Szamos: politikai, társadalmi, közéleti, kulturális folyóirat – 2019. január, I. évfolyam, 1. szám. E tájékoztató, önmeghatározó szavak olvashatók a frissen megjelenő, havi megjelenést ígérő új lap címoldalán, természetes folyományaként annak a szellemi kibontakozásnak, amelynek alaphangját tíz évvel ezelőtt néhai Bura László ütötte le a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon Szatmárnémeti magyar irodalmi és művelődési hagyományai címszavában: „1990-től a megváltozott társadalmi viszonyok folytán megélénkült az irodalmi-művelődési élet.”
Azóta – mondhatnánk – sok víz lefolyt a Szamoson. Hozott – képletesen szólva – szellemi megújulást, ébredést, kiteljesedést az itt élő magyarság életében. Sorra jöttek létre azok a kulturális közösségek – Kölcsey Ferenc, Szent-Györgyi Albert, Szent István, Ady Endre nevével fémjelzett szellemi műhelyek (körök, egyesületek, társaságok) –, amelyek kezdeményezői, éltető katalizátorai voltak/lettek olyan irodalmi, művelődési rendezvényeknek, mint a Kölcsey Ferenc, Petőfi Sándor, Ady Endre, Dsida Jenő, Páskándi Géza, Szilágyi Domokos emlékét, kultuszát ápoló/őrző ünnepségek, tanácskozások, zarándoklatok; a történelmi hagyományokat felidéző Rákóczi Napok, a kisebbségi létünkhöz, sorskérdésünkhöz kötődő Jakabffy Napok. E törekvésekhez köthető a Gellért Sándor szavalóverseny, valamint a Hajnal akar lenni népdalverseny, melyek híre neve túllépte a megye, az ország határait. Ehhez kötődnek, más-más dimenzióban, a szintén hagyományossá váló komolyzenei fesztiválok, országos vonzatú színházi rendezvények, az utóbbi években pedig a tízezres tömegeket megmozgató Partiumi Magyar Napok. Mindezek sikere, külön-külön és együttvéve is jelzik: a szatmári magyarság híven ápolja a tájhazához fűződő irodalmi, történelmi és művelődési örökséget, mely örökség visszaható erővel élteti és erősíti nemzettudatát, kötődését a helyhez, amelyet szülőföldjének vall.
A város gazdag irodalmi/művelődési kötődései ellenére sem rendelkezett hosszabb életű kulturális sajtóval. Az ott megjelenő napilapok, vagy más kiadványok elszórtan közöltek ugyan verset, prózai alkotást, zenei- és színházkritikát, de önálló szerveződésű irodalmi, a kulturális élet szolgálatába szegődött, tartósan meggyökeresedett lapokról nem beszélhetünk, mígnem épp a bevezető sorokban említett „megváltozott társadalmi viszonyok” ezt lehetővé nem tették.
Az új tavasz keltette pezsgésben indította útjára Gál Elemér a Szamoshát című, időszakonként megjelenő kiadványt, amely mozgósítólag hatott a helybeli és az onnan elszármazott alkotókra egyaránt. Azonban, biztos anyagi háttér miatt, élete szűkre szabatott: 1990 és 1994 között jelenhetett meg.
Hosszú éveknek kellett eltelnie ahhoz, hogy valami újra megmozduljon e tájon, e városban. A Szatmári Magyar Hírlap mellékleteként Szamos címmel megjelenő kiadvány „jelzésként, buzdításként hatott egy szolidabb alapra építkező értelmiségi vállalkozásnak”. E sorok írója a szomszédvár – Szilágy megye – Hepehupa című művelődési folyóirat 2016. 1. számában jelezte: „Már híre jött, hogy a múlt években elvetett gondolat magva jó talajba hullt. Ady Endre sorai tolulnak elő az emlékezetben: Négy-öt magyar összehajol… Nem a keservek fölötti könnyhullatásra, nem a búsulásra, hanem a régóta vágyott irodalmi, művelődési folyóirat fogantatására, előkészítésére, megteremtésére. Soha ennél jobb szellemi kaland, merész vállalkozás!”
Nyomában létrejött a Szatmári Műhely s annak édes gyermeke, a Sugárút című, 132 oldalas periodika. A felelős szerkesztő – Végh Balázs Béla – ekképp fogalmazta meg a lap krédóját: „…értelmezni szeretné korunk/régiónk jelenségeinek kereszteződési pontjaiban történteket az egyetemes életérzés és gondolat jegyében. A szatmári értelmiség újabb intézményteremtő kísérlete ez, szellemi műhelye a magyar nyelvű kultúrának és társadalomtudománynak. Olyan teremtő energiák halmozódtak fel, és olyan alkotó ambíciók munkálkodnak ismét itt a szatmári régióban, amelyek negyedéves nyomtatott fórumot tudnak létrehozni és működtetni.” Teszi ezt az immár IV. évfolyamához elérkezett, igényes szerkesztésű, gazdag tartalmú, szép nyomdai kivitelezésű, nagyszámú és hírneves, hazai és külföldi szerzőgárdát maga mellé állító lapban; teszi oly szellemi magaslaton, amely egy időben nyújt képet a napjainkban kibontakozó irodalmi/művészeti áramlatokról, teremt kapcsolati szálakat Szatmár megye és a magyar nyelvterület más régiói, műhelyei, alkotói között.
És most, 2019 januárjában megszületett az újabb Szamos. Impresszumában, amint már fentebb is jeleztük, politikai, társadalmi, közéleti, kulturális folyóiratként definiálja önmagát. Célkitűzéseiről vallanak az indító lapszámban közölt gondolatok: „Az újrainduló Szamos folyóirat szerkesztői és munkatársai arra vállalkoztak, hogy az olvasóval való állandó kapcsolattartással olyan témákat dolgoznak fel, amelyek az online felületeken nem találhatók meg, de azok egyaránt fontosak a fiatalok és az idősek számára is.” Pataki Csaba, a Szatmár Megyei Tanács elnöke szavai elénk vetítik azt a tematikát és ösvényt, amelyet fölvállalnak, amelyen haladni kívánnak. Ebből is kitűnik: a Szamos nem azzal a szándékkal jött létre, hogy a Sugárút ellenlábasa legyen. Annál is inkább nem lenne/lehetne az, mert mindkét kiadvány támogatói közt – a Szatmár Megyei Tanács, a Szatmár Megyei Kultúrát Megőrző és Támogató Központ – közel azonos fórumok húzódnak meg. Külön szellemi ösvényeken haladva – más-más spirituális magaslatról letekintve –, ugyanazt a célt szolgálják, elénk tárva azt, hogy Szatmár megye mit adhat a világnak, jelezve azt is, hogy Szatmár megye mit kaphat a világtól. Elek György, az induló lap főszerkesztője nem kevesebbet tűz maguk elé, mint „a közös gondolkodás lehetőségei”-nek keresését, föltárását, fölmutatását. Kimondja: a lapot a közösségépítés szolgálatába kívánja állítani. Súlyos feladat, hisz maga is állítja: a közösségek lazulnak, a kapcsolatok felbomlanak. Ellenszélben kíván munkálkodni? Kocsis István monodrámája hősének, Bolyai Jánosnak a szavai – „válaszd mindig a legnehezebbet” – vezették? A pedagógus Németh László axiómája jut eszünkbe: „minden kör varázskör, ha megtalálja emberét”, azáltal válik/válhat azzá, ha felsorakoztatjuk azokat, akik alkotással, a társadalmi jelenségek számbavételével és értelmezésével, tartalommal töltik meg azt.
Most, írásunk megszületésekor négy – január–február–márciusi–áprilisi – szám alapján már rálátásunk nyílik arra, hogy a nemes cél miként konkretizálódik, mely úton-módon valósul meg. Életközeli témaválasztás, aktualitás, a napjaink embert foglalkoztató kérdések fölvetése és sokirányú megvilágítása/megközelítése, a jövő építése…, amelyben egyaránt helyet kap az Ady Endre halála centenáriumán fakadt gondolat és az elektromos gépkocsik térhódítása, az azzal történő közlekedés; március 15-ről szóló történelmi megemlékezés és jeles szatmári személyiségek életútja, pályakezdők ígéretes „belépője”; a Költészet Napja és a turizmus; az érdekvédelem és az olvasási kultúra; történelmi emlékhelyeink, műemlékeink bemutatása és közérdeklődésre számot tartó tudományos kérdések fölvetése; a város múltjáról, életéről valló százéves hirdetések üzenete és a világjáró útirajzok; a személyiségformálódás és a szociális felelősség; a nemzeti identitás és intézményeink belső életének bemutatása… A főszerkesztő vezércikkei – A közös gondolkodás lehetőségei, Otthon és haza a szülőföldön, Kultúrharc – érdekek harca – egy-egy közérdekű kérdésre, társadalmi vagy kulturális jelenségre hívják fel a figyelmet. Jó látni, hogy számról-számra bővül a munkatársak gárdája, a megszólalók és a megszólítottak névsora. Külön érdeme, hogy bevonja, írásra, megnyilatkozásra serkenti/sarkallja a diákságot, megízleltetve velük a megnyilatkozás ízét, fölkeltve bennük az írás örömét, hozzászoktatva őket, hogy merjenek megszólalni, merjék vállalni önmagukat, kimondani rejtett gondolataikat, ezzel is tudatosítva bennük eljövendő életük feladatait, felkészülve a nemzeti közösségükért rájuk váró szolgálatra. A jó témaválasztás, a kiváló írások sora híven érzékelteti: Szatmár megyében tartalmas és gazdag művelődési, szellemi élet folyik, hogy egyre többen annak, akik a maguk helyén keresik, vállalják és teszik feladataikat azért, hogy szavaik, munkájuk révén cselekvő részt vállaljanak honfitársaik szellemi horizontjának bővítése, a közösségépítés, nemzeti sajátosságaink őrzése, hagyományaink ápolása, a közös jövő építésének szolgálatában. Megannyi magvetés a szűkebb tájhaza szellemi felvirágoztatása érdekében Figyelemre, méltatásra érdemes a lap fotóanyaga – illusztrációk, dokumentumképek, portrék, fakszimilék – sokban hozzájárul ahhoz, hogy vonzó hatást keltsen az olvasóban. A címkép és fejléc megálmodója: Varga-Telegdy Evelyn grafikusművész.
Méltató, érdeklődést ébresztő sorainkat nem zárhatjuk anélkül, hogy ne szóljunk a lap megálmodójáról, főszerkesztőjéről: Elek Györgyről. A kilencvenes évek elején nyílt számára tér, hogy a Szatmári Friss Újság munkatársaként valóban az írásnak éljen. Pár év és 1997-ben két verseskötettel (Kiáltás Bermuda felett és Keretek nélkül), valamint egy drámakötettel (Én, Saulus) és az azóta újabbakkal jelezte: több is rejtőzik benne a napi hírek robotjánál. Az említett könyvek hátsó borítóján olvasható egy-egy vallomás akkori önmagáról: „Nincs olyan kérdés, amelyre határozott választ adhatunk De van lehetőség megtalálni az utat, amely a cél, a célok felé vezet ” (Én, Saulus) „A költészet lélek: / hitet és törvényt teremt; / megfejti a titkokat, hogy a lét / gazdagabb legyen.” (Kiáltás Bermuda felett) „Most ismerjétek meg a gondom, ami lelkem mélyén rejtve volt.” (Keretek nélkül) Húsznál több év telt el azóta. Elek György útkereső írásai, az általa szervezett, moderátorként vezetett összejövetelek révén kereste a célt, amely felé haladni kívánt – nem öncélúan, csak magát kiteljesítve, hanem szolgálatként értelmezve azt; kereste a költészet, az írás mögött rejlő, azt éltető, annak igaz értelmet adó titkokat, hogy a közösségi lét valóban gazdagabb legyen; kereste a kifejezés legadekvátabb, legaktuálisabb útjait, lehetőségeit, hogy feltárhassa lelke rejtett titkait, a szándékot, melynek minden sora – jegyzetei, interjúi, riportjai – mögött ott rejtezett az igazság keresése, a közösség iránti elkötelezettség, a magyarság szolgálatának őszinte szándéka. Nem tévedünk, ha azt feltételezzük, kimondjuk: köztük volt egy önálló, őrálló lap indítása. Egyik „kérdező kötete” végén azt írta: „úgy érzem, a holnap kulcsa nem az én kezemben van”. A Szamos kiadói/ támogatói által megadott lehetőség kezébe adta a kulcsot, s ezzel megnyílt az út, hogy feltárja mindazt, ami lelke mélyén eddig rejtve volt; sikerült oly szekértábort toboroznia, jó tollú alkotó, gondolataikat másokkal is megosztani kívánó személyiségeket maga mellé állítania, akikkel elindulhatott az áhított kalandra. Beigazolódott, hogy az általa magánkiadásként megjelentetett Szatmári Kalendárium 2019 „nemcsak egy alkalmi fellobbanás, hanem egy alap, amire lehet majd építeni”. A gondolat szülte cselekvés gyümölcse ím a kezünkben van.
A négy lapszám bizalmat kelt: a folytatáshoz is lesz ereje! Bízunk benne, hogy a Szamos című folyóirat valóban varázskör lesz, amely Elek György és munkatársai személyében megtalálja emberét, együtt szolgálják majd Szatmár megye, Szatmárnémeti, azon túlmenően pedig az erdélyi magyar nemzeti közösség kulturális-művészeti életének kiteljesedését, gazdagítását.
Ad multos annos! – Sokáig éljen!
