Hetven év nem kis idő. Aggastyánnak tekinthető már a Csemadok?
Hetven év valóban nem kevés, különösen, ha tudatosítjuk, hogy nemzetrészünk története mindösszesen száz évet ölel fel, s ebből a száz évből hetven év a Csemadok szervezeti kötelékében-kereteiben és tevékenysége kíséretében telt el. Voltak persze eltérő szakaszai a szervezet életének, hiszen az első negyven éve – 1949-től 1989-ig – úgy telt, hogy a csehszlovákiai magyarság mindenese volt. Egyszerre töltötte be a politikai párt, az érdekérvényesítő, a társadalmi képviselő, az identitásmegőrző és közösségépítő szerepét is, bár tény, hogy amikor létrehozták, más feladatot szántak neki. Hetven éve olyan rendszerben éltünk, amikor az állampárt döntött a Csemadok létrehozásáról, saját vezető szerepének biztosítása érdekében, s azt is világosan kimondta: senki ne gondolja, hogy a magyar érdekérvényesítés szervezete lesz. Nem a kommunista párton múlott, hogy ez az elvárás igazán soha nem teljesült. A magyarság ugyanis a teljes jogfosztottság, a tiltások évei után fantasztikus élményként élte meg, hogy van egy szervezete, melyben újra szabadon beszélhet magyarul, megélheti magyarságát, s ez hatalmas energiákat mozgatott meg. Sorra alakultak az alapszervezetek, újraindult a magyar élet. Ezzel nem számoltak azok, akik úgy gondolták, a legfelsőbb vezetésen keresztül ők irányíthatják és kordában tarthatják majd a Csemadokot. A Csemadok ugyanis önálló életet kezdett élni. Azt hiszem, ennek köszönhető, hogy a mai napig fennmaradt. Kormányok és rendszerek – különböző okok miatt – változtak, de helyi szinten az emberek mindentől függetlenül fontosnak tartották, hogy továbbra is megszervezzék magukat, hogy énekeljenek, táncoljanak, színdarabot játsszanak, vitázzanak, véleményt mondjanak az ország és a közösség dolgairól. Igaz, hogy a szervezet vezetője helyi szinten is csak „elvtárs” lehetett, de a legtöbb helyen nem mertek ellenszegülni, amikor a tagság a központi elvárással ellentétes dolgokat valósított meg, mert féltek a népharagtól. A Csemadok tehát rövid időn belül kettős életet kezdett élni. A legfelsőbb vezetés megpróbált eleget tenni formálisan az ideológiai elvárásoknak, ez azonban nem jelentette, hogy a szervezet is behódolt.
Manapság már nem szokás arról beszélni, hogy mit is jelentett a Csemadok megszületése a magyar közösség talpraállása szempontjából. Pedig a legsötétebb ötvenes években történt velünk valami nagyon fontos. Ez a népszámlálási adatokból is kiolvasható. 1950-ben – a deportálások, kitelepítések és reszlovakizáció következtében – 367 733 ember vallotta magát magyar nemzetiségűnek Csehszlovákiában, 1961-ben viszont már 533 934 fő. Ez 45 százalékos növekmény volt. Jól szervezett közösség nélkül aligha ment volna.
Még érdekesebb a kép, ha az egyes községek történetét nézzük meg. Kiolvasható belőlük, hogy milyen erős hatással volt a Csemadok tevékenysége arra, hogy az érintett régió fejlődése milyen irányt vett. Ahol komoly munkát végzett a Csemadok, megszervezte a közösséget, maga döntötte el, milyen darabokat visz színre, milyen rendezvényeket tart, ott máig tetten érhető, hogy nagyszülő, szülő és gyerek együtt vesz részt ebben a munkában. A folytonosság, a folyamatosság, a hagyományőrzés és megújulás, vagyis a magyar tradíciók megélése mindig ott volt a Csemadok munkájában. Úgy is mondhatnám: a Csemadoknak köszönhetően egyre több helyen nyílt újra a magyar iskola s lett egyre több gyerek a magyar iskolákban. Később pedig a magyar iskolák megőrzésében, megmentésében is fontos szerepet játszott. Formálisan és a felsőbbségnek írt jelentésekben táncolt-énekelt a Csemadok, helyileg azonban kemény érdekvédelmet is végzett. Hogy erre nem csak helyileg képes, az 1968-ban, az enyhülés, az ún. prágai tavasz időszakában mutatkozott meg markánsan. Az érdekérvényesítés, a jogalkotás területén a mai napig legfontosabb alkotmánytörvény-tervezet született meg a Csemadok keretei közt. Ha ugyanis az akkor megfogalmazott alkotmánytörvény a nemzeti kisebbségek jogállásáról megvalósul, a rendszerváltáskor lett volna és ma is lenne mire építeni. Hozzáteszem: akkor a Csemadokban megszűnt a kettősség, a csúcsvezetés és a tagság akarata találkozott. A hét évtized tapasztalata mondatja velem, hogy a Csemadok létének az ilyen szakaszaiban volt a legerősebb. Sokan próbálták-próbálják rásütni a Csemadokra a kriptokommunista bélyeget, pedig a kép nem fekete-fehér, hiszen még az egykori legnagyobb elvtársak között is akadtak, akik elnézően viszonyultak a játékszabályok megsértőihez, ha azok közösségi érdeket szolgáltak.
A 68-at követő husáki éra, a normalizáció viszont újra elvette az érdekképviseleti lehetőséget a szervezettől.
És ez az állapot újra visszahozta a hőskort, újra kettős életet kezdett élni a Csemadok, s ez kitartott 1989-ig. A rendszerváltás nagy dilemmája az lett, hogy a Csemadok legyen-e a magyar párt, vagy maradjon meg kulturális szervezetnek. Végül maradt társadalmi és közművelődési szervezet, de a megalakuló különböző színezetű pártokat lényegében csemadokosok hozták létre, tehát bizonyos értelemben a politikai érdekképviseleti tevékenység került át más szintre. Ez utólagosan is jó döntésnek bizonyult. A rendszerváltás kezdetétől megosztott volt a magyar politika, mára kibékíthetetlen ellentétek feszülnek a pártok között, kimondottan jó tehát, hogy van egy olyan szervezet, amely az ideológiai és politikai nézetkülönbségek ellenére tud olyan közös alapot teremteni, amelyben mindenki megtalálhatja magát, aki egyetért a programjával, akinek fontos, hogy magyar az anyanyelve és a kultúrája, magyarul akarja megélni a mindennapjait. Társadalmunk, közösségünk összefogása, összetartása az egyik legfontosabb célunk és feladatunk.
Az utóbbi harminc évben tudja-e teljesíteni ezt a küldetését a Csemadok? Változások során ment át, elvesztette a működéséhez szükséges pénzügyi támogatást, kizárólag projektalapú pályázati forrásokhoz tud hozzájutni. Sziszifuszi munka lehet ilyen körülmények közt biztosítani a túlélést.
Teljesen új alapokra kellett helyezni a Csemadok működését, amikor a Mečiar-érában megszüntették a működési támogatást. Korábban országosan több mint száz alkalmazottja volt, 1996-ban azonban a szlovák költségvetésből már egy fillért sem kapott, szerkezetileg így teljesen át kellett alakítani, a területi titkároknak ezután maguknak kellett előteremteniük az anyagiakat a munkájukhoz. Bauer Győző akkori elnök rengeteg munkát fektetett bele, hogy ne kelljen szélnek ereszteni a szervezetet és eladni az ingatlanainkat. Szerencsére a mindenkori magyar kormányok részéről is volt hajlandóság, és segítettek. Nehéz idők voltak, de megmaradt a Csemadok. Helyi önkormányzatok, vállalkozók, természetes személyek is rendszeresen beszálltak a támogatásba. Tagdíjaival a Csemadok-tagság is. Az utóbbi években jobb helyzetben vagyunk. A magyar kormány jóvoltából a kiemelten fontos nemzeti intézmények sorába kerültünk, így a szükséges támogatást a magyar kormánytól kapja meg a Csemadok. Hozzátenném: ez nagy szégyen Szlovákiára nézve, mert nekünk ezt a pénzt itt kellene megkapnunk, hiszen a Csemadok a rendszerváltást követően is – a mai napig – ellát állami feladatokat, viszont egy centet sem kap a működése fenntartására. Programokra, rendezvényekre pályázat útján kapunk pénzt, de ha a magyar kormány nem folyósítana támogatást, nem tudna szervezetként fennmaradni a tizenhét területi és két városi (Kassa, Pozsony) titkárság, az ötszáz alapszervezet és a több mint ötvenezres tagság. Nélkülük viszont nem maradna meg a társadalmi erőnk. Nem véletlenül viseljük nevünkben első helyen, hogy társadalmi egyesület vagyunk. Az elmúlt harminc évben többször is szükség volt arra, hogy magyar közösségünk kiálljon magáért, olyankor mindig a Csemadok tagsága mozdult meg. A fennmaradásunk is az ő közösségi szolgálatuknak köszönhető. A szlovák nagypolitika különösebben ma sem szeret bennünket, s bár most visszafogottabb időket élünk, az nem változott, hogy mi, magyarok továbbra is „nemzetbiztonsági kockázatot” jelentünk, s gyanakodva néznek ránk.
Nem olyan régen megszületett Szlovákiában a nemzetiségi kulturális alapról szóló törvény. Ebben az alapban elég jelentős költségvetési pénzösszeg van elkülönítve. A törvény vegyespárti kidolgozói szívesen állítják, hogy a jogszabállyal megszületett a kisebbségi kulturális autonómia intézménye. Önöket, a Csemadokot bevonták-e valamilyen módon a törvény kimunkálásába?
Ígéretet kaptunk, de megkeresésre nem került sor. A Szlovákiai Magyarok Kerekasztalán és a kormány kisebbségi bizottságán keresztült próbáltunk változásokat kieszközölni, hogy a politikai megosztottság miatti súrlódásoknak elejét vegyük, a javaslataink el is készültek, de ezek nagy részét figyelmen kívül hagyták az előterjesztők. Máig nem értem, miért nem lehetett tényleges önkormányzatiságot beépíteni a jogszabályba legalább olyan szinten, hogy az egyes nemzeti kisebbségekből felálló tanácsadó bizottságok minden tagját az érintett nemzeti kisebbség válassza meg. A magyarok esetében kodifikált öttagú bizottságba a magyarság csak három személyt delegálhat, két főt az alap igazgatója nevez ki, saját döntése alapján. Állítólag azért, hogy biztosítva legyen a szakmaiság… Ez a közösségeink lenézése. A kulturális alapról szóló törvény megszületését pozitív dolognak tartom, fontos, hogy valami elkezdődött. Problémát az jelent, hogy ez a jogszabály sem olyan, amilyen lehetett volna. Mert például a törvény azt sem mondja ki, hogy az alap vezetője a kisebbség soraiból kerül ki, holott az elvárható lenne, sőt akár még az is, hogy a legnagyobb létszámú nemzetiségi közösség képviselője legyen az. Ha például kormányváltásra kerül sor, senki és semmi nem garantálja, hogy az alap igazgatói posztjára olyan személy kerül, aki tisztában van azzal, hogy milyen a kisebbségi lét. Nem akarom az ördögöt a falra festeni, de kerülhetünk mi még olyan helyzetbe, amilyenben a mečiari korszakban voltunk, amikor a nemzeti kisebbségek kultúrájára szánt összeget az ellenünk való uszításra használták fel. Ebből készült a Slovenská Republika napilap melléklete, amelyben szlovákok magyarázták, hogy mennyire veszélyesek a magyarok… Bár remélem, ide már nem süllyedünk vissza, mégis foglalkoztat, hogy miért nem lehetett olyan törvényt elfogadni, amelyben a kisebbség számára olyan garanciákat biztosítanak, amelyeket egyetlen regnáló kormány sem játszhat ki. A törvény tehát a jelen formájában csak fél siker, messze nem kulturális autonómia, nem önkormányzás, csak annak a látszata. Példa arra, hogy akár meg is lehetne csinálni, de azért még sem engedjük meg…
Mit mutatnak a kulturális alap első évének tapasztalatai?
Azt, hogy problémák vannak, nem működik igazán jól a rendszer. Számos olyan rendezvény van, amely már bizonyította, hogy nem virtuális, kamu rendezvény, mégsem kapta meg a támogatást, vagy csak jókora késéssel. Évek óta folyamatosan meglévő rendezvények nem kaptak akkora támogatást, mint a korábbi években, miközben jótollú pályázatírók által papírra vetettek meg – mert a papír mindent elbír –, amelyeknek a közösség szempontjából hatásuk nincs, rengeteg pénzt emésztenek fel. Adok esélyt arra, hogy a jövőben ez a helyzet változni fog, hogy az alap túllép a gyermekbetegségeken, de attól a tény még tény marad: közösségünk szempontjából az alap nem hozott akkora kedvező változást, amekkorát igyekeztek beharangozni.
Ernyőszervezeti feladatát el tudja látni a Csemadok? A közművelődési ágból a rendszerváltást követően számos szakterület vált ki és hozott létre önálló szervezetet, intézményt. Ezeknek a működése kötődik-e még a Csemadokhoz valamilyen formában?
1989-et, még inkább az 1996-os finanszírozásmegvonást követően új csoportok, szerveződések jöttek létre akár ágazati, de regionális vagy helyi alapon is, s mind a Csemadokkal szemben pozícionálták magukat. Ilyen szempontból teljesen új helyzet állt elő. A Szlovákiai Magyar Művelődési Intézet, amelyet mi alapítottunk, már önálló lábakon áll, mert csak így lehetséges biztosítani a munkájához szükséges anyagi forrásokat. Ennek ellenére továbbra is szorosan együttműködik a Csemadokkal, több országos rendezvénynek a szervezője, számos, a területi választmányok által szervezett országos rendezvénynek pedig a szakmai hátteret biztosítja. A néprajz, a mesemondás, a citerázás, a gyermekszínjátszás, a nótaverseny terén a megbízásunk alapján ők a szervezők. A versenyeket igyekeztünk úgy felépíteni, hogy minden területi választmányunknak legyen egy országos rendezvénye, s ez bevált. Emlékszem, két évtizede, amikor a Tompa Mihály Napok Rimaszombatban elkezdődtek, milyen sokan kételkedtek a sikerében, ám ők helytálltak, s azóta is nívósan szervezik meg és fejlesztik. Ott tartunk, hogy ahol még nincs ilyen rendezvény, ott is szeretnének országos fesztivált. Nagy öröm számomra, hogy két éve, az 50. évfordulón visszatalált Zselízre az országos népművészeti fesztivál. Megköszöntük azoknak, akik a köztes években felvállalták, a deákiaknak különösen, mert ők tartották életben legtovább. Deáki ragaszkodott hozzá, hogy neki is legyen országos akciója, s mivel a falu jelentős magyar kulturális emlékek hordozója, hozzá kötődik első összefüggő nyelvemlékünk, a Halotti beszéd, fontos emlékhely a templomuk és Szent István-szobruk, így közösségünk ott tartja meg az országos Szent István Napokat. Éberhardon, ahol Apponyi Albert van eltemetve, már több éve megszervezzük a Nemzeti Összetartozás Napját, s ezzel is jelezzük, hogy nekünk mint közösségnek valamennyi ünnepnapunk és emléknapunk fontos, mert emlékeznünk kell, hogy okulni tudjunk a történtekből. A magyar kultúra napját minden év januárjában Galántán tartjuk meg. Az anyagi nehézségek ellenére több ilyen regionális vagy helyi rendezvényünk is van… Évente ötezer rendezvénye van a Csemadoknak. Ha belegondolunk, hogy ezt hányan szervezik, mennyien vesznek részt rajta, milyen széles palettán mozgunk, ez nem kevés. Ha valaki elhúzná a száját, hogy csak ötvenezer tagja van a Csemadoknak, azt mondom: mutassanak még egy ilyen szervezetet vagy pártot. Mutassanak olyan egyesületet, amelynek tagsága azért fizet illetéket, hogy ebben a szervezetben munkát végezhessen! Ezért kell kalapot emelni ezek előtt az emberek előtt.
megnyitóján, 2019-ben
Úgy látja hát, hogy az egyre növekvő individualizmus korában sem kell aggódni a Szlovákia Magyar Társadalmi és Közművelődési Szövetség jövőjéért?
Remélem. Fontos, hogy jelenleg a magyar kormánynak köszönhetően a működésünk alapjai biztosítottak. A központ, a művelődési intézet, a területi választmányok dolgoznak, végezni tudják szervezői és kapcsolattartói munkájukat, rendszeres találkozóink is vannak, hogy ha kell, koordinálni tudjuk tevékenységünket. Az egész Kárpát-medencére kiterjedő kapcsolataink vannak minden szinten, részt veszünk egymás kulturális rendezvényein, egyeztetéseket is tartunk. Ezek a kapcsolatok vezetőktől függetlenek, kiépültek, nem szűnnek meg, ha más kerül a szervezet élére. Baráti kapcsolatok is egyben, erősítik identitásunkat, tudatosítják velünk, milyen közösséghez tartozunk. Látjuk, a megmaradásért folyó cselekvésünkben nem vagyunk egyedül. Ha máshol, ha más körülmények közepette is, de megy a magyar megmaradás, mi sem adhatjuk fel, nem mondhatunk le róla még a legkisebb szórványainkban sem. Nagyon örülök annak, hogy a legutóbbi közgyűlésünk óta jelentős változást értünk el a szórványokkal való munka területén. Elnökségi tagunk, Kiss Beáta tudományos alapokon nyugvó koncepcióval tart gyümölcsöző szakmai kapcsolatot a szórványrégiókkal, hogy nekik is meglegyen a lehetőségük anyanyelvi kultúrájuk megéléséhez. Ha másképp nem megy, őket juttatjuk el a magyar kultúrához. Fellendülőben van az ifjúsági programunk is. Sok helyen kapcsolódnak be a Csemadok munkájába a fiatalok, s azáltal, hogy a szövetségen belül létrehozható a fiatalok szervezete is, sok helyen élnek ezzel a lehetőséggel. De a társadalmi presztízsünk is megerősödött. Egyre több olyan tisztségviselőnk van, aki választott helyi vagy megyei képviselőként, polgármesterként is bizalmat kapott. Ők tudják, mi szükséges a helyi tevékenységhez és magyarságunk megmaradásához, s ebben segíteni is tudnak.
Hogyan készülnek a 70. évforduló meg ünneplésére?
Már tavaly óta azon dolgozunk, hogy az évforduló a visszaemlékezésre, a köszönetre adjon lehetőséget helyi, regionális és országos szinten is. Nem véletlenül Érsekújvár lesz a helyszíne a március 9-ei országos ünnepi közgyűlésünknek, ugyanis az első Csemadok-szervezet ott jött létre, ráadásul egy nem könnyű időszakban Sidó Zoltán sokáig vezette a szövetséget. Az ünnepségen megköszönjük mindazok munkáját, akik lehetővé tették, hogy mi vagyunk, de a legtöbb embernek helyi szinten fogjuk kifejezni köszönetünket. Szeretnénk, ha az ünnepségek új lendületet adnának országszerte a Csemadok munkájához. A rendezvényen ott lesznek testvér- és partnerszervezeteink a Kárpát-medencéből és itthonról is, de semmiképpen nem szeretnénk itt megállni. Nem állunk olyan jól, mi felvidéki magyarok, nem vagyunk olyan szellemi kondícióban, hogy ne kelljen új lendületet vennünk. Megpróbáljuk magunkat megerősíteni, mozgásba hozni, mert nagyon sok szervezetünk nagyon jól működik, de vannak olyan régióink is, ahol még nem találták meg azt az embert, aki ezt a nem egyszerű tevékenységet lendületbe hozná. Ahol arra van szükség, ott változtatni kell. Állandó feladatunk a fiatalítás, a fiatalok megszólítása és bevonása munkánkba, mert pontosan látjuk, hogy a technikai csodák, az új kütyük térhódítása ellenére az emberek nagyon pozitívan élik meg, ha valaki személyesen megszólítja őket, személyes kapcsolatokat tart velük. Ilyen szempontból tartom nagyon fontosnak a klubmozgalmat a Csemadokon belül. Magam is voltam klubvezető, szerveztem érdekes találkozókat, s láttam, mit jelentett, amikor például Balczó András olimpiai bajnokkal beszélgethettünk. Példaképek is kellenek. Fontos, hogy időnként művészekkel, tudósokkal lehessen eszmét cserélni kis és nagy dolgokról, magunkról és a világról. Ilyen élményeket semmilyen kütyü nem pótol. Nem beszélve arról, hogy a közösségformálás, a közösségépítés politikai okokból megosztott társadalmunkban rendkívül kívánatos. A Csemadok az a hely, az a szervezet, amelynek különböző csoportjaiban zavartalanul tudnak együtt létezni, összefogva dolgozni a más-más véleményt valló emberek is. Egymásra tudnak találni, ha arra figyelnek, amiben mind azonosak, egyformák vagyunk. Rengeteget utazom, nagyon sok emberrel találkozom, s mindenütt azt tapasztalom: megvan az igény arra, hogy mi, magyarok összefogjunk. Ha ez a 70. évforduló kicsit hozzá tudna járulni, hogy az összefogáshoz közelebb kerüljünk, hogy megtaláljuk egymáshoz az utat, engem nagy örömmel töltene el. Mert világosan látnunk kell a statisztikai adatainkat, a tényeket, amelyek helyettünk mondják ki: ha egymás ellen hadakozunk, árkokat ásunk, magyar megmaradásunk sírját is ássuk. Remélem hát, hogy a magyar összefogás szükségének felismeréséhez az évfordulós emlékezések, múltidézések hozzá fognak segíteni bennünket.
Elnök úr, köszönöm a beszélgetést.
(Megjelent a szél-járás című – regionális: Győr-Bécs-Pozsony – folyóirat 2019/1 számában)
