Bánffy Miklós 140

A csúfolódó kedvű Tamási Áron 1925 nyarán még Amerikából írta Jancsó Bélának, hogy a Tizenegyekre, két évvel korábbi antológiájukra „már csak György Lajos emlékszik, ki – mint a bolhát – esténként bizonyára örökké megszámolja az erdélyi könyveket”. Az „öreg” György Lajos (bő hét évvel volt idősebb Tamási Áronnál), a kolozsvári egyetem majdani tanára ugyan bizony hogyne számlálgatta volna lelkesen az Erdély-szerte kiadott magyar könyveket, hiszen ő volt az újszülött romániai magyar irodalom első bibliográfusa. Azért számolta őket, mert vérbeli könyvészként minden egyes műnek szívből örvendett, hát még a könyvek szépen gyarapodásának, s azért örült nekik, mert az új erdélyi regények, versek, elbeszélések legjavát irodalomtörténészként is okkal sorolta az akkori magyar irodalom élvonalába.

György Lajos bibliográfiái nemcsak a szépirodalmi, hanem a tudományos termést is egybegyűjtötték, bár közvélekedés szerint az irodalmi társaságok, tudományos tanácskozások, összejövetelek előadásait utólag már akkor is csak a szakmabeliek olvasták. A kolozsvári Polis Könyvkiadó friss, 170 oldalas magyar és román nyelvű kötete azonban, mely a születésének 140. évfordulóját követő Bánffy-emlékévben nemrég jelent meg Bánffy Miklós művészi pályaképe–Viața artistică a lui Miklós Bánffy címmel, a legjobb ellenpéldák közé – vagyis a jól megírt, hasznos, olvasmányos, tehát ritka konferencia-kötetek sorába tartozik. Ez a gyűjtemény ugyanis egy olyan, ma még mindig ritka, talán folytatódó magyar–román tudományos együttműködés imponáló termését kínálja, melyhez hasonló tanácskozásokat és könyveket nemcsak György Lajos, de mi is szívesen és gyakran számolgathatnánk. Nem mintha úgy hinnénk, hogy miként Molière csengő aranya fölött örvendező fösvénye, minél többször számolnánk meg őket, annál több lenne belőlük. Sokkal inkább azért, mert ez a konferencia és az előadásait egybegyűjtő kötet eredeti kutatásokról, különleges műhelymunkákról, mindkét nemzet tudományossága által hasznosítható eredményekről ad igényes, sőt izgalmas képet.

A kolozsvári Bánffy-megemlékezések 2014 februárjában kezdődtek, amikor Oplatka András és Marius Tabacu műfordítók az Erdélyi történetből olvastak fel németül és románul. Az Erdélyi Nemzeti Történelmi Múzeum márciusban nyitotta meg Illúzió és tükröződés: Bánffy Miklós művészi pályaképe című nagyszabású emlékkiállítását, mely a bonchidai kastély megmaradt szobrai, helikoni emléktárgyak, Bánffy karikatúrái mellett bemutatta unokája, Nicolette Bánffy-Jelen üvegműtárgyait is. A kiállítás záró rendezvénye, öt román és három magyar kutató, neves történészek, művészettörténészek, irodalmárok kolozsvári tanácskozása 2014. május 16-án volt. Ekkor hangzottak el a könyv előadásai, amelyek most a kolozsvári Gloria Nyomda minden európai igényt kielégítő kötetében kerülnek a nyilvánosság elé. A számos színes és fekete-fehér képmelléklettel, az előadók életrajzával és az előadások angol nyelvű kivonatával kiegészített gyűjtemény a kolozsvári magyar főkonzulátus támogatásával jelent meg.

Az üdvözlő bevezetőket Lucian Nastasă Bánffy Miklós és a magány kolozsvári arcmásai (1945–1949) című adatszerű, mégis emelkedett írása követi az írónak a Szekuritáté „operatív” anyagában általa fellelt, még a régi Szigurancától átvett dossziéjáról, amelyet csak 1966-ban, Bánffy halála után tizenhat évvel zártak le. Ez az iratanyag Bánffy ’45 utáni életének dokumentumait: a családi levelezés ellenőrzésére és „ellenséges, szovjetellenes magatartásának” bizonyítására szolgáló feljegyzéseket foglalja magában. (A Bánffyra vonatkozó iratok túlnyomó részét időközben azok dossziéiba porciózták szét, akikkel kapcsolatban állt.) Nastasă kutatásaiból az is kiderül, hogy a román hatóságokat ’45-ös szovjet kirablása után is mennyire foglalkoztatta Bánffy régi bankja, az Első Kolozsvári Hitelbank és Takarékpénztár. A megtalált „doszár” történeti értékét felesége és leánya néhány Bánffynak szóló, mellettük Bánffy nekik írott, a címzettekhez azonban soha el nem jutó ismeretlen levele növeli, Balogh Edgárnak a Magyar Népi Szövetség elnöksége nevében Bánffy németellenességét igazoló dokumentumával. (A kutatás folytatását ígérő tárgyszerű, méltányos hangvételű írást további dokumentumok és Bánffy Katalin ismeretlen esküvői képei kísérik.) Azt is Nastasătól tudjuk meg, hogy 1946 Szilveszter napján Bánffyt kihallgatták a Szigurancán, ahol felelősségre vonták ama levelének „szovjetellenes” kitételei miatt, melyet megbízhatónak vélt személyes küldönce adott a titkosrendőrség kezébe. Miután Bánffy 1950 nyarán meghalt Budapesten, 1951-ben azt írták róla: „jelenleg jó demokrata”.

Püski Levente egri történész Bánffy Miklós és a politika világa című tanulmánya, a kötet egyetlen, a szó jó értelmében véve hagyományosnak mondható történészmunkája a politizáló Bánffy négy viszontagságos évtizedének áttekintése. Árnyalt elemzésben összegzi az 1901-ben a képviselőséget, húsz év múlva a külügyminiszterséget, majdnem újabb húsz év múlva a Romániai Magyar Népközösség elnöki tisztét elnyerő mesterdiplomata pályafutását. A tanulmány kimutatja, hogy Bánffyt sohasem a politikai cselekvés hagyományos módozatai vonzották. Erdélyinek született, a transzszilvanizmus egyik legjelentékenyebb képviselőjévé lett, aki nevével-rangjával a politikában is Erdély magyarságát, szülőföldjét szolgálta. Együttműködés- és megegyezéspárti, pragmatikus, „konfliktuskezelő” reálpolitikus volt, akit öncélú hatalmi ambíciók helyett a nemzeti érdekek képviselete vezetett. Munkatársa, Mikó Imre mondta róla, hogy céljait mindig közössége érdekeihez kapcsolta, ennél többet pedig politikustól nem lehet várni.

Ha Püski írása annak példája, miként lehet összefoglalni néhány oldalon egy szerteágazóan gazdag művészi életmű megalkotójának politikai életrajz-vázlatát, akkor az irodalmár Ovidiu Pecican A regényíró Bánffy Miklós: körülhatárolás című irodalomtörténeti esszéje annak bizonyítéka, hogy az Erdély-trilógia értelmezési síkjait feltárva a kor irodalmának széleskörű ismeretében miként lehet rátalálni a nyugat-európai és a román testvérművekre, a hatalmas prózaépítmény európai párhuzamaira. Szép és elegáns, csakhogy igen nehéz feladatról van szó, hiszen az összehasonlító irodalomtudomány – mondta valamikor tanítványainak Halász Előd professzor – nem különös dolog, épp csak legyen az embernek mi között asszociálnia. Pecicannak bőven van „mi között”: gazdag asszociációs értelmezésében Bánffy trilógiáját olvashatjuk tanú-énregényeként, családregényként, az erdélyi és a magyar elit modern regényeként, Erdély és a magyarság nemzeti fátumregényeként, végül a közép-európai történelmi-civilizációs térség nagyregényeként, mely „a maga frissességében és gazdagságában önmagát ajánlja a jelenkor nemzedékeinek, előítéletek nélküli olvasásra.” (Érdekes, hogy a monarchia és a tágabb Európa okkal felidézett híres rokon művei között nem szerepel az ugyancsak saját „osztálysorsát” megörökítő Giuseppe Tomasi di Lampedusa szicíliai herceg A párduc című, 1958-ban megjelent regénye. A két mű összevetéséről az éppen 80 éve született Fábián Ernő írt a Korunk 1982-es évfolyamában Egy korszak regénye, amely „abból áll, amit elmulasztott” címmel).

Bánffy nézőterére Kötő József színháztörténész Bánffy Miklós, a magyar dráma megújítója című nagy ívű drámatörténeti elemzése ülteti be a kápráztató bőség láttán még mindig csak csodálkozó nézőt (olvasót). A szerző ugyanis Bánffy színpadi műveit a dráma- és dramaturgiatörténet 20. századi kontextusába helyezve ismétli meg Szántó György 1931-es, perújrafelvételt sürgető felhívását az egyes darabok ügyében. Szántó nyomán Kötő is a művek helyes értelmezéséért ajánl perújrafelvételt – amit el is végez. Tömör elemzéseiben a szimbolikus ahistorizmustól a modern végzettragédiáig követi nyomon az avantgárd, főként az expresszionizmus hatását, Bánffy groteszk realizmusának kialakulását. Kötő szerint a drámaírói életmű legjelentősebb darabja a Martinovics, a tragikum morális és esztétikai dilemmájának modern megjelenítése. Következtetése szerint Bánffy nem az egyes modellekhez igazodó drámaillusztrációkat, hanem szinte „párbeszédbe szedett értekezéseket” alkotott, színpadművészete pedig mintegy „kortársunk Bánffy” jelszóval a ma modern színháza után kiált.

Hogy Bánffy valóban kortársunk, abban Dávid Gyula Bánffy Miklós műveinek román fogadtatása és utóélete (1926–1989) című tanulmánya is megerősíti az olvasót. A példaszerű összefoglaló egyfelől a Bánffy-művek indokolatlanul szerény román fogadtatásának, másfelől a személyével és művével kapcsolatos, rendkívül gazdag visszajelzések alapos áttekintése. Az áttekinthető, világosan szövegezett összegzés annak is példája, hogy a recepciótörténet filológiailag pontos adatsoraival miként lehet kijelölni Bánffy utóélete e talán kényesnek tűnő területén is az eszmetörténeti értelmezés lényeges pontjait. Azt is látjuk, hogyan lehet az adatok mögé valóságos irodalomtörténeti, történeti hátteret rajzolni, miközben a szerző az Emil Isac, Francisc Pǎcurariu nevével jelzett bezárkózó sovinizmus, és a Ion Chinezu-, Gavril Scridon-féle másokat is megbecsülő európaiság értékmérlegét is megvonja.

Nicolae Sabău Istenek fuvarosai című műtörténeti írása az olvasót Héliosz bonchidai kőszekerére ülteti, úgy invitálja leletmentő kirándulásra a kastélyromok közé, abba az időbe, amikor az isteneket saroglyán, kiskocsin vagy lovas szekéren kellett biztonságos helyre fuvarozni, hogy mi, maiak megcsonkított kőszobraik közül legalább a maradékot lássuk. Sabău írása számos értékes archív felvétellel gazdagított „lírai adattár”. Szerzőjének rokonszenves szerénysége versenyben áll a történeti adatok forrásértékével és műemlékmentő munkájának jelentőségével. Írásából érzékletes összképet kapunk a bonchidai kastély ’45 utáni pusztulásáról, a romániai műemlékvédelem történetéről, továbbá a magyar és szász épített emlékek megóvásáért olykor személyes kockázatokat is vállaló román szakemberek működéséről. Sabău professzort is elismerő köszönet illeti azért a munkáért, amellyel a ’60-as évek végétől Bonchida, Füzesmikola, Kaplyon és még számos kastély pusztulását igyekezett föltartóztatni. A hozzáértő kármentők közé tartozik a könyv másik műtörténésze, Gheorghe Măndrescu is, aki Emlékezés a bonchidai kastélyra című esszéjében tekint vissza az elmúlt évtizedekre, főként arra az időre, amikor a Szabad Európa Rádió Bonchida pusztulásáról szóló 1983-as híradása nyomán maga is bekapcsolódott a leletmentésbe. Sabău és Măndrescu rámutat arra is, hogy az osztálygyűlölet ’45 utáni tombolása után Bonchidán is mennyit ártott a hétköznapok barbár vandalizmusa, a primitív rosszindulat, a hozzá nem értés és a tompa közöny.

A Bánffy-könyvet Marius Tabacu Szavak sűrűjében (A fordítás határai) című műhelyvallomása zárja. Az ő kifinomult, gondos, ám számtalan váratlan nehézséggel teli műfordítói munkája ígéri, hogy a román Bánffy-recepció története hamarosan újabb fordulóponthoz érkezik, amikor az Erdélyi történet románul is olvasható lesz. Tabacu művével remélhetőleg nem a román Bánffy-fordítások történetének végére, hanem csak az i-re kerülhet fel a pont. Az örömteli munkájával megkínlódó műfordító ezt mondja: „Remélem, hogy az ezer oldal válogatott csapdáit a román olvasó érdekében sikerül elkerülnöm. Minden becsületes fordítás az eredeti mű más nyelvű átirata. És ebből az ütközetből csak az átíró kerülhet ki pajzsán elterülve. A kihívás mégis csábító.”