A 940 esztendeje megkoronázott és 825 esztendeje szentté avatott László királyunk ugyancsak otthonos a Gyimes-völgyében, ismeri őt szinte minden itt élő csángómagyar. „Szög” nevű lova – talán szögsárga lehetett a színe? – patkójának kőbe merevedett nyoma, s a ló után elkeresztelt vizek – Szépvíz, Szeret – neve emlékeztet a szent király viselt dolgaira. Ismeretes kővé vált pénzeinek, betegséget gyógyító füvének, a nevét hordozó virágoskertnek is az emléke, s hol máshol találkozhattak volna a somlyói búcsúba igyekvő moldvai csángók a csíkiakkal, mint a pogányhavasi Szent László-kápolnánál? Amit – ezt minden gyerek tudja Gyimesben – maga Szent László király alapított, amikor a történelem előtti időkben, a mondák világában erre járva – lova lába és az ő szentséges feneke – nyomot hagyott a hegyen az akkor még lágy kőben. Bár az is igaz – miként Magyar Zoltán barátomnak 1997 nyarán a Ciherek patakában megsúgta egy idős csángó asszony –, hogy László királyunk „mostanában nem járt erre”.
Vagy talán mégis…? Hiszen ez év májusában Kóka Rozália mesemondó és a Dani Gergely Általános Iskola igazgatója, illetve tanárai által már sokadszorra megszervezett gyimesi mesemondó vetélkedőnek Szent László volt a fő témája. Az egész gyimesi térségből összegyűlt több mint másfélszáz mesélő és éneklő gyermek egy része Szent László királyról szóló mesével vett részt a vetélkedőn, de az ennél számosabb hallgatóság is „naprakészen” felújíthatta a Szent Királyra vonatkozó ismereteit. Különösen a szereplő gyermekek, akik kézhez kapták Kóka Rozália új, Szent Lászlóról szóló Gyimes-völgyi meséket, mondákat tartalmazó könyvét*. Meg is érdemlik a gyimesiek, és megérdemli a nagy király emléke is. Hiszen bár Szent István vétette fel a magyarsággal a kereszténységet, Szent László volt az, aki a hitet megerősítette bennünk, és a pogány kunok, besenyők – vagy miként a nép emlékezetében él: a tatárok – támadásaitól megvédte országunkat. Emlékét az egész Kárpát-medencében őrzik az ő korában épült templomok, és a falukra festett freskóképek, amik ábrázolják, amint a kun vitéz elrabolja a magyar királylányt, de László utána vágtat, megküzd vele és legyőzi. Ezeken a falképeken a jó és a rossz küzdelmét láthatjuk, ahol természetesen László képviseli a jót, a fényt, a világosságot, a kereszténységet. Ezek a templomok az egész Kárpát-medencében megtalálhatók, szám szerint csaknem ötvenet ismerünk, de Erdélyben van a legtöbb, hiszen apja, I. Béla halála után ide vonult vissza, s mint királyfi itt harcolt a keletről fenyegető kunok és besenyők ellen.
Gyimesben, Szent László idejében még nem telepedtek meg az emberek, hatalmas őserdők zúgtak itt a szélben, s csak alig háromszáz esztendeje kezdett bujdosó székelyekkel benépesülni a Tatros völgye. Ők hozták magukkal a Szent Lászlóról szóló meséket, legendákat Felcsíkból, meg ahonnan még jöttek. Évszázadokon át őrizték ezeket a meséket, mondákat, apáról fiúra, anyáról leányára, nagyanyától unokákra, dédunokákra adták, amíg aztán az utóbbi emberöltőben néprajzkutatók, folkloristák összegyűjtötték, magnetofonra vették, könyvekbe írták a gyimesi szájhagyományban élő legendákat. Ezekből szedte össze, dolgozta fel a legszebbeket Kóka Rozália ebben a könyvben. Nem idegen kézzel nyúlt hozzájuk, hiszen ő maga is székely: édesapja Bukovinából való, ugyanaz a történelmi tragédia űzte őseiket Moldvába, onnan Bukovinába, majd vissza Belső-Magyarországra, ami valamikor a gyimesi csángókat hajtotta ki Csíkból a Gyimesekbe. Példamutató, ahogy az általuk őrzött és tőlük összegyűjtött folklóralkotásokat most gyermekeiken keresztül igyekszik visszajuttatni műveltségük gazdagítására, identitásuk erősítésére, amire olyan nagy szükségük van, mint egy falat kenyérre. Megtudjuk ezekből a mesés történetekből, hogy mit művelt Szent László Gyimesben a Bagolykőn, mit beszélgetett a lovával, hogyan igazíttatta az anyaszentegyházzal a húshagyat időpontját, s miként segítette még halála után is – szobor képében –, amikor a csíki székelyek „verekedtek valami más nemzetvel”.
De nemcsak Szent Lászlóról szóló mondák vannak ebben a könyvben, hanem más természetűek is, de mind csak Gyimesből valók. Olyanokat is találunk köztük, amik még Szent Lászlónál is régebbi időkről szólnak, s ha megtörténtek, annak már bizony csaknem kétezer esztendeje. Akkortól valók, amikor Krisztus urunk ezen a földön járt, mégpedig Szent Péter társaságában, aki ha utóbb szent is lett, azért a nép képzeletében Jézus Krisztushoz képest gyakran tökéletlenkedett. Mindig a saját feje után ment volna, s nem hallgatott Krisztusra, amíg egyszer-egyszer pórul nem járt.
Sokszor elgondolkoztam azon, hogy vajon igazak-e ezek a mesék? Hiszen milyen régen történtek, s mennyi ember adta az óta szájról szájra, ki tudja mennyit vettek el belőle, toldottak hozzá… Bizony, lehet, hogy nem is úgy történtek, ahogy elmesélik, ahogy leírták. De mindegyik igazságot hordoz, mindegyik igazságot mond. És ez az igazság mindig győzedelmeskedik a gonoszság, a hamisság, vagy legalábbis a gyarlóság fölött. Kedvencem az a történet, amikor Jézus Krisztus és Szent Péter talál egy lópatkót az úton: „Vedd föl Péter – mondja az Úr –, jó lesz valamire!” De Péter bizony lusta volt lehajolni érte, Jézus azonban fölvette. Egy kovácsnál eladta, az árából cseresznyét vett, s mentében potyogtatta az útra. Péter pedig szedegette szorgalmasan. Végül megkérdezte Krisztus urunk: „Péter fiam, hányszor hajoltál le a cseresznyéért? – Nem tudom, uram, de sokszor. – Látod-e? Én csak egyszer hajoltam le a patkóért, s az áráért vettem a cseresznyét. Azóta mondják, hogy a rest többet fárad, a fösvény többet költ!”
Lelki szemeimmel látom, amint a gyimesi csángó nagyanyók ebből az emlékezetüket frissítő könyvből olvasgatnak majd unokáiknak, vagy az unokák olvasnak föl – lehet írástudatlan – nagyanyójuknak, esetleg a nagyobb testvér a kisebbeknek. S a könyvet díszítő szép illusztrációk is azt a célt szolgálják, hogy a gyimesiek már gyermekkorukban megszeressék, s ne feledjék népük hagyományos kultúráját. Ezektől a meséktől ugyanis jobban nemesedik a lelkük, mintha a televízió előtt ülnének. Krisztus urunk, Szent László történetei, s a többi monda és legenda gyermekeink és a magunk javára szolgál. Erre pedig igen nagy szükségünk van, nemcsak Gyimesben, de az egész Kárpát-medencében, s szerte a nagyvilágban is.
* Kóka Rozália: Szent László Gyimesben. Gyimes-völgyi mesék, mondák, legendák, Budapest, Fekete Sas Könyvkiadó Bt., 2017, 169 oldal. A könyvet Főcze Alpár illusztrációi díszítik.
