Aki ismeri Hidán Csabát, tudhatja, hogy rá semmiképpen sem illene az, hogy bort iszik, vizet prédikál. Azt is lehet tudni jelen kötet szerzőjéről, hogy bár keveset ír, de jót, inkább a tettek embere. Szakterületén, a középkori hadtörténetben az elméleti és gyakorlati tudást ötvözi, e kétfajta ismeretanyag szintézise pedig, tudomásom szerint egyedi szakemberré emeli, és nemcsak magyar viszonylatban. Ennek tükrében vettem kézbe Fegyverek magyar kézben* című könyvét, ismervén korai album jellegű kiadványait, valami hasonlóra számítottam. Vagy talán még jobbra is. És ebben az elvárásomban- utólag is, úgy érzem, nem csalódtam.
Általános vonásai közé tartozik ennek a nem túl hosszú, de tartalmát tekintve tömör és színvonalas könyvnek a jól dokumentáltság; szinte nincs az írott szövegrészben olyan oldal, amelynek alja nem lenne lábjegyzetekkel díszítve. A felhasznált irodalmat végignézve, magyar, orosz, angol, német és román nyelvű forrásokat azonosítottam, a múlt század hatvanas éveiben kiadottaktól egészen kortársakig. Levéltári forrásokra történő hivatkozásokat nem találtam, ettől viszont még a kötet nem veszíti el jól dokumentált jellegét.
A hátsó borítón található fülszöveg szerint „Ez a kötet a témában írt tanulmányaiból nyújt válogatást”, azonban tartalmát tekintve ez a könyv sokkal koherensebb, tematikáját tekintve homogénebb, mint általában a tanulmánykötetek szoktak lenni. Igazi szintézis jellege van. Az egyes fejezetek valóban tematikusak, olyan hadviselési toposzról ír például, mint a nehéz- és könnyűlovasság, a nyilazás módjai, középkori harcos ábrázolások (esettanulmányait Magyarország és Azerbajdzsán területéről véve), és külön fejezetek szólnak a kardokról és a szablyákról, a kopjákról és a dárdákról, valamint a többi „hagyományos” középkori fegyvertípusokról is. Amennyiben egyetlen egy könyvet kellene ajánlanom a célból, hogy elsősorban a kora középkor sztyeppei nomád népek hadviselését érthető szövegen keresztül szeretné egy olvasó megismerni, Hidán Csaba e kötetét ajánlanám.
A személyes tapasztalat lépten-nyomon kiütközik a szövegből. Például a 13. oldalon, olyan idézet formájában, hogy: „Gyakorlati tapasztalataim alapján elmondható, hogy egy 40 dkg tömegű, 110 cm hosszú, keményfa nyéllel ellátott fokosbalta lóhátról átüti a Magyar Néphadsereg által az 1980-as években használt sisakot, vagy a 3 cm vastag fenyőfa pajzsot”, vagy a 25. oldalon: „Gyakorlati tapasztalatom, hogy a keményre gyúrt nemezpáncél jobban véd az ütéstől-vágástól, mint a sodronying. Két csonttörésem is volt annak ellenére, hogy páncélingben voltam, mindkettő kardvágás következtében.” Aki nem hallott volna korábban Hidán Csabáról, csak ezt a könyvet olvasná, már ennyiből is meggyőződhet a szerző gyakorlati szakmaiságáról. Nem beszélek részletesen most arról, hogy a szöveg olvasását mennyire élvezetessé teszi a rengeteg adat: avar, örmény, perzsa, magyar és még sok más nép fegyverzetével, harcmodorával és harci taktikájával ismerkedhet meg az olvasó.
A tárgyalt időtartam kronologikus határai meglehetősen képlékenyek, jobban mondva inkább nincsenek is. Körülbelül a népvándorlás korától Szent László koráig terjedő időszak fegyverzeti viszonyait tárgyalja. A kötet élvezetességét emeli a rengeteg kép, ezek közül a szövegben foglaltakat illusztráló rajzok a rájuk vonatkozó szövegrészekkel egy lapon, míg a színes fényképek függelékként, a kötet végén találhatók meg. Ezeken – talán mondani sem kellene – a kimondottan fegyverillusztrációkat leszámítva, maga a kötet írója mutat meg, beöltözve, harci állásokat, technikákat megmutatva.
Összefoglalásként a kötet lényegéről annyit lehet mondani: nagyszerű szintézise a kora középkori íjfeszítő népek hadművészetének, betekintést nyújtva az olvasó számára a legegyszerűbb technikáktól egészen a harcosok freskón történő ábrázolásáig. Ezek figyelembe vételével tudom ajánlani elolvasásra a kimondottan szakmai és a pusztán csak érdeklődő olvasóközönségnek egyaránt.
*Hidán Csaba László: Fegyverek magyar kézben, Unicus Műhely Kiadó, Budapest, 2015. 155 o.
