Tisztelt ünneplő közösség, tisztelt kuratórium! Elnök úr, polgármester és tanácsos urak! Amikor az abrudbányai magyar közösséget méltatjuk, akkor nem feledkezhetünk meg az Erdélyi-érchegység és az Erdélyi-hegyalja lakosairól sem – őket is elismerő szavak illetik. A térség, amely ősidők óta lakott, és ahol a rómaiak óta nemesfémbányászattal foglalkoznak, szerves egységet alkot. Az érchegységben a bánya- és erdőgazdálkodás, míg a hegyalja lankáin az ásványi és hordalékanyagokban gazdag földek művelése biztosította az emberek boldogulását, emellett nagy hangsúlyt kapott a zöldség- és gyümölcstermesztés, a szőlőművelés, valamint a kereskedelem. Abrudbánya – román nyelven Abrud, németül Gross-Schlatten vagy Altenburg – neve a latin obrussa (próbakő) szóból ered. A „bánya” utótag a település rendkívül fontos ezüst- és aranykitermelő mivoltára utal. A kis bányaváros az egykori Alsó-Fehér vármegyében, a mai Fehér megyében található, az Erdélyi-érchegység szívében, az Abrud-patak völgyében, Gyulafehérvártól mintegy 60, Tordától és Nagyenyedtől úgy 90 kilométerre. Megközelíthető az Ompoly völgye mentén, Zalatnán át, valamint az Aranyos folyó völgyén keresztül is.
Már a rómaiak idejében is bányaváros volt – akkor Auraria Maior néven említették, és Európa legrégebbi, ma is megtekinthető tárnáival rendelkezett. Történt is bármi, nevezzék is akárhogyan, a város mindig az érchegységi bányaművelés, a bányakapitányság központja volt. Évszázadokon át hétfőn váltották be az aranyat a hivatalban, és manapság is csak hétfőn hajlandó a környék lakossága az abrudi piacra járni. A városközpont képét ma is három történelmi egyház – a római katolikus, a református és az unitárius – templomai rajzolják ki. A katolikus templom közülük a legrégebbi, építését a 12–13. századra teszik, falain pedig nemrég középkori freskókat tártak fel. Védőszentje Szent Miklós.
A honfoglalás után főként a vidék őslakosai bányásztak, majd később a szász bányásztelepesek, akik királyi kiváltságokban részesültek, és a vásártartás joga is megillette őket. A település már a kezdetektől szorosan kapcsolódik a Szent Istváni-i alapítású gyulafehérvári püspökséghez, majd a reformációt követően Nagyenyedhez is. Az 1009-ben megalapított Gyulafehérvár sokáig az erdélyi kereszténység központja volt, 1541-től kezdődően pedig a magyar nyelvű államiság letéteményese is, a Bethlen Gábor előtti és utáni fejedelmeinkkel. Itt emelkedtek fel Rákócziék, itt talált menedéket a magyar kultúra és gazdaság a nehezebb időkben. Nagyenyed pedig 1564 után megszülte az erdélyi reformátusságot, a magyar evangélikusságot és az unitáriusságot. Így joggal mondhatjuk azt, hogy Abrudbánya, Gyulafehérvár és Nagyenyed a mi erdélyi történelmi aranyháromszögünk.
Érdemes tárgyalni a bányafelség, bányaregálé kérdését is. Ha a bányajog, mint természeti erőforrásokkal kapcsolatos joganyag történetét vizsgáljuk, láthatjuk, hogy egybefonódnak benne a bányászattal, kohászattal és erdészettel, tehát a montanisztikával kapcsolatos szabályok. A tevékenység veszélyes volta miatt ezen a területen jelentek meg a korai munkajogi és szociális jellegű előírások is. Emellett a bányászathoz szükséges jelentős befektetések a magánjogi, társasági jogi szabályok kialakulását alapozták meg. Tehát a bányászat fejlett társadalmi közeget teremtett meg maga körül. A bányajogi szabályok alakulását alapvetően befolyásolta az uralkodónak a montanisztika irányításában betöltött szerepe. A koronázással ugyanis a király nemcsak az állam vezetőjévé, hanem a bányászati-kohászati tevékenység irányítójává is vált, ő volt a legfőbb bányaúr. A Magyar Királyságban a tatárjárás előtti korszakban az uralkodó rendelkezése alá tartozott a bányászati tevékenység, míg az Aranybulla megalkotását követően a bányaregáléban szabályozott módon tarthatott csak igényt az olyan földterületeken található bányakincsek egy részére, amelyek nem álltak a birtokában. A nemesfémbányászat joga elvált a főhatalomtól, és elsődlegesen a terület tulajdonjogához kötődött.
Abrudbánya már a kezdetektől, az Árpád-házi korban is önálló bányajogú város volt, míg az 1523. évi XXXIX. törvénycikk határozottan kimondta a bányaművelés szabadságát mindenkinek, aki kutatási, majd bányászati engedélyt kapott a bányahatóságtól. Ezt a jogot a törvény a Szent Korona uralkodásából vezette le, és a király a bányászatot nem saját tulajdonaként irányíthatta, hanem lényegében a rendekkel együtt, a törvények, illetve a bányavárosok szokásjogát összefoglaló jogkönyvek tiszteletben tartásával. Ez azt jelentette, hogy bár az állam élén a király állt, hatalmát a Szent Korona tagjai mégis korlátozni tudták. Így alakult ki hazánkban Európa legmodernebb középkori bányajogi szabályozása, amelyet a Werbőczy-féle Tripartitum is megerősített. Ezzel szemben Nyugat-Európában a bányaregálé a hűbéri rendszer keretében működött, az uralkodó tulajdonaként irányította az egész bányászatot, és a befolyó jövedelmek felhasználásáról is a saját belátása szerint döntött. A Habsburg-uralkodók kétszáz éven keresztül szerették volna ezt a felfogást Magyarországon is törvényesíteni, meghonosítani, ami azonban a bányavárosok és a magyar rendek ellenállásába ütközött. A fentebb vázolt bányajogi különbség, amely lényegében az arany tulajdonlásának mikéntjét is jelentette, jelentős mértékben zavarta a Habsburg-házat. Etnikai konfliktusokat szítottak a térségben, hogy megtörjék a Szent Korona erejét, és bekebelezhessék a bányajogot.
Kép: Az Abrudbányai Magyar Kulturális Egyesület honlapja
Nehéz megmondani, mikor volt Abrudbánya város aranykora. Az bizonyos, hogy az aranykor fogalmi meghatározása itt nem pszichiátriai konkretizmus, mert a város jóléte és fejlődése mindig is az arany, ezüst és réz bányászatához kapcsolódott – erre utal a város épített öröksége is. Azt viszont jól tudjuk, hogy 1794-ben és 1848–49-ben is nagy veszteségeket szenvedett el a város – mindkét vérengzés a Habsburg-adminisztráció által gerjesztett vallási és etnikai türelmetlenség szüleménye volt.
A 19. században megtapasztalt, rendkívüli méretű és ütemű ipari fejlődés ismét felemelte a várost, és megerősítette annak magyar közösségét. Újjáépítették templomaikat, iskoláikat, társadalmi hálójukat. 1889-ben felavatták újonnan tervezett és épített református templomukat, amely egy jövőbe mutató egyházi építmény lett. Eleink gondoltak a jövőre is, így számos üzletet építettek – szinte támpillér jelleggel, patkó alakban – szorosan a templom falaihoz. És ezzel nem a kufárokat engedték be a szentélybe, hanem a közösség gazdasági megmaradását segítették elő. Tudták, hogy a főtér már ezer éve piactér, stratégiai hely, ahol történjen bármikor bármi, az üzletek tulajdonjoga és bérleti díja biztos anyagi alapot adhat az újrakezdéshez. Példát mutattak előrelátásból, bölcs anyagi áldozatvállalásból akkor, amikor a magyar etnikum aránya a városban negyven százalék körül volt. Habár ma már a magyarság aránya egy százalékra apadt, a közösség hangja így is a Magyar Tudományos Akadémiáig ér. Az előző rendszerben is megannyi megpróbáltatás érte az abrudbányai magyarokat: a közösség 1953-ban elveszítette az iskoláját, és azóta anyanyelvi oktatásban sem részesült. A helyiek tartása még a nehéz időkben is példamutató volt. Amikor a legtöbb helyen a gabonát kellett beszolgáltatni, Abrudbányán az aranyat szedték össze a pribékek. A családok rejtegették jussukat, majd a beszolgáltatást elszenvedve továbbra is kapaszkodtak az istenhitből táplálkozó polgári értékrendbe, amely ma is jellemző a térség kicsiny magyar közösségére, élén a Kopenetz családdal.
Abrudbányán a jórészt asszimilált magyarság feltámadásának vagyunk tanúi. 2007-ben megalapították az Abrudbányai Magyar Kulturális Egyesületet, amelynek hitvallása a következő: „Helytállás kis dolgokban, mert abból születhetnek a nagy dolgok.” Céljuk a megmaradás. 2010 óta minden év júniusának utolsó hétvégéjén megrendezik a Magyar Napot, amelyet nagy tisztelettel fogadott be a helyi románság is – hasonló elismertséget hozott a közösségnek az elmúlt tíz esztendőben a magyar farsangi bál is. Az egyesület magyar állami támogatással beindította a kicsiny magyar óvodáját, ahol a már beolvadt családok gyermekei is megismerhetik őseik kultúráját. Munkájukhoz szövetségeseket is találnak a Mócvidéken, együtt küzdenek a város, a térség gazdasági felemelkedéséért, ami mindig meghozta közösségük számára is az újjászületést. A Kárpát-medencei kitekintés és kapcsolatépítés szép példája a Dabas várossal kialakított és ápolt testvérvárosi kapcsolat is.
Ejtenék továbbá néhány szót a Kopenetz családról, ugyanis Abrudbánya magyar közösségének újjászületését nem érthetjük meg a Kopenetz család története nélkül. Dr. Kopenetz Lóránd Márton déd- és nagyapja is orvos volt, az I. és II. világháborúban mindketten frontszolgálatot teljesítettek, a nagyapa később Székelyudvarhely tisztifőorvosa lett. Édesapja, Kopenetz Sándor bányamérnökként kutatta és szolgálta az érchegység titkait, a magyar életet. Szakmaisága, mérnöki és vezetői munkája nagyban hozzájárult a bányaművelés sikeréhez. Az aranyosbányai katolikus templom mentoraként felújíttatta, néhány éve pedig újraszenteltette az istenházát. Dr. Kopenetz Lóránd Márton orvos-gyógyszerész 2004-ben költözhetett Abrudbányára a visszaperelt családi fészekbe, amelyben gyógyszertárat működtet feleségével, Médával együtt. Méda különleges asszony, aki megértette, miért olyan fontos Lórándnak a magyar közösség gondozása, és ebben a szolgálatban is férje legnagyobb támasza lett. Lóránd városi tanácsos is, aki az abrudi román polgárokban meg tudta találni a szövetségeseket, az együttműködő barátokat. Szép példája ennek az, hogy a református templom orgonáját az önkormányzat újította fel. Munkáját többen támogatták, támogatják, külön köszönet Gábor Ferenc, Barát István, Ladányi Sándor tiszteleteseknek, Gudor Botond esperesnek és feleségeiknek, Lukács Imre Róbert teológiatanárnak, a Gyulafehérvári Főegyházmegye általános helynökének, az abrudi Meggyesi-Gligor, Maticsek, Farc, Vizsnyai, Szűcs, Szilágyi családoknak és Demeter László, Kovászna megyei tanácsosnak, a szórványunk nagykövetének, valamint Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának.
Forrás: az Abrudbányai Magyar Kulturális Egyesület Facebook-oldala
Az összefogás eredményeként megújult közösségi házuk, az Apafi-ház, amelyet Apafi Mihály fejedelem adományozott 1672-ben a magyar tanulóműhely céljaira. A református parókia, a református templom ismét eredeti pompájában uralja a főteret, folyamatban van a katolikus templom és plébánia felújítása, és a verespataki református parókia újjáépítése is. Ezek a munkálatok nem önmagukért való presztízsberuházások, hanem a közösségi élet és a turizmus felélénkítésének, illetve a gazdasági alapok megerősítésének állomásai.
Testvéreim az Úrban, szerte e világban! Tudatom veletek, hogy az abrudbányai magyar közösség él és építkezik. A történelem zegzugos búvópatakja tört felszínre a közösség mai életében, dr. Kopenetz Lóránd Márton gondnok és a közösség munkájával. Köszönöm megtisztelő figyelmüket!
(Elhangzott 2021. szeptember 25-én, Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében, a Magyar Örökség-díj átadó ünnepségén. Az elismerést az Abrudbányai Magyar Kulturális Egyesület elnöke, dr. Kopenetz Lóránd Márton vette át.)
