Magyar protestáns gregorián?
Az egyetemes komolyzenei repertórium fontos részét képezi a gregoriánum. Azonban az egyetemes gregoriánumon belül a 16. századtól a Kárpát-medencében egy olyan egyházzenei, liturgikus jelenség jött létre, amely speciálisan magyar sajátossággá vált: a magyar protestáns egyházak a nyugati mintáktól eltérően nem szakítottak a középkori latin liturgia hagyományaival, hanem azt anyanyelvre fordítva, a hitelvekhez igazítva tovább használták. Ezt a zenei örökséget nevezzük összefoglaló néven protestáns gregoriánumnak.
A magyar zenei tudományosság és a szakirodalom viszonylag későn ismerte fel ennek a liturgikus műfajnak a meglétét és jelentőséget. Korábban az a nézet volt elterjedt, hogy a gregorián éneklés gyakorlata abbamaradt a 17. században, főleg a puritanizmus hatására. Ehhez képest a fennmaradt nyomtatványok és kottás kéziratok, valamint a levéltári források arról tanúskodnak, hogy még a 19. század fordulóján, néhol még később is, több-kevesebb jelentőséggel és előfordulással, de gyakorlatban volt ez az egyházzenei örökség.
A gregorián ének történetének fontos állomása az eredetileg latin nyelvű tételek nemzeti nyelvekre fordítása.1 Ennek az egyházzenei és liturgiatörténeti mozzanatnak a motivációja kapcsán idézte Czeglédy Sándor a következő, egy 17. századi német énekeskönyvben olvasható gondolatot: „mutata musica in templis mutatur etiam doctrinae genus” – azaz, ha megváltoztatod a templomokban a zenét (éneklést), a tanítás jellege is megváltozik.2
Noha a reformáció előtti időkből is ismeretesek magyar nyelvű liturgikus tételek, kétségtelen, hogy az anyanyelvű éneklés, liturgia és prédikálás bevezetését a reformáció végezte el. Huszár Gál 1574-es Komjáti graduáljában olvashatjuk a következő mondatot: „E psalmust mi eképpen csináltuk ritmussal való énekbe, azokért, akik csak magyar módra való versekkel akarják énekelni.”3 A reformáció istentiszteleti formáinak, az énektételek fordításainak, kontrafaktumainak létrejöttében ennek értelmében a gyülekezetek igénye is közrejátszott, így az egyház részéről érkező anyanyelvű keresztyén tanítás és a hívek részéről az arra való igény szerencsésen találkozott.
A gregorián dallam a középkori gyakorlatban túlnyomórészt latin szöveghez kapcsolódva élt, vele együtt született. Azonban a középkor vége felé az egyházi reformtörekvések hatására sorra mutatkoztak olyan törekvések, hogy a szövegeket átültessék nemzeti nyelvekre is: először német és cseh, később svéd, norvég, angol nyelvű gregorián énekekkel találkozunk. A gregorián ének, mint szellemiség és énekkultúra jellemzően az egyházi latinitás keretében alakult ki, emiatt nagyon szorosan kötődik a latin nyelvhez. A magyar reformáció anyanyelvi törekvései révén mégis létrejött egy sajátos liturgikus forma, amely a latin nyelv gondolatmenetéhez, prozódiájához, ritmusához hozzánőtt zenei műfajt szinte egészében átültette magyarra.4 Így lett az egyik leggazdagabb anyanyelvű gregorián énekanyag a 16–17. századi magyarországi protestáns egyházaké, akik mintegy 1000 dallamot énekeltek anyanyelvre fordítva.
Annak ellenére, hogy a latin nyelv nyelvtana, prozódiája, ritmusa, a rövid és hosszú szótagok váltakozása is szorosan magához láncolja ezt a zenét, a protestáns istentiszteletek anyanyelvre fordított szövegei ráillettek a gregorián formakészletre, ugyanakkor egyszerűbbé, és ezáltal közérthetőbbe is tették. Ferenczi Ilona megfogalmazása szerint a magyar nyelvű gregorián megörökölte a latin nyelvű ősétől az olyan alapvető tulajdonságokat, mint az egyszerűség, objektivitás és tisztaság.5 Mint funkcionális liturgikus zene, a gregorián mindig egyszerre hordozott zenei és spirituális üzenetet.
A középkorban azoknak, akik a latint anyanyelvi szinten tudták, minden zenei frázis egyszerre szólt az értelmükhöz, a közvetített tartalom, és az érzékeikhez, a zenei hallás által. A kettő szétválaszthatatlanul összefonódva idézte elő ennek az énekműfajnak az érzelmi, lelki hatását. Mindez anyanyelven előadva és hallgatva – liturgikus gondolkodással: átélve – akadálytalanul közvetítődött magyar közegben is, immár a latin nyelv ismeretének feltétele nélkül. Ezzel egy remek eszközévé vált a reformációnak, annak dacára és ugyanakkor éppen az által, hogy a középkori – római katolikus – egyház liturgikus örökségét képezte.
Konfesszionalitás
A reformáció nem hirtelen, dátumhoz köthetően robbant be a késő középkori nyugati keresztyénség és társadalom életébe, hanem teológiai, társadalmi és politikai fejlemények, folyamatok összefüggéseként jelentkezett. Ugyanígy az egyház szertartási életének kérdésében is sokrétűségről, dinamizmusról, meglévő struktúrák megőrzéséről vagy új szempontok szerinti átalakításáról beszélhetünk. Olyan folyamatokról, amelyeket a hitbeli-teológiai meggyőződés, az egyházi hagyományok, esetleg jogrendek érdekérvényesítése, egymásnak feszülése, és a regionális szociokulturális adottságok egyaránt alakítottak.
A reformáció előfutárai, majd megvalósítói körében az anyanyelvűség kérdése elsődleges volt, de karöltve járt a konfesszionális szempontokkal. A gregorián énekek átörökítése során a felekezeti szempontok fokozottan érvényesültek a római katolikus hitelveknek megfelelő énektételek átformálásában. A fordítás során elmaradtak a protestáns hitelvekkel nem egyező szövegrészek. Ilyenek például a Szűz Mária és a szentek tiszteletével kapcsolatos szövegek.
A református egyházfelfogás szerint a hívőnek a megkereszteltek egyetemes papsága által közvetlen és személyes kapcsolata van Jézus Krisztussal, mint feltámadott Úrral, aki a Szentlélek által részesíti az ő jelenlétében a hívő embert. Tehát nincsen szükség közbenjárókra. Ez az egyházértelmezés a kegyességi kultúrában is jelentős változást hozott, és a szentek tiszteletének elvetését és a mariológia kérdésének átértelmezését eredményezte. Zenei példaként utalhatunk Huszár Gál 1574-es graduáljában a húsvéti liturgia elején az Örülj és örvendezz keresztyéneknek gyülekezeti kezdetű, introitusra utaló antifonára, amely a Regina Coeli letare Mária-antifonából lett átalakítva.6
A rendkívül hangsúlyos Sola Scriptura (kizárólag a Szentírás) elve itt fokozottan érvényesülhetett: a gregorián énekszövegek a szakirodalom szerint kb. 80%-ban bibliai szövegek vagy azok parafrázisai. A magyar énektételek szövegei ugyanolyan szorosan kötődnek a bibliai szövegekhez, sok esetekben, például a zsoltárok, egyes antifonák stb. esetében szóról szóra követik a Vizsolyi Biblia (1590) szövegkészletét.
A konfesszionalitás érvényesítésének egyik érdekes jelensége, amelyre Karasszon Dezső hívta fel a figyelmet egyik előadásában, hogy a mise állandó részeként elhangzó Agnus Dei elmarad, ill. más funkciót kap a református liturgiában, feltételezhetően azért, hogy az eredetileg az áldoztatáskor, az ostya megtörésekor elhangzó énektétel kapcsán a hívek ne asszociáljanak az úrvacsorai jegyek átlényegülésére, ezzel is elkerülve a reformátorok által elutasított transszubsztanciáció gondolatát.
A protestáns gregoriánum utóélete
A protestáns gregorián ének műfajának térvesztése nem jelentette a gregorián tételek teljes eltűnését az erdélyi protestáns egyházak életéből. Számos gregorián dallam került át a későbbi gyülekezeti énekeskönyvek anyagába, ennek feldolgozása külön tanulmányt érdemelne.
Azokon a helyeken, ahol a vallásos közösség igényelte, továbbra is fennmaradt a passió és lamentatio éneklése. Több egyházközséget is ismerünk (lásd a magyarberkeszi, bánffyhunyadi, a kiskapusi, oltszakadáti, siklódi egyházközségek esetét), ahol a 20. században is elhangzottak a nagyheti tételek. Az esetek többségében változott az előadásnak a helye, ideje, terjedelme, de lényegében ugyanazzal a céllal és merjük kimondani: haszonnal történt.
A gregoriánum, és azon belül a protestáns gregoriánum magyarországi és erdélyi kutatásának lett egy jelentős hozadéka: ezek az énektételek kezdtek élőben is megszólalni. Részben a helyükön, liturgikus keretben, templomokban, részben pedig előadásokon, bemutatókon, funkcióváltással, a népszerűsítés szándékával. Az alábbiakban a teljesség igénye nélkül az egyik ilyen erdélyi gregorián schola történetét tekintjük át. Ezen kívül több formáció is működött és működik még mindig Erdély-szerte, amelyeknek az énekrepertóriumában a protestáns gregoriánum tételei is szerepeltek.7
A kolozsvári Schola Calviniana
A talán nem a legjobb névválasztású gregorián formáció a kétezres évek közepén néhány évig képviselte Erdélyben az autentikusnak mondható magyar protestáns gregoriánumot. A Schola Calviniana 2005 októberében szerveződött Kolozsvárt, az Amaryllis Társaság baráti köréből, az egykori „Kálvin Schola” (2002–2004) utódaként. Működése idején Erdély egyetlen, Kolozsvárt működő gregorián kórusa, a Schola Gregoriana Monostorinensis mellett a Schola Calviniana a magyar protestáns gregoriánumot elevenítette fel, a kornak megfelelően.
Énekrepertóriumuk kizárólag az 1636-os ún. Öreg graduál anyagán alapult, az eredeti – szükség szerint javított – kottaanyag felhasználásával.8 A schola célkitűzése ennek az egyedülálló énekkincsnek az ápolása, a hagyományok feltárása és bemutatása volt. Az erdélyi liturgiatörténet népszerűsítése az Amaryllis Társaság Historia Viva projektjének a keretében történt, rendszeres fellépésekkel a Kolozsvári Mátyás Napok keretében, a helyi és más erdélyi templomokban, különböző fesztiválokon és rendezvényeken, az esetek többségében a liturgiába ágyazott szolgálattal.
A schola cantus magistere Ványolós András (a Schola Gregoriana Monostorinensis tagja, énekes, zenepedagógus, reneszánsz és barokk tánc-szakértő) volt, tagjai között egyaránt voltak tanult zenészek és énekesek és lelkes amatőrök. A schola 2009 után felbomlott.
Historia Viva
Az Amaryllis Társaság tevékenységének egy jelentős része volt a protestáns gregoriánum bemutatása és éltetése, amelynek sajnálatos módon a vége-szakadása után nem lett folytatása. Az éneklés a gregorián örökség éltetésén túl alkalmat adott az emberi és baráti kapcsolatok ápolására is, mind a Társaságon és kóruson belül, mind az Erdélyben és azon kívül működő kórusok körében. Csak remélni lehet, hogy a fiatalok közül néhányan újra felfedezik ezt az örökséget, és előbb-utóbb szerveződik köré egy schola is.
Jegyzetek
1 A magyar nyelvű gregorián kutatásának eredményei nem találtak túl nagy visszhangra a nemzetközi szakmai fórumokon. Ferenczi Ilona állapította meg, hogy a gregoriánnal foglalkozó lexikoncikkek nem is említik, hogy a latin nyelvű gregorián tételeit több európai nemzet is anyanyelvre fordította. Vö. Ferenczi Ilona: A bölcsesség kezdete az Úr félelme: Magyar nyelvű antifónák 16–17. századi kéziratokban és nyomtatványokban, énekeskönyvekben és graduálokban. Bölcsészettudományi Kutatóközpont Zenetudományi Intézet, Eötvös Loránd Kutatási Hálózat, Budapest, 2021. 12. o.
2 Czeglédy Sándor: Megifjodó öreg graduálok. Confessio 1978/4. 74.
3 Huszár Gál: A keresztyéni gyülekezetben való isteni dicséretek és imádságok. Komjáti 1574. III r.
4 Jakabbfy Tamás: A gregorián ének – ismeretlen tulajdonunk. Kis Tükör 2006. május. 6–8.
5 Ferenczi 2021. 13.
6 Huszár Gál 1574. f. 251v.
7 Kurta József: A protestáns gregoriánum utóélete az erdélyi kortárs egyházzenei életben. Studia Universitatis Babeș-Bolyai Theologia Reformata Transylvanica 2023. LXVIII. évf. 1. sz. 146–155.
8 A legjelentősebb nyomtatott protestáns gregorián szerkönyv (graduál), az ún. Öreg graduál Keserüi Dajka János és Geleji Katona István református püspökök szerkesztésében 1636-ban jelent meg Gyulafehérváron. Nevét a kötet címlapján szereplő öreg kifejezésből nyerte, amely a maga korában nagy jelentéssel is bírt, tehát ez esetben nagy graduál értelemben volt használatos: Az keresztyéni üdvözítő hitnek egy nyomában járó igazsághoz intéztetett ékes ritmusú himnuszokkal, prófétai lélektől szereztetett szent zsoltárokkal, örvendetes nótájú prózákkal és több sok nemű született nyelvünkre fordíttatott lelki dicséretekkel és esztendőtszakai templombéli kegyes ceremóniákkal tökéletesen megtöltetett öreg Graduál. Történetére és tartalmára nézve lásd: Kurta József: Az Öreg Graduál századai Erdélyben. Erdélyi Református Egyháztörténeti Füzetek 8. A Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet Protestáns Egyháztörténeti Tanszékének kiadványsorozata. Szerk. Buzogány Dezső. Kolozsvár, 2002.
