Az ókortól kezdődően sokszor próbáltak választ adni arra a kérdésre, hogy szükség van-e a művészetre. Platón ókori görög filozófus elmarasztalta a művészeteket, miközben a tudományokkal vetette össze őket, ugyanis úgy vélte, a művészet a valóság másolata. Ennek ellenére a művészet minden emberi társadalomban élt és virágzott, ugyanakkor a művészet tudományos magyarázatára még sokat kellett várni az évszázadok folyamán.
A 19. századi német filozófusok közül Friedrich Nietzsche a mai napig érvényes szempontokat jelölte meg a művészet fő értékeivel kapcsolatosan, erre viszont a kortársai még nem figyeltek fel eléggé.1 Ismerős lehet az olvasónak Immanuel Kant német filozófus ama mondása, miszerint a művészet érdek nélkül tetszik. Nietzsche ellenben azt állítja, hogy a közönség mellett a művészek is érdekeltek a művészetben. A művészek tartalmat szeretnének közölni, amit a közönség is óhajt. Nietzsche aggasztónak tartotta azt, ahogyan a piac értékeli a művészetet: az emberek inkább régi műveket vásárolnak, az új munkákat – amelyek „új utakon járnak” – pedig kevésbé értékelik. A művészek és műélvezők is érdekeltek az alkotások tartalmában. Nietzsche hangsúlyozza az autenticitást, az eszményítés elkerülését, transzparenciát és világos megfogalmazást akar. Az esszencializmus, minimalizmus azt sugallja, hogy kerülni kell a mértéktelenséget, az effektusok hajszolását. A művésznek a valóságot úgy kell elfogadnia, amilyen. A katarzisnak új értelmezést akar: a tragikum és derű együttlétét. Nietzsche azt állítja, hogy a művészet eszköz a jövő alakítására. A művész nemcsak általában változtatja meg a világot, de úgy is, hogy ,,életre tudja kelteni a mások lelkében szunnyadó tettvágyat.”2
A 20. század végén Arthur Coleman Danto amerikai művészettörténész a művészet és a művészettörténet végéről értekezett, ami nagyon felkavarta a kedélyeket. E kérdéssel számos művészettörténész, filozófus kezdett el foglalkozni, sokuk gondolta úgy, hogy a modern és az avantgárd művészetek oly mértékű változásokat idéztek elő a művészet elméleti értékelésében, hogy a filozófiától várták a válaszokat – például olyan esetekben, amikor egy képzőművészeti kiállításon egy széket vagy egy vécékagylót mutattak be. Az érintett művészettörténészek és filozófusok úgy gondolták, hogy nem a művészet ért véget, hanem új utak bontakoztak ki belőle. Közben a Bauhaus iskolát és a modern művészeteket is érték kritikák, a Bauhaus túlságosan ragaszkodott a kubista formákhoz, így születtek meg a kockaépületek. A modern művészetekből sok esetben kimaradtak a figurális elemek és a szimbólumok, ami nehezítette a művek megértését. A művészettörténészek és filozófusok úgy gondolják, van esély arra, hogy az új irányzatok is megtalálják helyüket a művészettörténetben.
Hans-Georg Gadamer, korunk német filozófusa szerint a művészeteknek igazságfeltáró szerepe van. Megtalálható benne a játék, amely eszköz a műalkotás és műélvező között, valamint az együttjátszás. A műalkotást tekinthetjük szimbólumként, amelynek megfejtése segíti a nézőt egy élettöredék megértésében. Mint ismeretes, a műalkotás igényli az időt ahhoz, hogy jobban átélhessük azt. Ezt tekinthetjük saját időnek vagy ünnepi időnek, mert ilyenkor elszakadunk az élet mindennapi gondjaitól. Gadamerhez hasonlóan Martin Heidegger is az igazság feltárójának tartja a művészetet. A forma és az anyag eszközök a művészek kezében, de a művészet több az eszközöknél, mert a lét igazságát tárja fel. A műalkotással valami új jön létre a világ konstellációjában – eseményként történik a lét megvilágítódása. Minden művészet, lényegét tekintve, költészet.
Az amerikai filozófusok között Richard Rorty hivatkozott az irodalomra és a művészetre, mert a társadalom alakításában fontos szerepet játszhatnak. A racionalista filozófiával szemben a művészetek erősítik az emberek kapcsolatait, az erkölcsöt, a demokráciát. Az igazságot így nem megtaláljuk, hanem létrehozzuk. Rorty előtt egy olyan kultúra víziója lebeg, amelyben a társadalmi együttműködés szerves része a nyilvános életnek, a magánéletben pedig az esztétikai önteremtés eszményei működnek.
Ha végigtekintünk a jelenkori kiállításokon, akkor láthatjuk az utóbbi évszázad művészettörténeti változásait. Találunk modern, posztmodern és kortárs művészeti alkotásokat is. A művészek a forma erejével akarnak erőt vinni műveikbe. A táj, a társadalom, történelem lenyomatait is észrevehetjük. Érdekli a művészeket a hagyomány, az identitás, a vallomásos jelleg. Nietzsche gondolataival zárnám az írást, miszerint a múlttal való kapcsolatot nem kell tagadni, inkább erőt kell meríteni belőle.3
Jegyzetek
1 Kiss Endre: Stendhal hallgatja a Carment. A művészet szisztematikus helye Friedrich Nietzsche érett filozófiájában. Magyar Filozófiai Szemle 2002/1–2.
2 Uo.
3 Uo.
