Farkaslaka egykori polgármestereként, de az azt megelőző időkben is, a faluban messzemenően támogatta, szívügyeként állt hozzá mindenhez, ami művelődéssel, kultúrával kapcsolatos. Honnan jött ez a lelkesedés, a motiváció?
Igazából nem is tudom, de ha jól belegondolok, már gyerekkoromban érződött a kultúrához, a művelődéshez ragaszkodás. A magyar identitás megőrzése és az itthon, a szülőföldön maradás ösztönzése is már serdülőkoromban jelentkezett, ami azután csak egyre jobban erősödött. Talán így kell születni, ez belülről jön, ezek mind erős és öntudatos belső érzések, amelyek később csiszolódnak, és a mindennapok rávilágítanak, rávezetnek arra, hogy tenned kell valami jót, valami maradandót.
A farkaslaki Tamási Áron irodalmi emlékhely beindítása, az Ágnes néni háza körüli „bábáskodás”, ha szabad így nevezni, jó részt az Ön kezdeményezéséhez, az Ön nevéhez köthető. Az első lépésekre miként emlékszik vissza? És mi a helyzet ma?
Tamási Áron, amikor hazajött Farkaslakára, többnyire Ágnes testvérénél tartózkodott, mivelhogy a szülőháznál kevesebb volt a hely. Ott laktak szülei, testvére, Gáspár és nagyszülei is. Így itthon tartózkodása alatt itt találkozott, társalgott a nagy körtefa alatt, író- és költőtársaival, barátaival. Eleinte még én sem gondoltam, hogy ebből a pusztulásnak indult, inkább sokak által lebontásra ítélt háznak talán én, azaz mi leszünk a megmentői. Mi, azaz az EMKE akkori országos elnöksége, a farkaslaki Polgármesteri Hivatal önkormányzati testülete és az akkori újraindított Tamási Áron Művelődési Egyesület tagsága. Találkoztunk, beszélgettünk. Én figyeltem, hallgattam és a szívem mélyén örvendtem, hogy még rajtam kívül is milyen szép számban vagyunk, akik értéket képviselünk, és maradandót szeretnénk alkotni. Szinte repestem az örömtől, de viszont az egésznek volt egy hátulütője. Bizonyos téren tulajdonjogilag rendezni kellett a helyzetet, pénzügyileg pedig szinte semmilyen lehetőség nem volt. Egyvalamiben biztosak voltunk: meg kell menteni. Igaz voltak, akik ennek nem nagyon örültek, kritizáltak. De mi másként gondolkodtunk, szerencsére. Aztán elkezdtünk dolgozni, megoldásokat keresni. Bethlen Gábor erdélyi fejedelmet idézve „Mindent meg kell tenni, amit lehet, mindent meg lehet tenni, amit kell”, és az épületet eredeti alakjában sikerült feljavítani, és még a bútorokat is restauráltatni. Mindenképp nagy öröm volt számomra, számunkra. A lelkesedés folytatódott egy sikeres pályázat által, hiszen a régi lebontott csűr helyére egy kultúrcsűr épült, amelyben jelenleg Váradi Péter P. és Lővey Lilla állandó fényképkiállítása kapott helyet, és ez nyújt otthont évente több alkalommal is a Hadnagy Jolán óvónő vezette Tamási Áron Művelődési Egyesület Tamási Áronnal kapcsolatos kulturális rendezvényeinek. Mindemellett a Tamási Áron Emlékhely sírkertje körüli átszervezés is okozott nehézségeket, kellemetlenségeket, amelyeket akkor nehezen, sőt egyáltalán nem akartak elfogadni az árusok. Ehhez még hozzájárult a 2008-tól érkező világgazdasági válság is. A Tamási Áron Emlékhely sírkertje, a Trianoni Emlékmű és a Tizenhárom aradi vértanú kopjafái körüli terület, park rendbetétele által át kellett költöztetni az árusokat egy, a körülményeknek megfelelőbb, biztonságosabb, esztétikusabb helyre, amelyet akkor sehogy sem akart elfogadni a többség. Aláírásokat gyűjtöttek ellenem és még sorolhatnám a gondokat, pedig előzetesen még fórumot is tartottam, megbeszélésre, egyeztetésre hívtam az embereket. Csak részben tudtuk megérteni egymást, mivelhogy engem a nagy közönség álláspontja érdekelt, őket pedig csak a sajátjuk. Mára már minden rendeződött. Mindenki megtalálta a maga helyét, és a falukép is méltó a falu hírnevéhez, amelyet Tamási Áronnak és a szénégetésnek köszönhet.
Rengeteg mindennel foglalatoskodik, megköszönném, ha beszélne művelődéssel kapcsolatos tevékenységeiről, eredményeiről.
Gyermekkoromban hegedülni, majd klarinétozni tanultam. Aztán felnőttként édesapám nyomdokaiba lépve a farkaslaki Zeng a magasság egyházkórus tagja lettem, amelynek alelnöke is vagyok. Az egyesület neve is Tamási Árontól származik egy betű eltéréssel. Jó csapat állt mellettem, ők segítettek. Így hoztuk létre a farkaslaki gyermek tánccsoportot, a Virgoncot. A községben szintén Major Magda iskolaigazgató vezetésével népdalvetélkedőt szerveztünk, amely mára már kinőtte magát a Nyikó-mentére, majd Udvarhelyszékre is. Most is emlékszem, milyen odaadással, figyelemmel, kíváncsisággal hallgatta, és szeretettel méltatta fiataljainkat a zsűri, amelynek tagja volt Guttman Emese és édesapja Guttman Mihály, akik Kincses Kolozsvárról, Mátyás király szülővárosából érkeztek.
Közben megjelentettük községen belül az Ábel népe című folyóiratot, amely révén tájékoztattuk a lakosságot. Emlékszem, hogy miután megszólítottam az akkori közéleti személyeket, nyugdíjas tanító néniket, urakat, hogy szeretnék velük konzultálni, milyen megijedve kérdezték, hogy: „Valami baj van, polgármester úr?” Mosolyogva válaszoltam, hogy csupán fel szeretném kérni, hogy foglaljanak állást, és segítsenek a folyóirat működtetésében az általuk megírt cikkek, szakmai tudósítások által. Az Ábel népe lapnév szintén Tamási Áronhoz fűződik.
Aztán feleségemmel, Hajnalkával októberben az öregek napja-hónapja alkalmából csoportos kirándulást szerveztünk Csíksomlyóra és az ezeréves határhoz. Gondoltuk, ha 18 személy, azaz egy kisbusszal leszünk, akkor is megéri. Végül 102-en, azaz két nagybusszal indultunk útnak. Egy életre szóló élmény volt, amikor a nénik karjukra akasztott kistáskával érkeztek reggel, és amikor Csíksomlyón megállva kínálgatták a friss házi, általuk készített, finomabbnál finomabb süteményeket, a férfiak pedig a „háziszőttest”, vagyis a pálinkát. A buszon Csíksomlyó és az ezeréves határ felé egyházi énekeket, hazafelé pedig világi énekeket daloltunk. A következő évben Kézdivásárhely Gábor Áron emlékét idéztük fel, Zágonban meglátogattuk Mikes Kelemen egykori otthonát, a Mikes-kúriát, és Bálványosra is ellátogattunk. Ezután egyes személyek egészségi állapotát figyelembe véve, a következő évben az öregek napját községi művelődési otthonban tartottuk. Ez is rendszerré nőtte ki magát, mert évről-évre a község többi településein és más helységekben is megszervezik.
Aktív tagja a székelyudvarhelyi dalkörnek is, más köröknek, egyesületeknek…
Jelenleg is a székelyudvarhelyi Székely Dalegylet férfikórusának az elnöke is vagyok. Annak a férfikórusnak, amely 1868-ban alakult, és 2018-ban ünnepelte fennállásának 150. évfordulóját. Olyan dalosunk is van, aki a 100. évfordulón is tagja volt ennek a kórusnak, és ma is aktív dalosa az énekkarnak. Ő a helytállás és a kitartás jelképe! A november 16-án (2019 – szerk. megj.) 20. évét ünneplő Zeng a magasság farkaslaki egyházkórus alelnöke is vagyok, valamint a farkaslaki Tamási Áron Művelődési Egyesület vezetőtanácsának tagja. A Székely Nemzeti Tanács jegyzője is vagyok, amelynek egyik alapítója valamikor Urmánczy Nándor volt. Meg 25 évig voltam tagja a farkaslaki Önkéntes Tűzoltó Egyesületnek. Az Udvarhelyszéki Kis- és Középvállalkozók Szövetségéhez (UKKSZ) is tartozom. Mivel gyerekkoromban birkóztam, így támogatom a Székelyföldi Birkózó Akadémiát, amelyet barátaimmal és régi birkózó társaimmal alapítottunk.
Október 19-én a XII. dr. Urmánczy Nándor Emléknap keretében megkapta a maroshévízi Urmánczy Nándor egyesülettől az Urmánczy Nándor-díjat. Önnek mit jelent ez a díj? És mit üzen a mai nemzedéknek?
Ő is megpróbált tenni a közért, népünkért, nemzetünkért. Ez a feladatunk nekünk is, ezt próbáljuk átvenni, megőrizni és továbbadni. Nem könnyű feladat! Nagy öröm számomra, hogy Urmánczy-díjat vehettem át. A díj névadója kórházat épített és működtetett, állami iskolát hozott létre, a Székely Nemzeti Tanács egyik alapítója, a Székely hadosztály támogatója volt, az ő lénye, személye, gondolatai és tettei itt maradtak velünk, és cselekvésre köteleznek bennünket. Jó, hogy van, akire felnézni, és Urmánczy ilyen személyiség volt, aki tevékenysége és szellemisége által megérdemli, hogy rá emlékezzenek. Meg kell próbálni a világot jobbá tenni. Tudom, hogy egy fecske nem hoz tavaszt, de a szelét legalább elhozza.
Úgy tartom, hogy az ember ne az elismerésben lelje örömét, hanem munkájában. Úgy próbáljunk élni, cselekedni, hogy a környezetünk legyen büszke ránk. Éljük hagyományainkat, éljünk kultúránkkal, tegyünk a magyarságtudat málladozása ellen és az értékekért ebben az értékválságban szenvedő világban. Tamási Áron idézve „A madárnak szárnya van és szabadsága, az embernek egyetlen szülőföldje és sok kötelessége.”
Napjainkban Tamási Áron szellemiségét Farkaslakán, esetleg más, mai erdélyi településen miben érhetjük tetten?
Azt mondták az akkori öregek, hogy Tamási Áronnak könnyű volt, neki csak le kellett írnia az akkor hallottakat. De ő milyen szépen meg tudta fogalmazni, azaz le tudta írni a hallottakat! Az akkor általa leírtak ma is időtállóak, ő a székelység egyik legkiemelkedőbb alakja lett. Szinte minden kulturális, iskolai rendezvényen tőle idéznek, ami büszkeséggel tölt el. Milyen igaz az a mondata, amely az egyik kedvencem: „Miénk a fény, amelyet lelkünkbe fogadunk, s a föld, amelyen élünk és meghalunk”. Szomorú, hogy talán mi, farkaslakiak nem értékeljük eléggé Tamási Áron szellemiségét. Talán tehetnénk többet is érte, mert bárhol is vagyunk a nagyvilágban, büszkén valljuk, hogy farkaslakiak vagyunk; és érezni, hogy ránk mintha egy kicsit másként tekintenének. Ez nagy kincs, amit elherdálni nem szabad, de meg kell becsülni és tiszteletben kell tartani! A szülőföldön való boldogulásra és az anyaföld szeretetére sarkall Tamási Áron és Urmánczy Nándor életvitele is. Mindketten haza kívánkoztak, Urmánzcy Nándor Maroshévízre, Tamási Áron Farkaslakára, mert annak ellenére, hogy Tamási így fogalmazott: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”, azért azt is hozzátette, hogy „az ember, szíve mélyén odavalósi, ahol született.” S ha valakinek egyetlen erénye van, és az az embersége, akkor ebből adódóan minden más erényt magában hordoz.
