Beszélgető estjeink állandó résztvevője volt, kifogyhatatlan optimizmus, lendület és lelkesedés jellemezte, s ha úgy adódott, elgondolkodtató kérdéseivel hozta helyzetbe vendégeinket dr. Hints Miklós nyugalmazott vegyészmérnök. Nem szerette, ha „mérnökuraztam”, tanári tevékenységére sokkal büszkébb volt, hiszen a rendszerváltozást egyfajta sorsfordulónak élte meg: onnantól hegyvidéki móc gyerekeket oktatott széles látóköre szerint mindenfélére. Gyűjtőútjait az Erdélyi Kárpát-Egyesület aktív tagjaként járta be gyalogosan vagy biciklivel, hogy az egyre inkább elnéptelenedő magyar szórványvidék helyneveit rögzíteni tudja, mielőtt végleg feledésbe merülnek. A Nyitott szemmel sorozatába rendkívül izgalmas történettel érkezett: előre tervezett útvonal nélkül, csakis a túrázók ösztöneire, tapasztalataira, leleményességére hagyatkozva, huszadik századi Kőrösi Csomaként barangolta be a fél Ázsiát úgy, ahogyan Erdélyt szokta: kevés pénzzel és szerteágazó kíváncsisággal. Hat ország egy hátizsákkal című beszélgetésünk, amelynek megjelenését ő már nem érhette meg, e történet lenyomatát őrzi.
Laczkó Vass Róbert: Ismer a világirodalom egy többek által is használt klasszikus hasonlatot, amely a mi szempontjaink szerint Georg Büchner Leonce és Lénájában fejti ki frappánsan a világjárás lényegét. Eszerint Valerió, Leonce herceg kísérője vándorlás közben rádöbben, hogy bármerre mennek, folyton határba botlanak, az egész utazás olyan, mint a hagyma: csak héj meg héj, legbelül meg a nagy semmi van. Anélkül, hogy egyetértenénk a következtetéssel, az alapállítás igaz. Egyszer ugyanis Iránnak is vége szakadt, onnan pedig Afganisztán lehetett volna a következő állomás...
Dr. Hints Miklós: Csakhogy az iráni-afganisztáni határon ott voltak a határőrök a kicsi géppuskáikkal. Éppen ezért Afganisztánba csak betekinteni tudtam, belépni nem. Sajnos, a kettő között nagy a különbség. Három, többé-kevésbé perzsa nyelvű ország van: Irán, amelynek a hivatalos nyelve a fárszi, továbbá Afganisztán, ahol egyik hivatalos nyelvként a középkori perzsát, vagyis a dari dialektust használják, az egykori Szasszanida Birodalom adminisztrációjának a nyelvét, valamint Tádzsikisztán, ahol a modern perzsa nyelv cirill ábécét használó változatát, a tádzsikot beszélik. Jól megértik egymást, mintha csak azt mondanám magyarul: kend, maga vagy ön – a régies, az udvarias és a modern változaton lényegében mindenki ugyanazt érti. Logikusan tehát a harmadik perzsa nyelvű ország, Tádzsikisztán illeszkedett a sorba. Nagyon szegény ország, területének háromnegyedét hegyek borítják, ásványi kincsei gyakorlatilag nincsenek.
LVR: Éppen alkalmas a kis költségvetésű turizmusra...
HM: Első tádzsikisztáni kitérőm rövidre sikeredett, ugyanis csak a repülőtérig jutottam, az pedig nemzetközi területnek számít. Érvényes meghívólevelünk volt, az utazási irodánk mindent beszerzett és elküldött, amit a hatóságok kértek. Amikor azonban az országba szerettünk volna belépni, kiderült, hogy útközben megváltoztak a szabályok, a meghívólevelet pedig be kellett volna jelentenünk az idegenforgalmi hatóságnál is. Ennek hiányában szépen kitoloncoltak bennünket, vissza Budapestre, ahonnan jöttünk. Az utazási iroda persze nem hagyta annyiban a dolgot. Kirendeltek mellém egy útitársat, és mivel az ő hibájukból nem juthattam be Tádzsikisztánba, következő utam összes költségét elszámolták, leszámítva a repülőjegy árát. Így jutottam el gyakorlatilag ingyen olyan helyekre, ahová önerőből nem mehettem volna. Induláskor úgy terveztem, hogy 5-6 napot töltök a Fan-hegységben, a többit országjárásra fordítom. Terepjáróval várt egy ember, és elvitt a fővárostól 300 kilométernyire levő hegyi táborig. Útközben sehol meg nem álltunk, odafönt pedig a pénzváltás szóba sem jöhetett, így az összes euróm a zsebemben maradt. Hatszor húztam fel a sátramat Tádzsikisztánban, olykor ezer méteres szintkülönbségekkel, az volt a szállásom, és ez nem került semmibe. Nem számoltam viszont azzal, hogy a terepjáró, amely hozza-viszi a túrázókat, csak tíz-tizenkét naponta fordul, így én is a hegyekben rekedtem. Hat napig gyalogoltam egyik tótól a másikig, és a hegyeket nézegettem. Az országjárásnak lőttek, bánatomban foghattam népdalokat gyűjteni.
LVR: Tádzsik dalaidat a Székelyföld c. folyóirat egy tanulmány keretében jelentette meg. Jól tudom, hogy ezeket a dalokat Európában eladdig emberfia soha nem halotta?
HM: Ez így van, hiszen én gyűjtöttem föl őket, mint vak tyúk a szemet. Körülbelül 17 dallamot sikerült rögzítenem, amíg ott voltam. Utólag fölvettem a kapcsolatot a Budapesten élő keletkutató etnológussal, Somfai Kara Dáviddal, aki elkészítette és jegyzetekkel látta el a fonetikus átírásokat, így a publikáció már a kettőnk munkája volt. Akkor tudtam meg, hogy ez az első tádzsik-magyar közvetlen gyűjtés, én pedig akaratlanul is úttörőnek számítok.
LVR: Gyanítom, hogy Kallós Zoli bácsinak is becsületére válna a módszer, ahogyan semmilyen nyelvtudás nélkül rávetted a tádzsik pásztorokat az éneklésre...
HM: Ez nem úgy megy, hogy állok a szikla mögött, és ha jön egy pásztor, megkérem, hogy énekeljen egyet. Az élményt ugyanis ki kell érdemelni, ez pedig három napomba került. A túrázók által használt kempingtől távolabb, egy fa alatt sátorozgattam, és naponként találkoztam az ott elhaladó pásztorokkal. Hozzájuk szóltam, cirógattam a gyerekeiket, és ahogy lehetett, fejlesztettem a kapcsolatot. Egyik délután, hazafele jövet egy kecskét hoztak, amiből pompás vacsora készült. Engem is odaintettek és megvendégeltek egyfajta pörkölttel. Amíg a nagy tálból mi, férfiak együtt falatoztunk, a nők egy szikla mögé, a fák takarásába bújtak, hozzájuk szólni vagy rájuk nézni nem nagyon illett. Vacsora után megkértem őket, hogy énekeljenek valamit, az asszonynépet ekkor a férjeiknek kellett előcsalogatni.
LVR: Miről tudtál te három napig beszélgetni a tádzsik atyafiakkal?
HM: Többről is, mint gondolnád. Meg tudtam például kérdezni, milyen állatból készült a pörkölt, amit nekem is felszolgáltak, birkából vagy kecskéből? Mekegtem és mutattam a kecske szarvát, mire bólogattak, hiszen a kecskét ugyanúgy mutogatják tádzsikul is, mint magyarul. Ilyenformán bármit meg lehet velük tárgyalni, a vacsorától a trianoni békeszerződésig.
LVR: Különleges hobbid a népdalgyűjtés, vagy az alkalom szülte, hogy akkor és ott, a Fan-hegységben pásztorok dalaival foglalkozz?
HM: Imádom a keleti népekről szóló kultúrtörténeti csemegéket, így a néprajzos kontárkodás is kapóra jött. De nagyon vágytam például a búza ősét is megismerni. Tanulmányokban olvastam, hogy melyik hegy tövében, milyen magasságban találok ősi kalászosokat, hát megkerestem az élőhelyüket. Csavaros szarvú kecskéket is látni szerettem volna, hiszen azokat már asszír táblácskákon is ábrázolták. Megvannak ezek a háziállatok is arrafelé, de mindennek a teteje, hogy egy ékírásos agyagtáblát is megérinthettem egy kicsi múzeumban, a kelet-törökországi Tatvan városában. Tatvantól nem is olyan messze, Hakkariban találták meg 1960-ban azokat az őskori sziklarajzokat, amelyekhez a térségben zajló fegyveres konfliktusok miatt nem juthattam el. Nagyon érdekes, hogy a városban ugyanazon a dombon három erődítménynek a maradványai láthatók: a domb oldalában egy ókori, hettita erődítmény, kicsivel feljebb a szeldzsukok idejéből származó falak – ez nagyjából a mi Árpád-korunknak feleltethető meg –, a domb tetején pedig ott van egy vár az oszmán korszakból. Kevés ilyen helyet ismerek, ahol három különböző történelmi korszak nyomai ennyire látványosan maradtak fenn egy helyen.
LVR: Ha jól tudom, többször is megtámadtad az Ararátot, mégsem sikerült feljutni a csúcsra...
HM: Mindösszesen háromszor próbálkoztam az Araráttal. Először 4000 méterig jutottam, a Kis-Araráton viszont olyan hasmenést kaptam, hogy kénytelen voltam visszafordulni. Másodszorra saját erőmből jutottam föl az alaptáborig, ahová mindenki más öszvérekkel viteti fel a hátizsákjait. Mikor azonban indulni szerettem volna feljebb, odajött hozzám egy túravezető, felmutatta az igazolványát és a műholdas telefonját, és közölte velem, hogy nincs engedélyem, tehát ne várjam meg, hogy helikoptert küldjenek utánam, az ugyanis 6000 dolláromba kerülne. Ilyen helyzetben sajnos nem lehet kukoricázni, az Ararát ugyanis örmény-török határvidék, nekem pedig volt már hasonló esetem, tudtam, mivel jár az engedetlenség. Két évvel azelőtt a Tendürek nevű, ként és kénes gázokat lövellő vulkáni kúpra másztam fel a török-iráni határövezetben anélkül, hogy a beszerzendő határengedélyről fogalmam lett volna. Felültem találomra egy mikrobuszra, amely egyik helyiségből a másikba tartott, és amikor láttam, hogy a hegy nem közeledik, hanem távolodni kezd, leszálltam. Másnap reggel gyanútlanul fölkapaszkodtam a 3500 méter magas Tendürekre, estére pedig visszaereszkedtem. Akkor már kerestek a rendőrök, ugyanis a török-iráni határvidéken kóboroltam, ahol európai ember talán azóta sem járt, hiszen ott először lőnek, azután kérdeznek.
LVR: Nepál és India hogy került a képbe?
HM: Paradox módon ez a két utazás hétköznapi teljesítmény, mivel 1000 euró feletti a költségvetésük. Indiába ketten indultunk, végül hatan jutottunk el, útitársaim valamennyien harminc körüli fiatalok voltak. Előre szóltam, hogy kis költségvetésű utazást szeretnék, lehetőleg a Kőrösi Csoma útvonalán, ők azonban ezt nem így gondolták. Egyikük a tengerpartot szerette volna, a másik a látványosságokat, így a végén egyedül tértem a Karakorum aljában lévő Kargil városa felé. Sajnos, egy földcsuszamlás miatt onnan már nem jutottam tovább, a teljes forgalom szünetelt. Két napig maradtam Kargilban. Győri születésű barátom, aki Csíkszeredába nősült és Oxfordban tanít, dr. Bangha Imre indológus különféle szótárakat és nyelvkönyveket rendelt onnan, mivel a tömbház lakása konyhájában szó szerint keletkutató központot és hindi nyelviskolát működtet. Kétgyermekes könyvelőnő, bolti elárusítónő, főállású háziasszony van a tanítványai között. Összesen 18 kötetet vásároltam Kargilban, köztük egy írott irodalommal nem rendelkező népcsoport ritkaságszámba menő közmondásgyűjteményét, amiért nagyon hálás volt a csíkszeredai keletkutató központ. Sajnos, én magam elolvasni nem tudtam őket, legfeljebb úgy tehettem volna, mint a Khomeini ajatollah beszédeit tartalmazó angol nyelvű brosúrával, amit a meshedi múzeumból vásároltam: odaadtam egy református papnak, aki közölte, hogy szó szerint elmondhatná ugyanazt a szószékről. Tévedés ugyanis azt hinni, hogy vérszomjas beszédek ezek, hiszen olyan közös emberi értékek megtartására buzdítanak, amelyekről a kereszténység is szívesen beszél.
LVR: Ázsiai barangolásaid egyik bevallott célja volt Kőrösi Csoma Sándor útvonalán haladni, amennyire csak lehet. Sikerül valamelyest?
HM: Kőrösi Csomáról mindenki tudja, hogy Tibetben járt, azt viszont jóval kevesebben, hogy miként jutott el odáig. Iránban több helyen is megfordultam, ahol annak idején elhaladt. Az egykori teheráni angol követség, ahol az iratait és európai ruháját leadta, mielőtt tovább indult volna, ma régészeti múzeumként üzemel. Sajnos, nem jutottam be az épületbe, de tudom, hogy megvan még az angol–magyar nyelvű tábla, mely rá emlékezik.
LVR: Nepálból milyen élményekkel tértél haza?
HM: Tanulságos Indiai utazásom után oda már csak egyetlen útitárssal mentem. Felforgattam az egész Székelyföldet, mire találtam egy magamfajta nyugdíjas utazót Csíkszeredából, aki vállalta azokat a körülményeket, amelyeket én is. Nepálról tudni kell, hogy nagyszerű infrastruktúrája van, amely a turizmus köré szerveződik. A Mount Everest alaptáboráig például úgy van kiképezve az útvonal, hogy 10 kilométerenként egy átlagos halandó számára is legyen szálláslehetőség, többnyire kétágyas szobákkal, ami nem kerül többe, mint napi egy euró.
LVR: Meg sem fordult a fejedben, hogy feljebb kapaszkodj?
HM: Soha nem számítottam extrém sportolónak, egy ilyen kalandhoz pedig komoly fizikai erőnlét és megfelelő felszerelés szükséges. Sokba kerül a csúcsengedély is, ráadásul serpát is bérelni kellene. Tízen kapaszkodtunk fel Iránban a Damávandra, ám fél órával a csúcs előtt, úgy 5400 méteres magasságban kilencen megpihentek és visszafordultak. A saját csapatomból tehát egyedül jutottam fel az 5671 méteres csúcsra. Nagyon ügyes fiú vagyok, gondoltam, és ez az öröm kerek egy évig tartott. Indiában is megpróbálkoztam egy 6300 méteres teljesítménnyel, harmincas, kigyúrt fiatalok társaságában. Akkor is egy jutott fel közülünk a csúcsra, viszont az már nem én voltam: 5800 méteren én is leültem egy kőre, hiszen a légszomj miatt már lépni sem tudtam.
LVR: Miért ez a rendületlen ragaszkodás Ázsiához?
HM: Mert Európa kis költségvetésből szóba sem jöhetett volna. Próbáljunk meg egy átlagos európai városban fél euróért tisztességes ebédet, két-három euróért szállást szerezni, vagy tíz euróért eljutni az adott ország egyik sarkából a másikba!
LVR: Tárgyi emlékeid is vannak ezekről az utazásokról?
HM: Elsősorban az élmény az, ami meghatározó, ezekről be is számoltam az Erdélyi Kárpát-Egyesület folyóiratában, az Erdélyi Gyopárban, de természetesen emléktárgyakat is hoztam haza minden utazásról. Az indiai Ladakh tartomány fővárosában, Leh-ben egy szanszkrit nyelvű orvosi könyvet vásároltam. Lila ruhás szerzetesek olvasták fel és magyarázták el angolul a tudományos címét, lefordítani azonban sehogyan sem sikerült. Mit ad Isten, egy Kolozsvárról elszármazott svédországi magyar tévedt be a boltba, és váratlanul megkérdezte magyarul, hogy segíthet-e valamiben? Tőle tudom, hogy pontosan mit is tartalmaz a kötet. Van egy Kőrösi Csoma által szerkesztett szanszkrit szógyűjteményem Delhiből, egészen friss kiadás, hiszen még mindig ez a legjobb. Amire igazán büszke vagyok, az egy pergamenre írt 16. századi Korán-oldal, a kolozsvári Hajnal-negyedben működő iszlám központban magyarázták el, hogy pontosan hányadik szúrából való.
LVR: Csupa haszontalan tárgy, hiszen el sem tudod olvasni őket...
HM: Nem is kell európainak lenni, hogy ilyen problémáink legyenek. A szerencsétlen tádzsikok a múlt század elején még arab írást használtak. Aztán bevezették a latin betűs írást, egy nemzedék ezzel bajlódott, és mire megszokták, foghattak neki cirill betűs írást tanulni. Most ismét azon törik a fejüket, hogy visszatérjenek az arab írásmódhoz. Ha valakinek az apja könyveket gyűjtött, a fia már nem tudta elolvasni azokat, az unoka pedig sem a nagyapja, sem az édesapja könyveit, mert közben mindig változott az ábécé. Hoztam azonban olyan tárgyakat is, amelyekhez olvasni sem kellene tudni. Van például egy tibeti kürtöm és egy eredeti nepáli kelmefestő dúcom. Régi tárgy, nem a szuvenír-kereskedőktől vettem, hanem egy szerencsétlen embertől, aki egy eurónyi nepáli rúpiát kért érte. Furcsán alkudozhattam, mert végül kétszer annyit fizettem neki. Szintén eredeti, kézműves tárgy a sokak által hamutálcának csúfolt ezüstbögrém, az orrom előtt kalapálta ki a mester egy utca sarkán, törökülésben. Szerettem volna még vásárolni egy pazar mintázatú, rézből készült teázó asztalkát, ami 8 és fél kilogrammot nyomott, a hátizsákba viszont már nem fért bele.
LVR: Ha tehetted volna, hová mentél volna még legszívesebben?
HM: Mindenképpen keletre, de csakis olyan országba, ahol kevés európai jár, és jóformán még minden érintetlen.
