Az 1989. évi változások után megnőtt az érdeklődés történelmünk iránt, ami érthető, hiszen a diktatúra idején semmilyen, vagy nem kis részben meghamisított magyar történelmet, inkább történelmi foszlányokat tanítottak az iskolákban és az egyetemeken. Ezért más, valós történelmi tényekre alapozott múltképet vár a közönség a béklyóitól megszabadult történetírástól. Ezt felismerve, a történészek siettek eleget tenni a várakozásnak, ami a kutatás fellendüléséhez vezetett. Segítették a kutatást a kedvezőbb feltételek: megnyíltak a levéltárak, megszűnt a cenzúra, javultak a publikálási lehetőségek. A számítógépes anyagfeldolgozás vagy a radiokarbon-mérések révén a kutatási módszerek is tökéletesedtek. És az eltelt két és fél évtizedben felnőtt egy új történésznemzedék, amely az egyetemeken, a múzeumokban, a kutatóintézetekben, a kisebb műhelyekben munkához látott, s jelentős eredményeket mutatott fel. Ők alkotják mintegy felét e munka szerzői közösségének. Eljött tehát az ideje történelmünk újragondolásának, újraírásának. Ebbe a törekvésbe illeszkedik bele a székely történelem megírása is. Kezdeményezését a hiány szülte.
Hogyan és mikor merült fel konkrétan egy nagyobb, tudományos igényességgel megírt székely történet kiadásának a terve? Nos, pár évvel ezelőtt, pontosabban 2008-ben vetette fel ezt a kérdést Székelyudvarhely polgármestere, Bunta Levente, aki 2009-ben közölte ezt a gondolatát más székelyföldi vezetőkkel is, akik támogatást ígértek a munka megjelentetéséhez. A kezdeményezők felkérésére szakmai bizottság alakult a Székelyföld történetének megírására a következő tagokból: Egyed Ákos ny. egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, dr. Oborni Teréz, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének főmunkatársa és a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem oktatója, dr. Pál Judit, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem docense, valamint dr. Hermann Gusztáv Mihály, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem székelyudvarhelyi tagozatának oktatója. Később Bárdi Nándor, a Magyar Tudományos Akadémia Történeti Intézetének munkatársa is elvállalta a szerkesztőbizottsági tagságot. A szakmai bizottság elnökévé engem kértek fel. A Bizottság titkári teendőinek ellátását dr. Kolumbán Zsuzsanna történelemtanár, szerkesztő vállalta. A Bizottság kiegészült Reisz Csabával, a Nemzeti Levéltár volt főigazgatójával, aki olvasószerkesztő lett. A munka elkészítésére négy-öt évet jelölt meg a kiadvány pénzügyi hátterét biztosító Székelyudvarhely Megyei Jogú Város Polgármesteri Hivatala, amelynek keretében egy Szervezőbizottság alakult. Tagjai: Bunta Levente (elnök), Bálint Attila, Farkas György (projektvezető), Miklós Zoltán, Péter Éva és Szőcs Endre.
A két bizottság küldöttsége 2012-ben felkereste a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének az elnökét, Fodor Pált, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatóját, Csorba Lászlót, a Magyar Nemzeti Levéltár igazgatóját, Mikó Zsuzsannát és az Országos Széchenyi Könyvtár vezetőjét, Sajó Andreát. A küldöttség mindenhol ismertette a székely történet tervét, és az imént említett intézmények támogatását kérte, amelyet a vezetők nemcsak készséggel megígértek, hanem tisztességgel vállaltak is. Hasonlóan felkarolta és segítette tervünk megvalósítását az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke, Sipos Gábor, valamint a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum igazgatója, Miklós Zoltán, aki tagja a Szervezőbizottságnak is.
A Szakmai Bizottság természetesen első feladatának tekintette a szerzők kiválasztását és felkérését. A feladatra olyan szerzőket jelöltek ki, akik már behatóbban foglalkoztak a székely történelem bizonyos kérdéseivel, és akik elkötelezettséget mutattak a megfelelő kézirat elkészítésére. A szerzők között közismert magyarországi és erdélyi történészeket találunk. A három kötet tartalmának meghatározása után azonban kiderült, hogy egyes történelmi kérdéseknek még hiányzik a szakértő gazdája, tehát a szerzők névsorát bővíteni kellett több, a fiatal nemzedékhez tartozó történésszel. Miután a Bizottság ezt az elvet elfogadta, véglegessé vált a szerzők munkaközössége, amely magára vállalta Székelyföld történetének megírását az őstörténettől 1990-ig.
Rövidesen sor került az egyes kötetek szerkesztőinek és szerzőinek a kijelölésére is: az I. kötet szerkesztői Benkő Elek és Oborni Teréz, a kötet szerzői Benkő Elek, Egyed Ákos, Elekes Tibor, Hegyi Géza, Kordé Zoltán, Oborni Teréz, Péterfi Bence és Sófalvi András. A II. kötet szerkesztői Egyed Ákos, Hermann Gusztáv és Oborni Teréz, szerzői Balogh Judit, Csikány Tamás, Deák Ágnes, Egyed Ákos, Herman Gusztáv Mihály, Oborni Teréz, Tüdős S. Kinga, Pakot Levente, Pál Judit és Tóth Levente. A III. kötetet Bárdi Nándor és Pál Judit szerkesztette, a szerzői feladatokat Balaton Petra, Bárdi Nándor, Csikány Tamás, Nagy József, Novák Csaba Zoltán, Oláh Sándor, Pakot Levente, Pál Judit és Tóth-Bartos András látta el.
A legfőbb célkitűzésünk az volt, hogy átfogó, általános képet alkossunk az érdeklődő közönségnek Székelyföld múltjáról, valamint a székely történelem sajátosságairól az új ismeretanyag, a kutatások és a tudományosság kritériumainak megfelelő történelemszemlélet alapján. Ugyanis a székely történelem korábban elkészült nagyobb művei már nem hozzáférhetők a szélesebb olvasóközönség számára, bizonyos kérdésekben kissé túlhaladottakká váltak, illetve kiegészítésekre szorultak. És az is nyilvánvaló volt, hogy a diktatúra idején keletkezett űrt meg kellett szüntetni.
Munkánk távolabbi előzményei közt természetesen nem feledkezünk meg (a régiek közül) Benkő József, Orbán Balázs, Szabó Károly, Szádeczky Kardoss Lajos munkásságáról, akiknek a neve most is a legtöbbet idézett történetírók között szerepel. Fontos előzménynek tartom azt, hogy 1874-ben gróf Mikó Imre kezdeményezésére és elnökségével – aki akkor két intézmény: az Erdélyi Múzeum-Egyesület és a Magyar Történelmi Társaság elnöke volt –, bizottság alakult a székely történelem megírása érdekében. A testület a székely kérdés kiváló ismerőjét, Szabó Károlyt kérte fel a munka elkészítésére, amihez hozzáértendő az is, hogy 1872-ben az ő szerkesztésében jelent meg a Székely Oklevéltár I. kötete. A székely történelem szintézise azonban nem született meg a 19. században, de a terv meghirdetése mégsem volt eredménytelen, mert az összegyűlt pályadíjból fedezték a Székely Oklevéltár további köteteinek a kiadási költségeit. A szintézis elkészítését az előkészületek, pontosabban a forráskutatások elégtelensége akadályozta. Mivel Szabó Károly 1890. augusztus 31-én meghalt, a székely történet megírásának feladata Szádeczky Kardoss Lajosra testálódott, aki úgy látta, hogy először folytatni kell a forrásfeltárást, s csak azután lehet hozzáfogni a szintézis megírásához. Valóban, az ő szerkesztésében jelent meg az Oklevéltár IV–VII. kötete. Ezután látott hozzá a szintézis megírásához, amelyet 1927-ben adtak ki A székely nemzet története és alkotmánya címmel, amelyet mindmáig a székely történelem legalapvetőbb munkájaként tartunk számon.
Alig két év múltán, 1929-ben Csutak Vilmos ma is jól használható tanulmányokat közölt a Székely Nemzeti Múzeum 50. évfordulójára készült Emlékkönyvben. És tovább gazdagodott a forráskiadás is azzal, hogy 1934-ben Barabás Samu közzétette a Székely Oklevéltár újabb kötetét, amelyet VIII. kötetként szoktunk idézni.
Marsigli 17. század végi leírása alapján.
A Haáz Rezső Múzeum tulajdona.
A szocializmus körülményei nem segítették, sőt, inkább akadályozták a magyar, így a székely múlt feltárását is, de a kutatás mégsem akadt teljesen el, s ennek eredményeként 1979-ben egy fontos munka került ki a nyomdából Székely felkelés 1595–1596. Előzményei, lefolyása, következményei címmel. Ebben közölt Benkő Samu, Borbáth Károly, Demény Lajos, Egyed Ákos, Imreh István, Jakó Zsigmond, Pataki József és Magyari András számos kérdésben új adatokra épülő tanulmányt. Aztán minden nehézség ellenére 1983-ban Demény Lajos és Pataki József a Kriterion Könyvkiadó segítségével elindította a Székely Oklevéltár új sorozatát, amelyből hét kötet jelent meg.
Az 1989-es változás után fellendülő kutatásról az előbbiekben röviden szóltunk. Ezt szeretnénk kiegészíteni azzal, hogy ekkortól már szervezett történetkutatásról beszélhetünk a székelyföldi múzeumok keretében, vagy külön műhelyekben. A Székely Nemzeti Múzeum és a Csíki Székely Múzeum közös kiadványa: az Acta, valamint a székelyudvarhelyi Kutatócsoport és az Udvarhelyszék Kulturális Egyesület közlönye, az Areopolisz körül jelentős számú, nagyrészt fiatal kutató tömörült, aki ezekben a lapokban közölte a tanulmányait. És még nem említettük meg az Erdélyi Múzeum-Egyesület csíkszeredai, gyergyószentmiklósi és marosvásárhelyi fiókegyesületeit, ahol szintén rendszeres történeti kutatás folyik. Az újabb kutatások eredményei nélkül aligha gondolhattunk volna a Székelyföld háromkötetes történetének a megírására.
Segítette a munkánkat az 1986-ban kiadott háromkötetes Erdély története, illetve annak 1992-ben megjelent egykötetes változata, például könyvünk szerkezetének, műfajának kialakításában, és természetesen a székely múlttal kapcsolatos összefoglalói által is, bár ebben a székely történelem csak kisebb tért kaphatott. Magyarországon jelentős kutatások folytak az elmúlt évtizedekben a székely történelemmel kapcsolatban, amelyek eredményei a már említett munkákkal együtt tették lehetővé, hogy új tudományos szintézis megírására vállalkozhassunk.
Az előkészületek során a szakmai Bizottság rendszeresen elemezte a soron levő teendőket, és szoros kapcsolatban állt a szerzőkkel. Munkánk címe, Székelyföld története csak hosszas mérlegelés után vált véglegessé, ugyanis sok érv szólt a Székelyek története cím mellett is. Végül azért döntöttünk az első változat mellett, hogy inkább a székelység ősi szállásterületének a múltjára és belső szerkezetének sajátosságaira összpontosítsunk, s nem utolsósorban azért, hogy kitapinthassuk Székelyföld régi és újabb határait. Másrészt azt is tekintetbe kellett venni, hogy a székelyek történetéről nem rendelkezünk elég előkészítő tanulmánnyal, például a moldvai csángók, a hétfalusi csángók, vagy más dél-erdélyi szigetfalvak, illetve a kivándorolt székelyek történetéről. Ez mégsem jelenti azt, hogy ezek a kérdések teljesen kimaradtak volna szerzők látóköréből.
Meg kellett határozni a monográfia műfaját is. Az nem képezte vita tárgyát, hogy történelmi szintézist kell írnunk, amelynek a politikai történet képezi központi elemét, ami azonban nem szoríthatja háttérbe a társadalom-, a gazdaság,- a népesedés-, valamint a művelődéstörténetet. A műfaji kérdés során kellett meghatározni azt is, hogy kihez szóljon: a szakmához vagy egy szélesebb olvasó, érdeklődő réteghez. A döntés egyöntetű volt: szélesebben vett értelmiségieknek, s természetesen minden olyan személynek szánjuk e munkát, akit érdekel a múlt és a történelem. Gondolni kellett arra is, hogy Székelyföld történetét a mai fiatal magyar nemzedék alig ismeri, ezért az oldottabb stílus mellett határoztunk. Ez természetesen kihatott a jegyzetelés módjára is: nem soroljuk fel a teljes jegyzetanyagot, a teljes bibliográfiát, ami egyébként is lehetetlen, hanem elsősorban az idézeteket, valamint a nehezebb kérdések forrását jelöljük meg. De a hitelesség, az adatolás pontossága, a kritikai szemlélet érvényesítése mindvégig legfőbb törekvésünk volt. Aminthogy az is, hogy új, eddig nem ismert forrásokat is felhasználjunk a különböző kérdések megvilágítása érdekében.
A forráskritika a történettudomány nagy vívmánya, amit messzemenően igyekeztek szerzőink alkalmazni, azért is, mert abból indulnak ki, hogy a történelemről nem lehet mindent állítani, még ha olykor szépek, esetleg tetszőek is lehetnek egyes elméletek. Persze az sem téveszthető szem elől, hogy a hagyomány is része a történelemnek, csak éppen a maga helyén kell kezelni.
A Székelyföld története huszonhárom szerző alkotása. A nagyszámú szerzői közösségek esetében könnyen előfordulhat az – ahogyan történt ezúttal is –, hogy bizonyos történelmi kérdéseket egyesek eltérően értékelnek, értelmeznek. A szerzők egyéni véleményt fogalmazhatnak meg, ami különösen a székelység eredetével s letelepedésével kapcsolatosan figyelhető meg. De nem csak ebben. A szerkesztés nem kívánta mindenben egységesíteni a különböző nézeteket, mert az a szerzői koncepciók megengedhetetlen torzítását eredményezte volna. De abban egységes állásponton áll a három kötet, hogy a székely történelem a magyar történelem része Erdély keretében.
tulajdonított fényképfelvétel 1865-ből,
szerzősége vitatott. Forrás: Zepeczaner
Jenő: Orbán Balázs – kiadatlan fényképek.
Székelyudvarhely, 2005.
A székelyek a középkorban a Magyar Királyságon belül éltek, Székelyföld autonómiáját a magyar államiság biztosította. Miután az ország három részre szakadt, a fejedelmi hatalom – a kialakult helyzet kényszere miatt – tovább szűkítette az önigazgatást, az 1867-ben született Osztrák–Magyar Monarchia pedig további jogokat vont meg a székelyektől, 1876-ban pedig felszámolta a székeket, így gyakorlatilag meg is szűnt a székely autonómia. Az 1920-as trianoni döntés értelmében Székelyföld Románia fennhatósága alá került, és a székelységnek az erdélyi magyarsággal együtt ismét újra kellett rendeznie életét a kisebbségi lét feltételei szerint. Az 1940–1944 közötti „kis magyar világ” csak átmeneti felszabadulást eredményezett, mert utána ismét a román politika szabta meg az élet politikai kereteit. Székelyföld legválságosabb korszakát mégis a „szocialista rendszer” idején élte meg, amikor már a teljes beolvasztás, megsemmisülés várt rá. Az csak a székelység belső erőtartalékainak volt köszönhető, hogy sikerült túlélnie a 20. század minden megpróbáltatását, s megőriznie Székelyföldön a székely-magyarság többségi helyzetét.
Nem véletlen tehát, hogy az állami keretek változása kronológiánk egyik lényeges szempontja volt. De mégsem az egyetlen, mert tekintetbe vettük például Székelyföld olyan kiemelkedő fontosságú eseményét is, mint az 1562-es nagy felkelés. Nem a felkelés miatt vált korszakhatárrá az 1562-es év, hanem következményei miatt, amely megváltoztatta a székelység társadalmi, illetve jogi helyzetét, és bevezette a feudális rendszert.
Az előkészületek során természetesen számba kellett venni Székelyföld történetének kevésbé kutatott kérdéseit, ezért rendezett a Szervezőbizottság a szakmai Bizottság előterjesztésére több tudományos konferenciát. Az első, projektindító értekezleten, amelynek címe Székelyföldi tudományosság, székely tudósok volt, tizenöt felkért szerző vett részt. Az értekezlet anyagából ugyanezzel a címmel könyv született, majd nem sokkal később az újkori s legújabb kori kérdések kerültek napirendre. A harmadik konferencia 2013 márciusában a székelyföldi várak kutatásának helyzetét elemezte, a következőben még abban az évben a gazdaságról és a népességről szóltak az előadók, 2014-ben pedig Székelyföld 20. századi története került sorra. A szerkesztők végig szoros kapcsolatban álltak egymással, s többször is találkoztak, hogy egyes felmerült kérdéseket tisztázzanak. Ezeken a Bizottság megfelelő határozatokat fogadott el. A megbeszélések eredményeiről a szerkesztőségi titkár tájékoztatta a szerzőket.
A viták és megbeszélések során sokszor felvetődött az a kérdés, hogy miként maradhatott meg Székelyföld székely-magyar többségűnek, holott az erdélyi vármegyék magyarsága már századokkal ezelőtt kisebbségi helyzetbe került. Ennek a kérdése végig jelen van a háromkötetes történelmi monográfiában. Hogy mennyire sikerült megtalálni Székelyföld történetében azokat a történelemformáló tényezőket, amelyek megtartották a székelységet a letelepedésétől a mai napig, az a számos sajátosságból és azok összefüggéseiből válik nyilvánvalóvá. Ennek lényegét a szerzők a következőkben látják:
1. Meghatározó erőt jelentett a székelyek hadrendszere, illetve a katonai szerephez kapcsolódó szervezettség és szerveződés, valamint a határvédelem a kezdetektől 1848-ig. Ennek a katonai szerepnek köszönhette a székelység az önigazgatási rendszerét, különös személyi szabadságjogait, a kollektív nemesi státusát, s az adómentességét. Ezek együtt a székely autonómia alapjait alkották.
2. Pozitív következménye volt az állandó jellegű hadiszolgálatnak a külön székely jogrendszer, amely – néhány kivételtől eltekintve – megakadályozta egészen 1562-ig a királyi birtokadományozási jog (ius regium) alkalmazását Székelyföldön.
3. A különleges jogállásból következett, hogy a családok erősen ragaszkodtak a megélhetést biztosító földhöz, a szülőföldhöz. A „székely örökség”-nek nevezett családi birtokot és más vagyontárgyakat (ház és gazdasági épületek, malmok, halastavak), a tulajdonosok örökjogon bírták, s nem veszítették el 1562-ig még akkor se, ha valaki a hűtlenség bűnébe esett a királyi hatalommal szemben. Székely örökséget képezett a közösségi birtokhoz (erdők, legelők, osztatlan szántók) való jog is, amit az íratlan jogszokások vagy később az írott falutörvények biztosítottak.
4. Az örökösödési rendszer összefüggésben volt mind a hadrendszerrel, mind a családvédelemmel. Az 1451-ben írásba foglalt, de már a régi szokásjogban kialakult örökösödési szokások a fiak öröklési jogát törvényesítették, a lánynak kiházasítási ingóság járt. De működött a fiúleány intézmény, amely szerint, ha egy családban nem volt fiúörökös, a lányt „fiúsították”, örökölte a vagyont és a katonaállítás kötelességét is. De utódai ismét a székely örökösödési jog szerint részesedtek a vagyonból.
5. A társadalom struktúrája is sajátosan, másként festett a középkori Székelyföldön, mint a vármegyékben. A lakosság nagyobb részét a katonai rendek, úgy mint a lófők és a gyalogok, vagyis a szabad székelyek képezték. A primorok is saját társadalmi képződményt – vezetőréteget – alkottak, ahogyan a szolganép is, amelyet nem jobbágynak, hanem „földönlakó”-nak neveztek.
6. Utoljára hagytuk az életmód szerepét, pedig rendkívüli jelentősége volt Székelyföld megtartásában. A székely életmód célja a család önfenntartása volt. A székelyek fő foglalkozása a földművelés és állattenyésztés volt, ezáltal kellett a családnak öneltartóvá válnia, és a katonai szolgálat terhét viselnie. Így a lótartás költségeit a lovasoknak, a hadi felszerelés előállítását pedig a katonaköteleseknek kellett biztosítani. A közigazgatás alapegysége a falu volt, amelyek az élet biztonságát őriző falutörvényekkel rendelkeztek századokon át. Ezeket az önigazgatási jogokkal bíró székek fogtak nagyobb keretbe. Az állandó katonai szolgálat és az ehhez kapcsolódó intézményrendszer nem kedvezett a városfejlődésnek: a mezővárosok későn váltak jogilag is városokká. Nagyobb városa csak egy volt: Marosvásárhely.
Több évi munka nyomán készült el a háromkötetes Székelyföld története.
Az I. kötet felöleli az őstörténettől az 1562-es nagy változásokig tartó időszakot, vagyis a középkort és a kora újkort tárgyalja.
A II. kötet az 1562–1867-es korszakot, az Erdélyi fejedelemség és a Habsburg-kor, az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc, valamint az abszolutizmus korát öleli fel.
A III. kötet az 1867–1918-as, valamint az 1918–1990-es korszak történetével foglalkozik.
A három kötet összegezi Székelyföld történetét a megtelepedéstől az 1990-es változásokig. A szerzők a megújult történettudományi felfogás szerint kiterjesztették kutatásaikat a székely múlt legfontosabb kérdéseire. Vannak a források alapján jól meghatározható történetek, de nem kevés az úgynevezett vitatkozó tény sem. S bár ezekkel kapcsolatban sok a bizonytalanság, nem maradhattak ki a munkánkból. Ilyen az első kötetből főként az eredetkérdés, valamint a letelepedés, a második kötetből a Habsburg-kor, különösen Mária Terézia és II. József politikájának értékelése, a 1848-as forradalom és szabadságharc törvényeinek hatása a székely történelemre, a harmadik kötetben pedig a dualizmus korának, valamint az 1940 és 1944 közti „kis magyar világ” következményeinek az értékelése.
A háromkötetes szintézis az eddiginél jóval bővebb ismeretanyag alapján készült el. A mai igények szerinti nagy illusztrációs anyag s számos térkép segíti a befogadást, a történelmi korok közti tájékozódást. Reméljük, hogy sikerült tovább lépni Székelyföld történetének feltárásában, a tudományos történetírás színvonalán álló munkát alkotni s átadni a tisztelt érdeklődőknek. Nem vállalkozhatott minden ellentmondásos kérdés tisztázására, különösen, ha hiányoznak a hiteles források. A szerzők tudatában vannak annak, hogy sok még a tennivaló, de az is meggyőződésük, hogy ezek további kutatásához is segítséget, fogódzót és kiindulópontot nyújt az a munka, amelyet most vesz kézbe a tisztelt Olvasó.
Elhangzott a könyv bemutatása alkalmával Székelyudvarhelyen 2016. június 2-án.
