kertészkedéshez, a baromfitartáshoz, a disznóhízlaláshoz. Meg kellett tanulniuk fát vágni, kenyeret sütni és sok más egyebet. Falun nehéz volt minden szükséges holmit beszerezni, ezért Kolozsvárról mindig nagy csomagokkal jöttek haza. Nagyon sokszor esőben, sárban, fagyban, sötétben kellett megtenni az utat. Villany, fürdőszoba nem volt. A szobákban petróleumlámpákkal világítottak. Közben a család is gyarapodott: László öcsém itt született 1948-ban, István pedig Mócson 1955-ben.

Már gyermekkorunkban megismertük a falut, az embereket. Még nem jártam iskolába, de már elmentem a boltba, elhoztam a tejet. Ha kiálltunk a kapuba, beszélgettünk az emberekkel. A templom is ott volt a papi lak mellett, így mindig láttuk, kik jönnek templomba.

A falu nyáron nagyon szép volt. Minden zöldellt, a családok végezték a mindennapi feladataikat. Esténként kiültek az utcakapuba. A legények késő este, ha végigmentek az utcán, népdalokat énekeltek. A vendégeink közül többen azt szerették, ha a legények este énekelnek.  A látogatók sokszor csak az élet szép oldalát látták. Azt mondták, milyen jó, hogy van kert, vannak csirkék, ott a friss levegő. A lelkészcsaládnak azonban nehéz volt falun, mert sokszor magára maradt. Ha a lelkésznek barátai voltak, könnyen elzüllhetett, ha magányos volt, azt mondták a faluban, hogy beképzelt, büszke, lenézi őket. Apám mindig a középutat kereste. A prédikációkra rendesen felkészült, jegyzetei megmaradtak. A rábízott feladatokat mindig pontosan elvégezte. Több alkalommal is elvállalta Légen és Gyeke kis egyházközségek gondozását is. Mindkét faluban volt templom, de a hívek jó része már abban az időben is törte a magyar nyelvet. A lélekszám olyan 100 körül volt mindkét faluban. Gyekében hallottam először, hogy apám egy temetésen románul is prédikált. Légen Keszütől olyan hat, Gyeke pedig kilenc kilométerre helyezkedik el. Apám nagyon sokszor az utat télen-nyáron esőben-sárban gyalog tette meg. Ritkán tudott szekerest fogadni. Légen és Gyeke határában kezdődött a mezőségi tóvilág.

Mivel szüleimnek a testvérei, unokatestvérei Kolozsváron laktak, ezért igyekeztek Keszüben maradni, hogy ne távolodjanak el még jobban Kolozsvártól. A család ebben az időben is nagyon összetartó volt. A testvérek-rokonok gyakran jöttek Keszübe. Abban az időben még nem sokan engedhették meg maguknak az utazást, a nyaralást, ezért egypár napot nálunk töltöttek. Nem voltak igényesek, sokan elfogadták azt a lehetőséget, amit biztosítani tudtunk, és még örvendtek is a helyzetnek.

Már említettem, hogy az utazás elég viszontagságos volt. Igaz, naponta öt-hat autójárat volt Mócs felé, de a kis buszok mindig zsúfoltak voltak. A köves makadámúton lassan jártak a kocsik, mintegy másfél órát tartott az út Kolozsvártól Mócsig. A sofőrök abban az időben Mócson és Apahidán a megállókban ittak egy-egy féldecit, e akkor még elment, de az 1960-as években már nem. Egyszer Mócson egy sofőr úgy berúgott, hogy a hegytetőn egy órát pihent, s csak azután folytatta az utat Kolozsvár felé.

A vendégek, a rokonok már egy héttel azelőtt megírták, hogy melyik nap, melyik busszal jönnek. Nyáridőben kimentünk a mócsi hegyre, és ott figyeltük, mikor jön az autóbusz. Mindig örvendtünk, ha vendégek, unokatestvérek jöttek. Olyankor nekünk is volt társaságunk. Amikor nálunk voltak a rokonok, különösen a fiatalok, szerettünk velük egy szobában aludni, mert este későig beszélgettünk, hancúroztunk. Anyám ilyen alkalmakkor tömegételt készített, krumpli- vagy paszulylevest, krumpligulyást, palacsintát stb. Miután nyugdíjas lett, anyai nagyapám a nyarakat nálunk töltötte. Nyári reggel, délelőtt kiment a kertbe, gyomlált egy keveset, majd ivott egy pohár fröccsöt. Pékmester létére művelt ember volt, sokat olvasott. Nagyapánk az első világháborúban megszokta a kártyát, de nálunk nem volt, akivel játszania. Amikor már nagyobbak lettünk és nyáron vágtuk a fát, mellettünk állt és sokat mesélt. Délutánonként römiztünk.

Apámék általában havonta egyszer mentek Kolozsvárra. Amikor már ott jártunk iskolába, több alkalommal is bejöttek a városba. A falusi emberek, mivel akkor még nem volt rokonuk a városban, sokszor mondták, minek kell annyiszor a városba menni. Már kiskorunktól, amit lehetett, segítettünk a ház körül. Bevittük a fát, nyáron etettük a csirkéket, kisrucákat. Még nem jártunk iskolába, amikor kezdtünk megismerkedni a falusi élettel.

Az elemi iskolát Keszüben végeztem. Itt a román tanulással volt a baj, mivel nem volt, akivel románul beszélni. Az iskolában összevont osztályok voltak, két tanerővel. A tanítónak nem volt ideje, hogy mindenkivel foglalkozzon. Nekünk azonban hasznunkra volt, hogy apánk segített a tanulásban. Abban az időben még megszokott dolog volt, hogy aki rosszul viselkedett vagy nem tudta a leckét, tenyerest kapott vagy bezárták délután az iskolába. Akkor mehetett haza, amikor megtanulta a feladott szöveget, verset.

Az iskolában a fűtés elég gyenge volt, mert kevés fát utaltak ki. 1954 februárjában nagy hó és hideg volt, ekkor Keszüben háromhetes tanítási szünetet rendeltek el. A falusi gyermekek abban az időben, májusban már alig jártak iskolába, mert otthon kellett segítsenek. Volt ügyes kezű tanító, Szénássi Endre, aki próbált sok mindent megmagyarázni, szemléltetni. Egyszer egy májusban kirándulni vitt a közeli erdőbe, hogy megmutassa a madárfészkeket és tojásokat gyűjtsünk. Az egyik szülő nem engedte a fiát, mondván, az ő gyermeke eleget kirándul minden nap.

Tavasszal és nyáron tehetségünk szerint a zöldséges kertben is segítettünk. Mikor már nagyobbak lettünk, nyár derekán, amikor a paradicsom érik, a szülők megengedték, hogy a paradicsomtövek között egy kis sátrat felhúzzunk, akáckarókból és szalmából. A tyúkok gyakran átrepülték a kerítést, és egyenesen a paradicsomot dézsmálták, tehát az volt a feladatunk, hogy vigyázzunk a termésre. Laci öcsém sokat olvasott. A kertben álló diófa felső ágaira egy deszkát szegzett, s ott, a levelek árnyékában olvasott.

Nyaranként a falusi gyermekekkel felmentünk a templompadlására, hogy galambfiókákat fogjunk. Nehéz volt járni a padláson, mert a kazettás mennyezet vékony deszkából készült, így csak a gerendákra volt szabad lépni. Más szórakozás a régi temetőben álló körtefára mászás volt. Sokat szekereztünk. Kiálltunk a kapuba, majd felültünk az első szekérre, mindegy volt, hova megy. Ha én lefelé mentem, Laci öcsém felfelé szekerezett. Szerettük, ha kiértünk a határba, és megkértek, hogy vigyázzunk a kifogott állatokra, amíg megrakják a szekeret. Volt olyan, hogy egy tálból ettünk a háziakkal hagymás rántott krumplit. Így megismerhettük a mezei munka nehézségeit és szépségeit.

Nyáridőben egyik feladatunk volt, hogy zöld leveleket szedjünk, és azt felvágjuk a rucáknak. A szomszéd Vigh Feri barátommal, aki három évvel nagyobb volt nálam, egy héten kétszer-háromszor is mentünk, hogy a cukorrépa földjükről leveleket szedjünk. Vittünk magunkkal egy liter hideg vizet. A határba menet egy kis erdő mellett haladtunk el, itt az árnyékba rejtettük az üveget. Amikor délfelé jöttünk vissza, leültünk az árnyékba és ittunk belőle. Egy másik barátom Juhos János volt, négy évvel nagyobb, mint én. Az édesapja jó nevű asztalos-kőműves mester volt, a fiú már 12 éves korában komoly segítsége volt az apjának. Nyaranként sokat sakkoztunk Jánossal. Ő már 1957-ben vett egy kerékpárt magának, ami abban az időben még nagy szó volt Keszüben. 12 éves koromban felültem a kerékpárra és kimentem az utcára. Sokan csodálkoztak a faluban, hogy én is tudok egyensúlyt tartani. 1963-ben filmvetítő gépet hoztak a faluba. A gép kezelését Juhos Jánosra bízták. Az áramot benzines motor fejlesztette, amely hangosan zúgott, zavarta a vetítést. Azelőtti években nyaranként párszor a család elment Mócsra filmet nézni.

Abban az időben még sok egyszerű játékunk volt. Laci öcsém ügyesen kalapált. Voltak játékok, amit mi állítottunk össze. Labdát is nehéz volt szerezni, csak Kolozsváron lehetett vásárolni. Ha nyáron vendégeink voltak és szép napok, akkor feltétlenül sétáltunk a faluban, vagy elmentünk a közeli erdőbe.

A kamarási erdőben 1954-55-ben fácántelepet hoztak létre. Nagy munkálatok folytak. Sokan dolgoztak Keszüből is, főleg a favágásnál. A fácánokat, különösen amikor tojtak, ketrecekbe zárták. Érdekes volt, hogy nem a fácánok, hanem a falubeli tyúkkotlók költötték ki a csirkéket és nevelték egy ideig, ennek fejében a kotlókért az állam bizonyos mennyiségű fát adott az embereknek. A fácántelepen volt egy kis villanyáramfejlesztő. Este az erdőben egy kilométer hosszú folyosó ki volt világítva. A fácántelep melletti patak 1940 és 1944 között határ volt Észak- és Dél-Erdély között. Amikor elmentünk az erdőbe, a széleken szalonnát sütöttünk, és friss vizet ittunk, majd labdáztunk. A vendégeink mindig örömmel vettek részt a kirándulásokon.

Nagy dolog volt a kenyérsütés. Gabonánk, búzánk mindig volt, hiszen bérének egy részét a lelkész gabonában, búzában, kukoricában kapta. Búzalisztet Mócson, Sármáson és Báldon őröltek. A sütés előtti napon anyám már este szitált a dagasztóteknőbe mintegy tíz kiló lisztet. Este bekovászolt, korán reggel dagasztott. A kezdeti években egy idős házaspár segített, Lőrincz József és felesége, Pendzsi néni. Józsi bácsi este behordta a sütőházba az ágakat, a szalmát, és hozzáfogott hevíteni. Ők is sütöttek ekkor egy-két kenyeret. Miután meggyengültek az öregek, apám hevített. A vendégek is mindig élvezettel figyelték a kenyérsütést. Alig vártuk a friss perecet, a friss kenyeret.

Nyaranként nagy izgalommal vártuk, hogy Kolozsra mehessünk, ahol gyógyhatású sósvízben lehetett fürdeni. Ilyenkor apám lószekeret fogadott, és az egész család ment. Volt, amikor ott maradtunk éjszakára is. Nagy István lelkésznél, apám barátjánál szálltunk meg. Mindig kedvesen fogadtak. Nagy István és családja is többször járt nálunk Keszüben. Mikor már nagydiák voltam, egy unokabátyámmal Keszüből átgyalogoltunk Kolozsra, mintegy 20 kilométert. Az egész napi strandolás után újabb 20 kilométert, tehát összesen 40 kilométert gyalogolva fáradtan érkeztünk haza. Így teltek a nyarak. Nemcsak dolgoztunk, hanem tanultunk, olvastunk is. Ifjúkoromban sokat forgattam a Pallas Nagy Lexikonát.

Voltak közeli és távoli rokonok is, akik minden nyáron meglátogattak. A legtöbben augusztus 23-24-éken voltak, mert akkoriban ez állami ünnep volt. Amikor háromnapos volt az ünnep, ennek még inkább örvendtek a rokonok. Ilyenkor a legtöbben 17-en is voltunk egy-egy alkalommal. Ha jó idő volt, kimentünk a szabadba, ha esett, akkor unalmas volt.

Rádiónk csak 1961-től volt, így nyáron az újságból mindig késve tudtunk meg a híreket.

Telefon nem volt a faluban. Mócsról nagy nehezen lehetett Kolozsvárra telefonálni. Amikor haláleset volt a családban Kolozsváron, telefonáltak a mócsi postára, onnan fél nap késéssel valakitől üzentek, hogy egy rokon meghalt. Volt, amikor apám csak Kolozsváron tudta meg, hogy ki halt meg. Mócson jó viszonyban voltunk Szőke Sándorral, az akkori lelkésszel. Nagyon sokszor bementünk hozzájuk. Szőke Sándor különösen nyári időben vette a sétapálcáját, és estefelé megjelent nálunk. Szőkééknél is volt négy korunkbeli gyermek, akikkel jó barátságban voltunk. Egy másik kedves család Mócson Horváth Zoltán számtantanár és felesége, Ibolya, aki tanítónő volt, két kisebb lányukat nevelték. A központban laktak. Nagyon sokszor náluk tettük le a nehéz csomagokat, és Horváth Zoltán, aki minden keszüit ismert, elküldte egy szekérrel utánunk küldte azokat. Horváth tanár a magyarság egyik erkölcsi támogatója volt. Ő bíztatta a keszüieket, hogy küldjék gyermekeiket Mócsra ötödikbe. Onnan tovább irányította Szamosújvárra vagy Kolozsvárra felsőbb iskolába. A családdal és a gyermekeivel is hosszú évtizedeken keresztül fennmaradt a barátság.

1957 augusztusában a család a Marosvásárhely melletti Marosszentannára ment egypár napra. Ott Trombitás József lelkésznek és családjának voltunk a vendégei. Trombitás József az 1950-es évek elején a Keszüvel szomszédos Palatkán volt lelkész. Ő és a felesége, Piroska asszony lettek a kisebbik öcsémnek, Istvánnak a keresztszülei. Ezzel a családdal, még ha távol is voltak, hosszú évtizedeken át fennmaradt a barátság.

Apai nagyapám, aki lakatos mester volt, 1951-ben készített egy négyszemélyes vasszánkát. Akkoriban a faluban csak egyszerű fából készült szánkák voltak, mindenki szeretett volna a miénkkel ereszkedni. A letaposott úton gyorsan haladt a szánka, mert 1953-ban, 1954-ben és 1955-ben nagy telek voltak. Sajnos, többen is összetörték magukat, ha nem vigyáztak.

1960 nyarán, amikor a szüleim egypár napra elmentek Marosvásárhelyre látogatóba, úgy alakult, hogy anyai nagyapám és apai nagyanyám volt nálunk. A két öreg jól egyezett, hosszasan beszélgettek. Nagyanyám ekkor 73 éves volt. Egy keddi napon, amikor indult vissza Kolozsvárra, búcsúzáskor azt mondta: „Többet nem jövök hozzátok”. Azon a héten, vasárnap 12 óra körül, amikor kijöttünk a templomból, egy motorkerékpár állt meg a ház előtt. A család egy barátja és egy bátyánk szállt le csendesen. Éreztük, hogy valami baj van. Nagyanyám akkor reggel a Tordai út alján, az utolsó kanyarban levő élelmiszerüzlet előtt állt sorba tejért. A meredek úton egy vassal megrakott, több tonnás teherkocsi ereszkedett le. Elszakadt a fékje és belehajtott az élelmiszerüzlet előtt álló sorba. Heten haltak meg, köztük nagyanyám. Ő volt, aki mindig féltett minket a Tordai úton, mert ott lakott. Mindig arra kért, vigyázzunk, mert az autók gyorsan járnak.

1962 nyarán nagy munkában voltunk Laci öcsémmel. Azon a tavaszon mintegy ötven vastag fűzfát vágtak ki a határban. Nyárig a fűzfák megszáradtak és nehezen tudtuk elfűrészelni. Naponta kettőt-hármat fűrészeltünk el és hasítottuk fel.

Az 1960-as évek elején, mikor már nagy diákok voltunk, kezdtük érezni, hogy sok mindenről lemaradunk. A faluban levő korbeliekkel már nem lehetett komolyan beszélni, szórakozni. Igaz, vasárnap délutánonként rövid időre mi is kimentünk a faluba, de kora estére otthon kellett lenni. Igaz, mi is vigyáztunk arra, hogy ne keveredjünk be akármilyen társaságba, ahonnan csak az ivás felé vezetett volna az út. A falusi táncba nem álltunk be.

Ötödikes korunktól én is, Laci öcsém is Kolozsváron folytattuk tanulmányainkat. Volt, amikor rokonoknál, volt, amikor internátusban laktunk. Abban az időben nem mentünk haza hetenként, előfordult, hogy csak a szünidőben voltunk Keszüben.

Anyám a mindennapi munkája mellett a család számára kötött, varrt. Volt egy jó Singer varrógépe. Szabad idejében olvasott, abroszokat, párnákat varrt kalotaszegi mintákkal. Az udvar nyáron igazi oázis volt a rengeteg virággal.

December a családban az ünnepvárással telt. Ekkorra már minden kinti munkát befejeztek, a kertet felszántották. Mindig vártuk a december 12. körüli napokat. Apámnak ugyanis december 12-én volt a születésnapja. A disznóvágást is erre az időre ütemeztük be. Erre az alkalomra mindig jöttek vendégek, apám vagy anyám testvérei közül egy-kettő. A disznóvágás abban az időben elmaradhatatlan volt. Ez mindig rendkívüli esemény volt a falusi családok életében. Ez biztosította hosszú hónapokon át a családok számára a zsírt, a húst, a szalonnát. Szüleim mindig finom ázalékot készítettek, ennek egy részét elosztották. Akkor úgy mondták, hogy küldünk kóstolót a rokonságnak és a közeli szomszédoknak, akik nekünk is mindig küldtek kóstolót. Disznóvágás napján mindig korán keltünk. Természetesen már azelőtti napon megvoltak az előkészületek. Kikészítették a perzselnivaló szalmát, legalább két nagy fazakat feltöltöttek vízzel, és a nyári konyhában melegítettük. Több éven át Novai Józsi vágta a disznót. Már reggel ötkor jött a lámpásával, a mészáros késsel és a villával. Mindig azt kérdeztük tőle: nem félt ilyen korán? Az akkori nagy teleken a farkas is bejárt a faluba. Az öreg mindig azt mondta: „Nem félek”. Utána azt mondta, ha segíteni akarunk, gyürkőzzünk fel, mert összezsírozzuk a ruhánkat. Két szomszédot is hívtunk, hogy segítsenek lefogni a disznót. Miután leszúrtuk, pálinkával kínáltuk a mészárost és a disznófogó szomszédokat. Vigyázni kellett, hol rakjuk a tüzet, mert a felső udvaron mindig volt szalma, ami könnyen meggyúlhatott. Mire megvirradt, kezdték boncolni a disznót. Ilyenkor anyám mindig jött, hogy vágjon egy falat friss húst, abból készítsen friss pecsenyét. Úgy tíz órára megvolt a reggeli. Később mi is segítettünk. Vágtuk a zsírnakvalót, daráltuk a kolbászhúst. Estére megvolt a disznótoros vacsora. Ilyenkor meghívtuk a kurátort, Novai Andrást, a mészáros testvérét. Ő azelőtt pár nappal, András napkor mindig megkínált az új borával. Amikor hó és hideg volt, könnyebb volt a munka, amikor esős, sáros nap volt, minden besározódott. Amikor már nagyobb diákok lettünk, már nem voltunk otthon disznóvágáskor, hiszen csak karácsonyra kerültünk haza.

Amikor még kisebbek voltunk, karácsony előtt a szüleink elmentek Kolozsvárra, hogy bevásároljanak az ünnepre. Ilyenkor vettek fenyőfát is. Sokszor titokban hozták, vagy letették egy szomszédnál, hogy ne lássuk. Azok voltak az igazi karácsonyok, amikor elmentünk Laci öcsémmel kántálni és addig jött az angyal. A karácsony csendesen telt a családban. Miután megkaptuk az ajándékokat, örvendeztünk. Abban az időben a rokonok is küldtek valami apróságot, amikor nagyobbak lettünk, egy-egy könyvet. A templomban ünnep első napja délutánján mindig volt ünnepély, ahol szavaltunk. A szilvesztert is mindig családi körben töltöttük. Apám szilveszter este összesítést végzett, hisz újév napján délelőtt a templomban fel kellett olvasnia az elmúlt év fontosabb eseményeit, és be kellett számolnia a gyülekezet anyagi helyzetéről.

A családot Keszüben nemcsak a rokonok, a barátok keresték fel, hanem sok alkalmi látogató is. Ha néprajzkutatók, műemlékfelmérők, mérnökök jártak a faluban, felkeresték a lelkészt, így apám nyújtott nekik útmutatást. Erdély-szerte ismert lelkészek, néprajzkutatók, történészek jártak nálunk. A teljesség igénye nélkül felsorolok néhányat: László Dezső kolozsvári, Farkas utcai lelkész-esperes, Szőke Sándor esperes Mócsról, Nagy István akkori kolozsi, majd Kolozsvár-hídelvei lelkész, Török Ernő lelkész későbbi esperes Nyárádszeredából, Trombitás József palatkai, majd maroszentannai lelkész, Kertész Márton vajdakamarási lelkész-esperes, Adorján Albert szováti, majd Kolozsvár-alsóvárosi lelkész, Herman János nagysármási lelkész és mások.

Keszü a néprajzkutatók számára is értékes forrás volt, és a templom műemlék jellege is vonzotta a látogatókat. Akikre emlékszem: Köpeczi Sebestyén József heraldikus, Debreczeni László építész, Szabó T. Attila nyelvész, Nagy Géza magyar-román szakos tanár, ifj. Kós Károly néprajzkutató, Nagy Olga néprajzkutató, Faragó József néprajzkutató, B. Nagy Margit művészettörténész, Murádin László nyelvész, Murádin Jenő művészettörténész, Szentimrei Judit néprajzkutató, Kallós Zoltán néprajzkutató, és a sort itt is folytatni lehetne.

Városi fiatalok, barátok abban az időben még nemigen jártak falura. Így a nyári vakációkban mi is elmaradtunk a kolozsvári diákbarátoktól. A nehéz utazási viszonyok sok fiatalt visszatartottak.

Mint papgyermekeket, sok helyen akadályoztak. Nem vehettünk részt különböző táborokban. Én középiskolás koromban tornásztam. Többször mondta az edző, hogy nem vihet engem, mert a többségiekből kell vinnie, pedig gyengébbek, mint én, vagy származásom miatt nem mehettem. Abban az időben a papgyermekek csak nehezen mehettek 8. osztályba. Én is kimaradtam egy évet. Volt, amikor internátusba nem vették be a papgyermekeket.

Nyaranként többször mentünk volna valahova dolgozni, hogy legyen zsebpénzünk. Helyben nem akadt alkalmi munka, ingázási lehetőség még úgy sem volt. Helyben igaz, hogy a mezőgazdasági társulás megalakulása után nyáron segítettem a könyvelésnél. Amikor már megalakult a mezőgazdasági termelőszövetkezet, közismertebb nevén téesz, vagy kollektívgazdaság, a szérűn mértem a gabonát, majd kísértem a szekereket Mócsra, a begyűjtő központba. Ezért bért nem adtak, mert kötelező volt a diákoknak a nyári közmunka, amit igazolni kellett.

Nyáron sokan száraz ágakkal tüzeltek, hogy gyorsan tudjanak főzni. Egy idő után petróleumfőzőket, primuszokat lehetett vásárolni. Ezekkel is sok probléma adódott, mert nem mindig lehetett kapni vastag lámpabelet és petróleumot. Ha nem voltunk figyelmesek, felkapott a láng, és mindent befüstölt. Nyáron másik gond a vasalás volt. Amikor égett a tűz, volt parázs, szén, mert a régi vasalókat izzó szénnel melegítették. Akkoriban a kovácstól vettünk faszenet és azt meggyújtottuk a vasalóban, majd egy pléhcsövön vezettük ki a füstöt.

A faluról

A történelmi dokumentumok szerint a faluról az első adatok 1312-ből származnak, ekkor Kezw névvel említik. A település neve Keszi-Kesző magyar honfoglaló törzs nevéből alakult ki, amelynek egy ága települhetett meg a Mezőségen. További elnevezések: 1412 Kezeww, 1587 Kezj, 1733 Kesző, 1750 Keszen, 1806 Keszi, 1861 Keszü, 1913 Mezőkeszü. Román neve Chesău, a községközpont Mócs. A régi falu települése a maitól északra, a dombon túl lehetett. Az idősek abban az időben sokszor említették, hogy a Nagykeszüben levő határrészen dolgoztak. Ekkor egy határt húztak Keszü és Palatka között. A régi írás arról is említést tesz, hogy egy út vezet Palatkáról a Kezw erdő felé. Az erdőtől nyugatra fekszik Vajdakamarás, amely Palatkával együtt szintén régi település. A falunak a 14. században már lehetett temploma. Papját 1332-ben Jánosnak hívták. Keszüről azt is megemlítjük, hogy a régi falu már tatárjárás előtt is megvolt. A tatárok feldúlták a régi falut, amely a mai Keszü és Palatka között terült el. A következő században kezdték újjáépíteni a falut, a mai helyén.

Gyermek- és ifjúkoromban még nehéz volt megközelíteni a falut. Még 1965-ben sem volt kövezett útja, a villanyt is csak 1967-ben vezették be. Telefont csak 1962-ben kapott a falu, miután megalakult a téesz. Aki utazni akart, főleg Kolozsvárra, annak több mint három kilométert kellett gyalogolnia Mócsig esőben, sárban csomagokkal.

(…)

Keszü, a szűk völgyben elterülő falu érdekes képet mutatott a látogató számára. Aki Kolozsvár felől utazott Keszübe az csak Apahidáig mehetett aszfaltos úton. Apahidán a vasúton átmenve, szerpentineken felkapaszkodva folytathatta útját, de már köves úton. Következett a hat kilométer hosszú Békás-völgye, majd a Ménesi-hágón átkelve elhaladtak Kolozskorpád mellett. Ezután egy 15 kilométer hosszú völgy következett. Itt át kellet haladni a Kályáni Vámon, majd Kiskályánon. Ezt a falut is ketté osztotta a második bécsi döntés: a pataktól északra elterülő házak Magyarországhoz kerültek, a déli oldalon lakók pedig Romániánál maradtak, így például Kályánban a református templom Romániában maradt, a hívek nagy része viszont ismét Magyarország polgára lett.

A vajdakamarási és a szováti betérők után következett Oláhgyéres. Innen ismét egy emelkedő következett. A tetőről már látható Keszü. Aki bement Mócsra, három kilométert gyalogolt hegyen-völgyön át Keszübe. Mócs a vidék közigazgatási és kereskedelmi központja volt. Itt volt a néptanács, a rendőrség, a kórház, az iskola, a boltok, a gyógyszertár, a takarékszövetkezet, a malom, a szabóság és más közhasznú intézmények. Csak földút létezett, ami nyáron poros, ősszel és tavasszal sáros volt.

Télen, ha hó volt, szánnal lehetett járni. Így aki a hegytetőn szállt le az autóról, mintegy negyedórai gyaloglás után meglátta a falut, és észrevehette, hogy a telkeken az istálló az utca mentén épült, a házak és a melléképületek pedig a telek felső részén álltak. Erre azért volt szükség, mert a falu állattartással foglalkozott, és a trágyalét nem vezethették a ház előtt az udvaron keresztül, hanem az istálló közelében levő patakba. A trágyadomb is az istálló előtt, az út mellett alakult ki. Ez a mai napig így van.

A falu központjában látható a 14. században épült torony nélküli templom, amely eleinte a katolikusokat szolgálta, majd a reformáció hatására a református egyház vette át. Mellette áll a papi lak. Így a dombra épült lakás ablakaiból mindent lehetett látni, ami az utcán történt. A templommal szemben volt az iskola, ehhez tartozott a művelődési otthon is. A tér délnyugati felén volt egy kovácsműhely. A termelőszövetkezet megalakulása után, 1963-64-ben egy irodaházat és mérnöki lakást építettek a téren. Középületek voltak a téesz megalakulása előtt a magyar iskola, a román iskola és a bikaistálló és a szövetkezet.

A románoknak a falu északi részén, a szőlősdombok alatt volt egy 18. században épült fatemploma. Temetőjük a templom melletti cinteremben volt.

A hirdetéseket magyarul dobolták ki. Dózsa Mihály szegény gazda volt a dobos, ugyancsak ő volt a postás és az iskolaszolga is. A falugyűléseket a háború után magyar nyelven tartották.

A falu lakossága mezőgazdasággal és állattenyésztéssel foglalkozott. A központban még volt egy nagy tér két kúttal, ahol a sok állatot, tehenet, ökröt itatták. Ezért reggel és este érdekes látvány volt, amikor a falu felső részéből a gazdák jöttek itatni, és sorba álltak. Ilyenkor az áthaladók megálltak egy rövid időre és megfigyelték, kinek milyen állapotban vannak a marhái. Volt egy gazda a Felszegben Tóbiás István (Hegy), akinek volt két katonaviselt fia. A család hat ökörrel, két tehénnel, borjúkkal rendelkezett. Mindenki figyelte, amikor megjelentek az itató kútnál. Ezt a műveletet télen-nyáron folytatták, nem volt könnyű munka. Abban az időben Keszüben sok közepes gazda volt, aki két ökörrel gazdálkodott, a szegényebbek két tehénnel szántottak. Lovat kevesen tartottak a faluban, mintegy 10–15 ló lehetett ebben az időben, és 4-5 férfi fuvarozott, kereskedett.

(…)

A faluba ritkán jöttek idegenek, és azt mindig észrevették. Mócsról alkalmanként jött a polgármester, a rendőr, az adószedő, orvos csak ritkán.

A falu abban is megtartotta endogám jellegét, hogy csak a faluból házasodtak. A vizsgált időszakban csak öt leány ment férjhez más faluba, Vajdakamarásra, illetve Mócsra. Keszübe pedig Mócsról, Szovátról, Palatkáról, Szavából, Oláhgyéresről és Vajdakamarásról jöttek férjhez. A faluba is csak egy-két férfi került házasság útján. Ezen a téren változás csak az 1960-as években kezdődött. Családi kiköltözés és beköltözés is alig volt ebben az időszakban.

Mivel ingázási lehetőség abban az időben még nem volt, így munkára sem jártak el a férfiak. A lányok közül egyesek téli időben Kolozsváron szolgáltak, hogy tanulják meg a háztartás vezetését. A faluban kevés volt az iparos. Volt egy-két szűcs, mert juhokat tartottak, így volt alapanyaguk, egy férfiszabó, aki inkább posztóruhákat varrt, egy-két asztalos, kőműves. Női varrógép már több háztartásban volt.

Kovácsmester is volt a faluban, akinek munkáját mindig népes közönség figyelte. Malom nem volt, így sokan Mócsra, Palatkára, később Sármásra, Báldra jártak búzát őrölni.

Mócson egy évben többször is tartottak országos vásárt. Ezek közül a legkiemelkedőbb az augusztus közepén tartott aratási vásár volt. Ilyenkor a környékből nemcsak a felnőttek, hanem az ifjak és a gyermekek is elmentek szórakozni, mert volt mézes pogácsa, körhinta, mindenféle ínyencség.

A második világháború után még sok volt a nádfedeles ház. Egy tornácon, vagyis a pitvaron keresztül lehetett belépni egy helyiségbe. Itt volt a sütőkemence is. A füst szabadon szállt a padlásra, ahol a szalonnát füstölték. A pitvarból egy nagyobb szobába lehetett bemenni, amelynek kisebb ablakai voltak. Az ablakokban egy-egy kis ládában muskátlik virítottak. Az 1950-es évektől kezdtek korszerűbb házakat építeni. Ezután már cseréppel fedték a lakóházakat. A házak alapjait kőből rakták, amelyet a falutól keletre a Légen felé vezető domb mellett termelték ki. Ezt a munkát kalákában végezték. A házak falait vályogtéglából, vagy egyenesen agyagból rakták. Ezt az építőanyagot könnyen beszerezték. Ennek egy román ember, Pălăcean Trăian volt a nagymestere. Otthon az udvaron az agyagot elterítették, tördelt szalmaszálakkal takarták le, majd egy újabb agyagréteg került a szalmára. Ezután marhákkal, főleg ökrökkel megtaposták, közben vizet öntöttek reá. Az összeállt vályogot villával rakták fel. A falak szélessége általában 40 centiméter volt. Ez az agyagos fal jól szigetelt, meleget tartott. Voltak, akik nyáron megrendelték a vályogtéglákat. Ezt cigányok vagy a disznópásztor készítette, akinek hét gyermeke volt. A Dinnyésföldön legelt a disznócsorda kora tavasztól, úgy április elejétől őszig. Így a pásztornak a nagy családjával volt ideje vályogot vetni. Ebben az időben még nem használtak betont, mivel a cementet nehéz volt beszerezni. A beton, mint építőanyag a faluban csak az 1960-as években kezdett elterjedni. Ekkor már kezdtek nagyobb és tágasabb házakat építeni. Akkoriban általában két szoba, konyha, éléskamra tartozott a házhoz. Voltak, akik ekkor is tornácosan építették a házat. Fürdőszobát a század közepén még nem építettek. A faanyagot a mócsi vásáron szerezték be. Ugyanakkor gyakran jöttek az Aranyos-menti mócok is deszkával, lécekkel, mésszel. Ezért gabonát kértek cserébe.

A legtöbb telken volt gémeskút, valamint istálló, gabonás nyári konyha, rizsnice (a gabonamagok őrlésére szolgáló, kézzel forgatható kerek kő), disznóól és más, kisebb gazdasági épületek.

Érdekesség, hogy a templomtól felfelé lakók az otthoni vizet itták. A falu alsó részén lakók viszont több mint egy kilométerről, a Mócs felé vezető útról, az úgynevezett Fecskefarkú-részről hozták az ivóvizet. Reggel és este télen-nyáron egy korsóval ment valaki a háztól. Ilyenkor a fiatalok úgy rendezték, hogy ha lehet, együtt menjenek vízért. Ez is alkalom volt a találkozásra.

Az iskola

Az 1950-es években már kötelezővé tették az iskolába járást. A faluban ekkor volt egy két tanerős iskola 1–4. osztállyal. Így az emberek nagy része tudott írni, olvasni. Így is voltak néhányan, akik nem vették komolyan az iskolába járást, mert a gyermekeket már a legelő állatok mellé állították.

Az 1950-es évek elején volt egy komoly tanító, Kórodi Lajos. Nagyenyeden végezte a kántortanítói képzést. 1952-ig kántorizált is, amikor ezt a tisztséget felsőbb rendeletre át kellet adnia. Kórodi komoly kultúrmunkát is végzett. Bővítette a művelődési otthont, színdarabokat tanított meg a fiataloknak, komoly díszleteket készített. 1953-ban Mócsra helyezték, ahol volt magyar és román 5–8. osztály. Itt is lelkiismeretesen végezte munkáját. Akkor még megvolt Sármás rajon, ahova Mócs és Keszü is tartozott. Kórodit komoly kultúrmunkájáért helyezték a rajonközpontba. Sokáig kórust is vezetett. A rendszerváltás után a református egyház kórusát is vezette Sármáson.

Szintén az 1950-es évek elején tanított Keszüben a kolozsvári származású Simonffi Margit. Ebben az időszakban két tanerős volt a keszüi iskola. Kórodi távozása után a Szilágyságból helyeztek át Keszübe egy Szénássi Endre nevű tanítót. 1954-ben Szénási Endre és Simonffi Margit összeházasodtak, és az akkori nehéz körülmények között tanítottak még öt évet Keszüben. Szénási Endre többször vitt kirándulni a közeli erdőbe, és különösen májusban többször felhívta a figyelmet a madárvilágra. Igen jó kézügyességű pedagógus lévén, az osztályban gipszből egy komoly kőolajfeldolgozó telep makettjét készítette el, szondákkal és egy vegyi feldolgozó üzemmel. Innen a Szatmár megyei Tasnádszántóra kerültek.

Egy időben majdnem két évet Péterfi Edith nevű tanítónő oktatott a faluban. Mivel itt nem sokat maradtak a pedagógusok, 1959-ben egy újabb tanítópár került Keszübe. A mezőszabédi származású Nagy László és felesége töltött három évet a faluban, majd innen visszamentek a szülőfalujukba tanítani. 1962-ben a kolozsvári származású Szász Lajos és felesége, Mária tanítópár került a faluba. A tanítókkal a családunk igyekezett mindig jó kapcsolatot tartani.

Akkoriban, Keszüben az a mondás járta, hogy a fiatalnak elég négy osztály, és az is elég, ha le tudja írni a nevét. Tanult ember a faluban abban az időben a pap és egy-két tanító volt. Keszüből a múlt század közepéig három egyetemen tanult ember került ki: Járai István történelemtanár, aki 1917 és 1933 között a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium igazgatója is volt, Veres Dániel, aki ügyvédi diplomát szerzett és Horváth Dániel, Bálinté, aki Kolozsváron a Műegyetem Építészeti szakán végzett 1957-ben. Ezenkívül 1965-ig még három fiú és egy leány érettségizett, akik közül a későbbiek során lett egy lelkész, egy történelem tanár, egy matematika tanár, egy mérnök és egy egészségügyi technikus. Az 1970-es évektől már többen érettségiztek és végeztek egyetemet.

Az 1950-es évek elején csak két ifjú végezte el a 7 osztályt. Később 1955-től kezdtek egypáran 5. osztályba járni. Tömegesen csak 1958-tól jártak Mócsra iskolába, gyalog, ahová a környékbeli falvak gyermekei is jártak, mert ott volt bentlakás.

Keszüben, az iskola román tagozatán általában 4-5 gyermek járt.

Az óvodai oktatást 1953 tavaszán indították be. Egy kora tavaszi napon Mócsról hoztak szekérrel egy úgynevezett óvónőt. Rozáliának hívták, akinek csak 7 osztálya volt. Elég nehezen beszélt magyarul, ráadásul sánta volt, nehezen járt. Megálltak a papi lak előtt és felszólították apámat, hogy a papi lak keleti részén levő két szobát azonnal adja át óvodának. Az egyik szobában lakott az óvónő, a másik tanterem volt. Abban is megegyeztek, hogy a gyermekek szünetben a szemben levő iskola udvarára mennek játszani. Ezt nem tartották be, a gyermekek pedig összetörték az anyám által ültetett virágokat a ház előtt. Sőt, az óvónő igényt tartott arra is, hogy apám és a család által megművelt kertből bizonyos mennyiségű zöldséget adjanak neki. Ez a helyzet is elég sok kellemetlenségre adott alkalmat. Itt jegyzem meg, hogy a papi lak keleti részén levő két szobában még volt egészségügyi szoba, majd egy ideig itt tartották a labdarugók felszereléseit. Abban az időben nemcsak Keszüben, hanem nagyon sok faluban a papi lak egyes szobáit a hatóságok lefoglalták. A fent említett óvónő mintegy négy évet volt Keszüben, azután még három óvónő tanított 1965-ig.

Tanított Mócson egy Horváth Zoltán nevű számtantanár – később az iskola aligazgatója lett – és felesége, Gürsch Ibolya tanítónő. Horváth tanár úr nagyon jó szervező volt, és rá tudta venni a szülőket, hogy adják iskolába a gyermekeiket. Nagyon jól ismerte a keszüieket.  Különben Horváth Zoltán az egész vidékről Mócsra gyűjtötte a szórványban élő magyar gyermekeket, és színvonalas magyar tagozat működött az iskolában.

A bolt, a kereskedelem

A faluban a háború előtt nem volt zsidó kereskedő. Volt az Alszeg felé vezető úton egy középület, amely szövetkezetként szolgált. Elég elhanyagolt állapotban volt. A bolt általában reggel és este volt nyitva, nem volt pontos órarendje. Ellátottsága nagyon gyenge volt, csak a legszükségesebb dolgokat lehetett itt kapni, illetve sokszor még azok is hiányoztak. Sok öreg azt mondta, elég, ha van só, gyufa és petróleum. Így egy-egy helyi elárusító nem igen törődött a beszerzéssel. Az elárusítók is gazdálkodtak. Árut általában egy héten egyszer, kedden hoztak Mócsról szekérrel. Amikor a bolt állami kézbe került, hivatalosan nem árultak hitelbe. Azért kis tételekben ismerősöknek alkalmilag hiteleztek. A falusi embernek nem volt állandó jövedelme, csak ha valamit, marhát, juhot, disznót eladott, így mepróbálta beosztani pénzét. Alapvető élelmiszerek, mint kenyér, vaj, szalámi nem voltak. Időnként volt cukor, olaj, rizs. Alkalomadtán vegyes ízet úgynevezett marmaládét, és halvát is lehetett kapni. Az akkori szokás szerint cukorból sokan egy alkalommal csak negyed kilót vásároltak. Ipari cikk is alig volt, kevés textiláru, só, fehér gyolcs, valamint mosószóda, petróleum. A petróleumot egy idő után csak bizonyos napokon adták. Volt, amikor csak korlátolt mennyiségben adtak, pedig ha nem volt villany, akkor petróleumlámpával kellett világítani. Sokszor nem volt lámpacső. Keresett volt a lámpabél, a keserűsó, a cigaretta, a gyufa, és más alapvető cikkek. Különösen tavasszal sokan tojással vásároltak.

Abban az időben egypár alapvető cikk ára ez volt: a gyufa doboza 15 bani, a cigaretta csomagja, a legolcsóbb Naționalé 1,15 lej, a Mărășești-é 1,70 lej, Carpați-é 2,20 lej. A só kilója 50 bani, a cukoré 8–10 lej, az étolaj litere ára is ehhez hasonló, a petróleumé 1 lej körül, a pálinkáé 15–25 lej, a boré 6–12 lej között. A lábbelik közül a vászon sportcipő 25–35 lej, a bőr cipő 70–100 lej volt. A házi tej litere 1–1,50 lej, a házi tojás darabja 50 bani körül alakult. Egy száz kilós disznó 1000–1500 lej, egy éves borjú 1500–2000 lej, egy tehén 3000 lej körül, egy malac 150–200 lej, egy vágnivaló csirke 10–15 lej volt az 1950-es évek vége felé. Ebben az időben egy munkás kezdő fizetése 600–700 lej, egy kezdő pedagógusé 800–900 lej körül mozgott.

Mivel kocsma sem volt, ezért nem hivatalosan pálinkát is mértek, decivel. Sok férfi egész nap otthon figyelte a helyzetet, mikor tud egy-két tojást félretenni, hogy este majd egy féldeci monopolt igyon. A férfiak esténként az üzlet előtt körbeálltak és ott hányták-vetették meg a haza és világ dolgait. Sört abban az időben nem hoztak a faluba. Az 1960-as évek elején, amikor egy nyári este az üzletbe mentem, az ott lévők egy férfit hallgattak, aki valahol a predeáli hegyekben kaszált, és figyelték a beszámolóját. Ilyen formában kaptak hírt más vidékekről, más életformákról.

(Folytatjuk)