Közel másfél esztendeje választották meg dr. Széman Péter tüdőgyógyász főorvost az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elnökévé. Hogyan történt?
Nem ejtőernyősként érkeztem. Hosszú, 25 éves előzménye van ennek. Orvosként dolgoztam a Partiumban, Szilágysomlyón, és mindenféle szervezeti háttér nélkül 1990 előtt már a kórházban szerveztem képzőművészeti kiállításokat, író-olvasó találkozókat. 1992-től pedig, amikor létrehoztuk a Báthory István Alapítványt, civil szervezeti elnökként tevékenykedtem. Az ottani munkám alapján javasolt először Muzsnay Árpád, majd Kötő József és Dáné Tibor Kálmán az EMKE elnökségébe. Meglepetésként ért és óriási jelentősége volt számomra, mivel ismertem az egyesület múltját, akárcsak a másik híres történelmi civil szervezetnek, az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek. A rendszerváltozás utáni újraalapításban mindkettőnél részt vettem, az EMKE alapszabályzatának megírásában is segítettem Dávid Gyulának és Kötő Józsefnek. Kijártam a fiókszervezetünk bejegyzését az adóhivatalnál. Nyüzsögtem, hogy így fogalmazzak, hiszen 1989 decembere után lehetőség nyílt a cselekvésre, akkor hát tegyük a dolgunkat, mindent, amit csak lehet. 2008-ban lettem az EMKE Országos Elnökségének tagja. 2013-ban pedig az akkori elnök, Dáné Tibor Kálmán megpályázta a kolozsvári Művelődés című folyóirat főszerkesztői állását, mert Szabó Zsolt nyugdíjba vonult. Mivel összeférhetetlen az EMKE elnöki és a Művelődés főszerkesztői posztja, szükség volt egy ügyvezetőre, és rám esett a megbízatás. Majd egy rendkívüli közgyűlés keretében megkaptam a bizalmat a civil szervezetektől és a közgyűléstől, ekkortól tekintettem magam teljes jogú elnöknek. Az első ciklusom nem egészen háromévnyi lesz, mivel nincs értelme felborítani a választási rendet, utána térünk vissza a rendes kerékvágásba, a négyévenkénti ritmushoz.
Mi az EMKE történelmi teljesítménye?
Erdély a kiegyezésig lényegében önálló osztrák tartomány volt, jogilag semmi köze sem volt Magyarországhoz. Igyekeztek is messzire elkerülni, kivéve a 1848-as időszakot. Budapest, illetve a magyarországiak szemében bizonyos fokig egy gazdag provincia volt, ahol bányák, természeti kincsek léteznek, amire ipart lehet telepíteni, vasutat építeni. De a kultúrára ez nem sugárzott ki. Az Erdélyben élő más nemzetiségű értelmiségiek – elsősorban a németek és a románok – kiépíthették érdekvédelmi szervezeteiket. A románok az Astrát. A németeknek Nagyszebenben volt kulturális szervezete, amely gazdasági kérdésekkel is foglalkozott, mert tudták, hogy a kultúra gazdasági háttér nélkül nem működik. A magyaroknak azonban nem lehetett. Később, amikor már igen, a kiegyezés után, 1884-ben felhívást tettek közzé egy nagy ívű kulturális erdélyi egyesület létrehozására. A korabeli polgárosodó réteg és a középosztály, illetve az erdélyi arisztokrácia egy része gondozta ezt a folyamatot, amelyhez hasonló 1858-ban ment végbe, ennek eredményeképpen született meg 1859-ben az EME, az Erdélyi Múzeum-Egyesület gróf Mikó Imre vezetésével. Végül 1885. április 12-én – amely napot az utóbbi években az EMKE az erdélyi közművelődés napjának tekinti, és reméljük, hogy a köztudatba előbb-utóbb így fog bekerülni – megalakult az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, az EMKE. Bejegyezték, megválasztották az első tisztségviselőket. Kivételes szerencseként olyan személyek álltak az ügy mellé, mint például Kún Kocsárd gróf, aki földbirtokos volt, és 1700 kataszteri holdat ajánlott fel az új egyesületnek, aminek óriási jelentősége volt. A vezetőségválasztás időszakában az EMKE már hatalmas, 86 500 korona vagyonnal és 21 megyei, városi és járási fiókválasztmánnyal rendelkezett. Célul az erdélyi szórvány-magyar kultúra támogatását tűzték ki, nem utolsó sorban pedig a testvéri érzés fejlesztését Erdély lakosai között, amelynek eszközét kulturális és közgazdasági intézmények létesítésében és támogatásában jelölték meg – elsősorban a magyar értékek ápolása érdekében. A cél 130 év eltelte után ugyanolyan időszerű.
Melyek a különbözőségek a 19. század végi és a mai EMKE célja, eszközei között?
A legnagyobb különbség a vagyon hiánya. Mit tett lehetővé akkor a vagyon? Az írástudatlanság nagyon komoly gond volt. Ma szép lassan megint fölmerül, mert kézzel, azaz tollal, ceruzával egyre kevesebb gyermek tud írni. Ezért az EMKE elemi iskolákat hozott létre, amelyeket később átadott a magyar államnak, de a létrehozás, a megalapítás az ő nevéhez fűződik. Óvodákat létesített, mert nemigen voltak. Ezek az intézmények a műveltséghez, a kultúrához vezető utat szegélyezték. Jelentőségük óriási volt! De mellettük – ma már különösnek hangzik – az EMKE vasúti hidat is építtetett. A tüdőbetegség széles körben pusztított abban az időben. Az EMKE saját birtokán, Algyógyon szanatóriumot hozott létre a tüdőbetegek számára. A Maroson át kellett oda eljutni, ezért az EMKE vasúti hidat építtetett rá, amely ma is működik. Később átadta a MÁV-nak, majd – mint állami vagyon – a román vasúttársaság tulajdonába került. Az algyógyi szanatórium ma az Ifjúsági Keresztyén Egyesület, az IKE kezében van, különböző táborokat szerveznek ott. De az első székely földműves-iskolát is az EMKE hozta létre ugyanitt 1892-ben.
A hatósugara egész Erdélyre kiterjedt?
Igen. Bár a Partium inkább Debrecen felé vonzódott, de Nagyvárad, illetve Szatmárnémeti is erős központoknak számítottak. Ám, ha úgy tetszik, az EMKE hatósugara Magyarországra is elért. Budapesten a Váci utca 55. szám alatt létesített az EMKE egy kollégiumot, amely 80 erdélyi magyar növendéknek adott helyet: műegyetemi és felső szakiskolai tanulók vétettek fel, ingyen vagy mérsékelt fizetés mellett. Tehát nem elvártuk, mint most, a mai helyzetben, hogy a magyar állam létesítsen kollégiumot Erdélyben a diákok számára, hanem az EMKE létesített egyet Budapesten az erdélyi hallgatóknak, hogy olcsón és könnyebben tudjanak tanulni.
Mi sugárzik a kor fényéből most ránk?
Sajnos elég kevés. Az eltelt évtizedek alatt megkopott a fény, ezt nagyban elősegítette az impériumváltás és a hosszú betiltás. Feladatomnak tekintem például azt is, hogy az egyesület nevét újra ismertté tegyem szélesebb körben. A civilek, a civil szervezetek pontosan tudják, mi az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, hiszen sok segítséget kaptak és kapnak tőlünk. De nincs eléggé jelen a köztudatban. Ezért neveztem be tavaly az EMKE-t standdal – első ízben – a Kolozsvári Magyar Napokra. Idén is megjelenünk, továbbá nyílt napot rendezünk a Szabédi László Emlékházban, hogy megtekinthetők legyenek a nálunk lévő irodalmi hagyatékok, kéziratok. Népszerűsítő játékokat szervezünk. 1948 és 1990 között nem működhetett az egyesület. A rendszerváltozás után pedig nehezen alakult újjá. Be kellett bizonyítani, hogy ez nem egy újonnan létrehozott szervezet, mert jogfolytonosság nélkül még a levéltárunkat sem kérhetjük vissza, nemhogy egyéb vagyontárgyakat. Erdélyben akkor még egységes volt a magyarság, normális és magától értetődő volt, hogy a politikum, az RMDSZ segítségével hozzuk létre az EMKE-t 1991-ben. 1885-86-ban csodálatosan gyorsan: hónapok alatt építették ki az intézményrendszert, 1991-92-ben ez nem volt ennyire egyszerű. A kétszeri rendszerváltás is ránk nehezedett: Románia, aztán a szocializmus. Fantasztikus volt, hogy az EMKE e sokkal ellenségesebb közegben építkezett és mindenütt segítette a civil szervezetek létrejöttét. Az RMDSZ művelődéspolitikáját is az egyesület fogalmazta meg, léptette életbe, indította el. Megszülettek a magyar házak, amelyekből ma már több mint negyven létezik Romániában. Önerőből nem lettünk volna képesek rá, hiszen nem volt vagyonunk, ezért nagyon nagy segítséget kaptunk az akkori Illyés Közalapítványtól.
Arra kérlek, vázold fel az EMKE jelenlegi szerkezetét és tevékenységét.
Az EMKE-nek jelenleg 17 fiókszervezete és 67 társszervezete van. Ehhez járul a tíz erdélyi megyében tevékenykedő 39 magyar ház, illetve Moldvában a pusztinai és a bákói. A magyar házak láncolatát szeretnénk hálózattá építeni. Az alapfeladatán túl színészlakásokat tart fenn, hagyatékokat rendez, és könyvtárral rendelkezik. Valójában az egyesület a szó eredeti értelmében már nem ernyőszervezet, már nem koordinál, hanem segíti a programjait azoknak a civil szervezeteknek, amelyekkel társszervezeti megállapodást kötött. Nyilvánvaló, hogy a mai világunkban egyre kevésbé szeretik, hogy valaki ernyővel áll fölöttük, és megmondja, mit tegyenek. Elnökként azt gondolom, hogy segíteni kell és szolgálni. Az EMKE a meglévő történelmi tekintélye révén ezt meg is tudja tenni. Egy kis civil szervezet önmagában a programjával nehezen talál visszhangra. De az EMKE-vel közösen már igen. Ez nem anyagi, hanem erkölcsi segítség, de fontos. A kis civil szervezetek számára sokat jelent, hogy ott áll a hátuk mögött az EMKE a történelmi múltjával. A másik feladatomnak azt tekintem, hogy létrehozzuk az erdélyi írók és színészek hagyatéktárát. Az alapok – az eddig már feldolgozott Szabédi-, Domokos-, Reményik-hagyaték stb. – már megvannak. Jellemzően ugyan nem közművelődési feladat, de ha digitalizáljuk és a köz szolgálatába állítjuk, abban a pillanatban már azzá válik. Megegyeztünk az Erdélyi Múzeum-Egyesülettel, hogy a 20. század előtti és a tudományos részt ők kezelik. A 20. századtól kezdve pedig mi gondozzuk az írói és egyéb hagyatékokat. Ehhez csak három dologra van szükségünk: pénzre, pénzre és pénzre… amellyel szeretném kibővíteni a Szabédi-házat egy szakmailag megfelelő iratraktárral. Meg szeretném teremteni a magas minőségű és gyors digitalizáló felszereltséget, amellyel folytathatjuk a hagyatékok világhálón való hozzáférhetőségének a megteremtését.
Az EMKE maga szervez közművelődési programokat?
Állandó programjaink Kolozsváron a Györkös-Mányi Emlékházban zajlanak, amelyet Kós Katalin vezet. Fiókegyesületeink tevékenykednek Aradon, Marosvásárhelyen, Vajdahunyadon, Zilahon, Désen és máshol is. Szervezünk vándorkiállításokat, amelyek nagyobb területet érintenek. De ebben is csak koordinációs szerepet játszunk, a lebonyolítás a magyar házak hálózatáé. Anyagi segítséget pedig nem tudunk nyújtani, sajnos. Többnyire kérésre segítünk, de kezdeményezünk is, most például a szamosújvári Téka Alapítvánnyal közösen szervezünk egy nyári ifjúsági tehetségkutató, írói alkotótábort.
Ha jól értem, olyan széles körűvé és artikulálttá vált Erdélyben a közművelődési tevékenységrendszer, hogy a profil nélküli EMKE nem rukkol elő újabbakkal.
Jól érted. Ismered az EMKE által a megjelenést segítő, évenként kiadott kulturális eseménynaptárt. Megnézheted, mennyi minden történik egyetlen nap leforgása alatt éppen Kolozsváron vagy akár Zilahon, nem beszélve a Székelyföldről. Minden településnek megvan a maga teherbírása. Van egy elképzelésem arról, hogyan növeljük az EMKE ismertségét, de ez még nem kristályosodott ki. Kórházigazgató koromban, amikor 680 alkalmazottat vezettem, de hozzám tartozott a mentőállomás meg a gyógyszertárak is, híres voltam arról a mondásomról, hogy „nem ígérek semmit, de azt betartom”.
Gazdag pályát végigélt orvos. Mikor és hogyan kerültél kapcsolatba a közösségi kulturális munkával?
Az orvosnak a közösségért kell élnie. Ne feledjük a régi modellt: az emberek nagy része nem városokban, hanem vidéki településeken élt. Ott élt a lelkész, az orvos, a tanító, és ha nagyon magas volt a színvonal, akkor a gyógyszerész is. Sajnos, ezek az emberek nagyon sok vidéki településről hiányoznak manapság. Talán a lelkészek maradtak meg, de a szolgálatuk nyugati mintára kezd szolgáltatássá válni. Mint ahogy az egészségügy is sajnos, szolgáltatás, nem hit és nem szolgálat. Pedig eleve a köznek kell élni. Az értelmiséginek eleve mintát kell adnia. Annak idején írógépem volt, s minden évben be kellett menni a rendőrségre, hogy leadjunk egy gépelt lapot, az úgynevezett írásmintát. Nyilvántartották az írógépeket 1990 előtt… Mégis megengedtem magamnak, hogy az 1923-as népszámlálásról szóló könyvből összeállítsak egy kis, Erdélyre vonatkozó részt, legépeljem 20 példányban és terjesszem a barátok között. Vagy: saját „kiadású”, gépelt Faludy György-könyvem volt, mert édesanyámnak le voltak írva kézzel a betiltott Faludy-versek, és azokat én szépen lemásoltam. A gyönyörű Villon-fordításait is. A könyvkötő ismerősünk bekötötte, utána azt adtuk ajándékba. Az ilyen tettekkel is a közművelődést igyekezett szolgálni az ember. Az említett első szilágysomlyói kiállítások is ilyennek tekinthetők. Egy véletlen találkozás volt iskolatársammal, Szabó Zsolttal ’90 nyarán, aki felkínált egy képzőművészeti tárlatot. Jóllehet kiállítótermünk nem volt a kórházban, de az ülésteremben fölszereltünk gázcsöveket, azokra akasztottuk fel a képeket. Ott tartottuk a Báthory-napok keretében az orvos-továbbképzést is. Meghívtuk például az EME akkori elnökét, Benkő Samut Egyed Ákos akadémikussal együtt. Emléktáblát helyeztettünk el a várra Balogh Edgár fiával, Ferenccel, aki műemlékvédelmi mérnök volt. Ebből született meg az erdélyi műemlékek kiadványsorozata, Kovács András művészettörténész közreműködésével. Az azóta a Kriterion által átvett és ma az 54. füzetnél tartó kiadványsorozat első száma Szilágysomlyó. Erre igen büszke vagyok, azóta már megérte a második kiadást is. Az első Báthory-nap katartikus élmény volt. Ha csak annyit mesélek az akkori időkről, hogy a hatóságok előre elkérték az elhangzó előadások szövegét, áruljuk el, ki fog pohárköszöntőt mondani az ebédnél és előre fordítsuk is le… Ez már 1992-ben is nevetséges volt, mégsem történt másképp. Előzmény nélkül nem volt könnyű létrehozni egy civil szervezetet. Szilágysomlyón mi alapítottunk ilyent elsőként, aztán, hála a Jóistennek, elszaporodtak. De nekünk kellett utat törni, a közösségért tenni. Az is tesz a közösségért, aki jól végzi a szakmáját, hiszen minden munka a közösséghez kötődik, de egy értelmiséginek többet kell tennie, mint a szakmája. A diplomások és az értelmiségiek közötti különbségre most nem térek ki.
Az elnöki tisztségeddel belecsöppentél a Kárpát-medencei Kerekasztal elnevezésű alakulatba is, amely öt külhoni magyar művelődési intézet (Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület – Kolozsvár, Szlovákiai Magyar Művelődési Intézet – Dunaszerdahely, Vajdasági Magyar Művelődési Intézet – Zenta, Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet – Beregszász, Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet – Lendva) együttműködésének a kerete. Milyennek látod a Kerekasztalt, milyen szerepet szánsz benne az EMKE-nek?
Egy másik civil szervezet példájából indulok ki, amelyben meglehetősen tevékeny vagyok: Magyar Egészségügyi Társaságnak hívják. Szintén Kárpát-medencei szinten működik, én az erdélyi régió felelőse vagyok. Tudom, mit jelentett, amikor mi, Kárpát-medencei orvosok ott megismertük egymást. Ha semmi másra nem lenne jó, mint egy-egy konferenciát, képzést megszervezni, elmondani, kinek hogy sikerül a hatalommal, a pénznélküliséggel, a rosszindulattal megküzdenie, már megéri. Nagyon fontos, hogy tudjunk egymásról, nagyon fontos, hogy meg tudjuk fogni egymás kezét. Csak akkor lesz bennünk erő az egész Kárpát-medencében. Másképp elveszünk. Tudod, mi volt az egyik legfontosabb felismerésem? Az egészségügyi társasági rendezvényeken tapasztaltam először és jöttem rá, hogy akárhova mész a Kárpát-medencében, az emberkék nagyjából ugyanazt éneklik… Ugyanazt énekeljük! Egy nemzet vagyunk. Ezt korábban nemigen éreztük. 1990 előtt csak Szlovákiában és Magyarországon jártam (Jugoszláviába nem mehettem, mert nem adtak útlevelet, Kárpátaljára pedig nem engedtek be). Természetesen tudtuk, hogy vannak magyarok, de kézzel foghatóan, hogy milyen emberek, milyen a gondolkodásmódjuk, milyen kultúrkörben élnek, azt nem. Márpedig ahhoz, hogy teljes ember legyek, szükségem van arra, hogy tudjam, hogyan gondolkodik a kárpátaljai, a felvidéki, a délvidéki magyar…
…és a magyarországi…
A magyarországit a hivatalos tájékoztatás erejéig azért ismertük. A romániai rádióknak sokáig nem volt magyar adása. A Szabad Európát rosszul lehetett fogni, meg nem is engedték meg a szülők. Ezért annak idején Kossuth rádiósoknak mondtuk magunkat, mert azon nőttünk fel. Együtt a Szabó családdal… Lényeges különbségnek tartom ma is – amit az anyaországiak olykor nem vesznek észre –, hogy én mindent tudok arról, ami ott van. 1990 előtt is naprakészek voltunk, természetesen azon a látcsövön keresztül láttunk, amely a rádió révén a rendelkezésünkre állt. De abban kulturális, közművelődési hír is akadt szép számmal. Tehát arról, ami Magyarországon zajlott, tudott a kárpátaljai is, a felvidéki is, az erdélyi is és a szerbiai is – ők különösen, hiszen át is jártak.
Maga a Kerekasztal is együttműködési keret, s mint ilyen, nemrég írtátok alá a Nemzeti Művelődési Intézettel, mint stratégiai partnerek az együttműködési megállapodást. Miben vártok támogatást a magyar kulturális kormányzattól, a magyar közművelődési intézményhálózat módszertani központjától?
Elsősorban a képzésekben. Erdélyben sok, a klasszikus értelemben vett népművelő nőtt fel a felismert feladathoz. Nagyon jól, okosan építkeztek amatőrként, a saját elképzeléseik szerint, önképzéssel, de már nem nélkülözhető az igazi szakértelem. Az EMKE-nek magának sincs szakértői gárdája, nemhogy önerőből képzéseket tartson. Oktatókra, képzési tartalmakra van szükségünk, minden szinten: a játszóház-vezetőitől a kulturális menedzserig bezárólag.
Áthelyeződik a hangsúly a módszertani tudásra. Nem hiányzik-e a mozgalom jelleg a közép-erdélyi közművelődésből, amelyből maga az EMKE is kinőtt?
Mint a táncház mozgalom annak idején? Amely most ismét virágzik. Jó lenne, csak nem könnyű a számítógépek és a televízió világában. Jó lenne, ha életre kelne a színjátszás. Szilágysomlyón éppen van is rá jó példa: az ifjúsági színjátszó csoport.
Hogyan látod az erdélyi magyar közösség kulturális állapotát?
A veszélyeket sorolom: nem olvasnak. Van egy réteg, amely nemcsak, hogy nem olvas, hanem csak a könnyű, a kereskedelmi tévék által szállított különböző show-műsorokat nézi meg, s számára csak a legyen mit enni és legyen hozzá sör a fontos. Óriási veszély az, hogy nem sikerült teljes mértékben kiépíteni a magyar oktatási hálózatot. Esetleges volt, hogy hol lehetett vagy hol nem lehetett létrehozni önálló magyar iskolát. Egyes magyar iskoláknak pedig ténylegesen eléggé gyenge a minősége, nem a nagyobb városokban vagy Székelyföldön, hanem éppen ott, ahol a legnagyobb a szükség, a szórványban. Nagyon fontosnak tartom, hogy mindenki eljuthasson 12 osztályos magyar iskolába, mert csak a magyar identitástudat és a magyar kultúrával nevelkedés teszi lehetővé azt, hogy a magyar közösség megmaradjon. Ez nem globalizációs veszély. Valamennyit segített a magyarországi iskolaprogram, de nem eleget.
Emlékszem egy máramarosszigeti kórustalálkozóra. A csodálatos Guttman Misi bácsival hallgattuk az újraéledő környékbeli kórusokat a fűtetlen színházteremben, februárban. Neki nagy szerepe volt abban, hogy a mindenfélét éneklő, jobbára csak lelkes kórustagok visszataláltak régiójuk népdalkincséhez. A már szintén eltávozott Zahoránszky Ibolya szervezte a találkozót, mint a Hollósy Simon Egyesület elnöke.
Most Misi bácsi lánya, Tóth Guttman Emese jár hozzánk is zsűrizni, az ifjúságot népdaléneklésre nevelni. Különös, hogy éppen Misi bácsi temetése után vetette fel nekem Dáné Tibor Kálmán, hogy rám gondolt az EMKE-elnökséggel kapcsolatban. Nehéz út a visszatanításé. Nekem is sérti a fülemet, amikor például amerikai újprotestáns énekekkel jönnek, amelyeket szépnek is találnak. Amikor a feleségem, Rózsa a fejébe vette, hogy citeracsapatot hoz létre Szilágysomlyón, oktatót is szerzett hozzá, kiderült, hogy nincsenek citerák. Felkerestünk egy öreg tanító bácsit, aki még tudott citerát készíteni. Megpályáztuk, meg is nyertük, el is készültek a tanulóciterák. Az induló húszfős létszám leapadt tizenkettőre, de másfél–két év után megérkeztek az első sikerek. Mi történt? Előkerültek a padlásokról a citerák. „Hát igen, nekünk is van, meg nekünk is van, csak szégyelltük…” A népviselettel is ugyanez a helyzet: megkerestük a citerásoknak a helyi kis virágost. Az iskolai csúfolódások után a „cincogásról” és a „rongyokról” odáig jutottunk, hogy megkérdik, jöhetnek-e, ők is eljöhetnek-e. Hát kell ennél több? A nagyfalui tánccsoport is helyi viseletben tündököl, már a perecsenyi, a többi környékbeli is előkerült. A gyermekek nagyon hálásak, nagyon ügyesen tanulnak, kevés sikerélmény után megszeretik, és szívvel-lélekkel zenélnek, táncolnak. Ezért az örömért végzi az ember ezt a munkát. Engem is feltölt és újabb erőt ad.
Köszönöm a beszélgetést.
